I. Rohadó zöld

Lehűlt az őszi avar, elázott - keskeny ösvény vezet a parkon át: rideg csatornapartra lejárok.

Itt már felesleges a jelbeszéd: ilyen áttetsző nem volt még soha rohadó zöld vizében az árok.

A kikötő kövei szerteszét: némán mozognak nyári színpadon, rivaldán ülnek a kapitányok.

Ütődjön parthoz virágos tutaj: várják, üzenni fognak plejádok.

Kócolja pálca a hínáros hajat: e holt idényben mind a kívánságok megnőnek, s a hazudott tincsre majd az

egyik egy szál liliomot rálop.

II. Tercett

Az orvok foghegyen ejtett szavai mögött az énekes: gyanút kelthet a rakomány, de mindenesetre az érdekes, ha kihallatszik a trilla, és ha kilóg a lejtő versláb: nem is varsák ezek - versák.

És a vars is összeszedte mind a habszivacs, gyerekökölnyi bóját: a csónakban a hinarat fogott költeményt sátorlapokba csomagolják.

Egy harcsafark megütötte verset, amelynek lektora finánc, míg állt a parti pódium, s míg tartott a partmentiek tánca, megzenésítettek és el is énekelte tercett.

(És kihallgatták, aki a vízihullát kifogta, úgy részletezte - így mesélik -, lóbogárra, horogra.)

III. Visszaforgó

Ott, ahol volt, magasan van, a kaptató felett; s ha majd egy feltorlódott kő kimozdul, összedőlnek a támfalak: ágyúzni fognak, sortüzelni, buzgárokon kezd szökni ki folyónk, a tóba visszaforgó, s a gát alatt a pikniki ideiglenesség sárba fúlad, szem-szájt töm el folyó agyag: túlsúlyt özönvíz mind alulhagy, felszínen hordalék halad - fenn úszik minden összefirkált papiruszszínű lenyomat, gyufásdobozon, gyűrött irkán úsztatnak tanulmányokat; rajzot bárkákról, csónakokról - bárkák és csónakok helyett.

A tó, ahol volt, magasan van, a kaptató felett.

IV. Tintahalak

Törést szenvednek sorra a képek: valami kioldotta a lenolajat.

Ütemeire a süllyedésnek ugrálnak vízbe tengerészek; képtelenségében szennyezésnek színtelen testek az üveg alatt...

A kapitányok még mind megélnek, vezérelnek a semmiségnek, a kapaszkodónak, a keretlécnek.

Sötét ecsetvíz mérge marat, lágy fosszíliát - rétegre réteg -, kimosott festéket lakik a fészek.

A színek szívébe iszap halad,

pumpálja fel a tintahalat.

V. Sötétül tör

Csupa lágysága, elgondolod, vonul; benyálaz szörnye, szörnysége ténye egyre: fogalma agyadba tolul (nem a vér: kiszívta azt a kedves) - már nem tudhatod, te öleled-e, vagy hogy ölel-e ő, szájban ami, (vélni se) a nyelve-e, a karja-e?

Levegőtlenül, sötétül tör állöle elő.

VI. Part alatt

Alatta aludtam, a holdtalan, iszamos mélység felett: ringatott a csónak - hajtottam le fenyődeszkára fejet.

A fej alágurult, hullámzást kemény tat ismételt a testre, hogy meglett, lábráccsal arcomon ébresztett fel álmaim eleste.

S a szem hozzászokott, hogy a víz fölött sötét van ismét, de a fül, mit megtanult - nem szűnt meg igében keresni az ismét.

Hallottam kinn gallyat recsegni, hogy néz, éreztem, sötétből állat - elfoglalja a kikötőmet és vissza sem enged a fajutálat?

Hogy naptalan meg is jött a nappal, csillogtak őnökön a pénzek - s a folyó felett a sodronypálya: kompkötelei feszültek géznek.