I. Tüzet raknak az eszkimók

Hírtelen kikötők, hóhordta síkon árbocok, hol tüzet raknak az eszkimók, körös-körül a láb tocsog.

Meglátni, hogy roskad jég alá maroknyi hófehér parázs, s hogy ezzel égi sarkra nyíl tengerben alvók híg szeme - hártyát húzhat a tél szele.

Tehetetlen és most megbocsát, de el már élve nem bocsát, megfojtja jeges, lágy dög a bocsát.

II. Kísérleted

Visszaszámlálva - szilveszter előtt - csap ablakra éjt-napot egyhangú, lucskos városeszmény: félszigetén a szemétnek (fölötte áll holdi táján a tél meg) sír magasan, jeges, babiloni kékben kedvenc gyümölcsösöd; a lugasban gyerekszem, meződ, és lombban áll a jég az ártézi kút csövén; mit a porhó sivatagává tett: egyetlen kísérleted.

III. Ress a rassz

Hó kenyeret a pék mennyit sütött, aki tépni jutott, belét kimarta: megmarad a meleg bivalyból a barna; ha lehull falat, tudni lehet, a lélek marad - és míg tűr a Hold-cipó, el lisztre változik a hó.

Megmozdul aztán, falni araszt, indul majd az üres lepény, a cápa, s megmarad a ress a rassz.

IV. Ez is csak álom-lábnyom

Hideget érez délutáni álmom - hogy épp elestem, s felettem a gonosz van, hátamba térdepel a daimon.

Átfázhattam jól abban a világvégi kohorszban, mikor egy másik álom egy óriás, jeges lábnyomba nyomott.

Kimelegedhetek most, s ez is csak lábnyom-álom, mert futok is a nyomon, mit régen magam mögött hagytam, s a bizonyosság - íme, leizzadok e benti fagyban - kölcsönöz arcomnak néhány olvatag vonást.

Maradni kéne, s nem álmodni futást, hó alól kiolvadó koponyákat, jégvájta, -metélte kopjafákat.

Hogy az olvadás a téli helyőrség után, hol ütközet se volt, ordító szájat, letépett fület, szemüreget ás.

Rohan a világ a jeges slipperfákon át (túl jól sikerült mind ez ágyásra kiemelt darab).

Mi leásott faoszlopnak látszik (az idő hogy szalad!), ki kell, hogy nyúljon a sürgönydrótért, megkísérel sínekre mászni - zizeg az üzenet - a holtnak hitt lugas: hogy kisikoljon arcából a másik, a benti lépték, és kinyúl a kacs - nyúl érte fentről vészfék.