I. A katona füle

Árnyalatnyi bölcsesség kell az aranymetszést - leküzdeni a keramikus telet -, felezhetni, negyedelhetni, ha az a páratlan kemény, letörnie egy meleg szélárnyékot a kéznek, behozni, feltenni, körbeforgatni az asztalon, nem volna aztán hasztalan, visszaragasztani a katona fülét.

A felöklelésre többpillanatnyi határozottság kellett, nincs annyi szusz a gonoszban, - nincs annyira telt, nem olyannyira új a Hold a kert fölött, hol apostolok, lélek, fehérben fehér, lombok, lékek: csoda, de ablakban sincs kiönteni óarany szőnyeget szaru.

II. Istenem telente

Mint vasárnapi ébredéskor, aknáz alul ég(e)i nesz, spirálfúrói alulról peregnek, irdalnak meg parketteket.

A bálnak vége: tetőn át szökik a baronesz; még néhány futóreflex, vagy egyszerű énekhang hasít le tűzfalat álmom manzárdjáról gyöngéden, vadul.

Ha a csepegő tetőablakon lenyomata már a tengerfenéknek, lesz a lakóköb zafír medence - szinten felüli víztornya az égnek, hogy sejthessem, mit gondolhat istenem telente.

De mindez kevés az ébredéshez érvnek (repedések, kusza rianások), csoda hát, hogy e tószem megmarad, és benne, e minta-óceánban kellene otthon éreznem magam.

Reggel: hullámverés, liftfékezés zaja, szüremlő korai híradás, szőnyegre urh-szirének haja hull; volt ő már ilyen fenn - de nem volt még - soha ennyire alul.

III. Szilveszter levele

Én vagyok az év - ezerkilencszázhuszonnégy, szilveszter - levele: kívánok, késve, épphogy megírtak, rohanok, hómező futtat, felléptet a medencei jégcirkusz maga - s a nézők között ritkán egy-egy szóértő akad -, rendre bemutatkozom (lesz, aki bújtat, megtart istálló, s cselédszoba, friss tej, savanya bor), amíg az úton, a pusztán kinn, kasul a fagyhalál razziája jár, és mire eszmélek: a sors nem kézbesít, és hogy összes közlendőm - hogy valami boldog(ság), hogy ünnep (ez), kíván, s tekintetes (...?) - tavaszra olvashatatlan.