| Margit Seči Procvetala ruka
						Laslu Nađu 
						U sjajom Svemiru ko me okreće?
						I zracima moju krv ko ispuni?
						Šta me je spojilo s tim izazovnim vremenom,
						bičem, vladarem svoje jezdeće usudi?
 
 Ja, sićušna jabuka, koja između grotla zemlje
						jedri i halapljiva usta revnosno izbegava!
						tako se želi predati preminuću, da u večnom mraku
						zrake iz mene izraslo zvezdano drvo isijava!
 
 Znam, ti shvataš veličinu te igre nužde
						i znaš : od meni pružene ljubavi ništa neće nestati
						jer smrt je moja pobeda nad smrću i materinski je uzvišena :
						hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.
 
 Od iskona me motre sveta lica kamena i leda.
						Naučih na jastuku od kosti tamnih hordi spavati.
						Ali vaskrsnu preci ako mi se bedro pomera :
						hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.
 
 Zasele su užarene oči u jamama lobanje,
						koža skriva deo, što su kukci rovali,
						zveče bakrene brezlete, pljeska procvetala ruka -
						hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.
 
 Hropće panter, napadao bi ali ne sme,
						svetla brada nervozno podrhtava, škripe zubi,
						krasno meso neman gomila oko nas -
						hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.
 
 Sve dozreva, sazreva i vihor na nebu,
						kao od dodira metalne žice grunu nebesa,
						kapi kiše, kao prastari srebrnjaci
						plaćaju za urod, leži zemlja raskriljena.
 
 Gle, iznenada grad izrasta iz livade,
						na krovovima nebodera oblak lenčari,
						neukroćena bakrena krila vetreuški
						hlade se i čegrtaju na svemirskoj promaji.
 
 Ja, koja sam izbila iz bede 
						da osvojim Evropu, ja šatrovka sveta,
						svoju zastavu na najviši krov postavljam -
						hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.
 
 Radosti i gorčine moju su krv požnjele.
						Bogata sam, ali za odelo jedva će ostati.
						Kao vetreuša se okrećem u vihoru novih melodija -
						hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.
 
 Moj sastanak sa životom sušto je poštenje i vernost.
						Nisam žderala, nit ću salom sebe klesati.
						Moje telo, kao i dušu ideali su kovali -
						hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.
 
 U mrkloj noći snovi su mi puni
						nevinih srdaca, sanjareći ćemo se kretati
						u beskrajnom, zvezdanom prostoru plodnosti -
						hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.
 
 Nemilosrdno je vreme, u surovoj oluji
						prebledele, goleme oreole sam videla kotrljati.
						Ali sjaj mog nezaštićenog lica neće nestati -
						hajde sa mnom u taj samrtni ples plesati.
					 | Szécsi Margit A kivirágzott kéz
						Nagy Lászlónak 
						Ki forgat a ragyogó Űrben?
						Ki tölti be még a véremet is sugárral?
						Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
						száguldó sorsom ostorával, urával?
 
 Én apró almácska, a föld szájai közt
						lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
						aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
						ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
 
 S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét,
						s tudod : rám-lángoló szerelmedből nem[vész semmi se kárba,
 mert az én halálom : győzelem a halálon,[s magasztos, mint az anyáké :
 gyere velem táncolni a halálba.
 Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
 Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
						De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam :
						gyere velem táncolni a halálba.
 
 Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
						benövi áldott bőr azt, ami lárva,
						rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz -
						gyere velem táncolni a halálba.
 
 Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
						foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
						körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús -
						gyere velem táncolni a halálba.
 
 Beérik minden, érik a vihar is az égen,
						feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
						nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek
						fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
 
 Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város,
						felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
						fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai
						hülnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
 
 Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
						elragadjam, én, a világ női vagánya,
						zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm -
						gyere velem táncolni a halálba.
 
 Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
						Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
						Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt -
						gyere velem táncolni a halálba.
 
 Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
						Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
						Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár -
						gyere velem táncolni a halálba.
 
 Nagy éjszakámat én álmodom teli
						élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
						forgunk majd a termékenység csillag-terében -
						gyere velem táncolni a halálba.
 
 Irgalmatlan az idő, rideg szelében
						gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.
						De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik -
						gyere velem táncolni a halálba.
					 | 
			
				| Šandor Feldeš Neka nema uspomena
						Neka nema uspomena onaj ko grli,
						broj, prošlost, pretke nek ne poseduje,
						onaj ko grli neka samo živi,
						radost ko čeka, nek svet daruje -
 
 neka samo ćuti, svaka reč je laž,
						nek ne gleda forme, forma je : nevernost,
						nek mu raste ljubav u ljubljenoj masi
						poput prvog trena u beskonačnosti
 
 i neka zna, sada se s njim mnogi grle,
						nek zna, s njim će mnogi pobediti,
						nek mu u tom ritmu raste naslada,
						nek sa sobom povuče svog saputnika,
 
 nek ne sluša lajavce sa obale,
						ko voli nema greha - samo pravdu,
						ko voli neka mnogo voli
						da punu pravdu nađe u obnavljanju.
					 | Földes Sándor Ne legyen emlék
						Ne legyen emlék abban, aki ölel
						ne legyen múltja, száma, öregapja
						abban, aki ölel, csak élet legyen
						ki örömre vár, egész világot adjon -
 
 ne mondjon szavakat, minden szó csalás
						ne nézzen formát, a forma : hitetlenség
						úgy nőjön csókja a csókos anyagban
						akár a kezdő perc a végtelenben -
 
 és tudja, most vele sokan ölelnek
						s tudja, vele egyszer majd sokan győznek
						e ritmusban nőjön, lobogjon kéje
						s rántsa magával párját parttalan -
 
 ne füleljen a parti ugatókra
						ki szeret, vétke nincs - csak igazsága
						nagyon szeressen, aki szeret
						hogy teljes igazság legyen az újhódásban.
					 | 
			
				| Jožef Ratko Na istom ležaju
						Na istom ležaju,
						omamljujućem zraku,
						u neodlučnom mraku,
						ljubavnom zagrljaju
 
 u istoj domovini
						skupa goreći zimi
						ili u letnjoj vrućini
						izrazi su nam isti,
 
 u bolnoj parnici
						suočena dva svedoka,
						u toplini tvog čela,
						u toplini mog čela,
 
 u stenu zatvoreno,
						u duši pripojeno,
						naše prekrasno čedo,
						vreme, skupa nadgledamo.
					 | Ratkó József Egy ágyon, egy kenyéren
						Egy ágyon, egy kenyéren,
						szemünkbe hulló fényben,
						tétovázó sötétben,
						szerelem fenyvesében,
 
 egy földön, egy hazában,
						égve egyforma lázban,
						hidegben, nyári lángban
						egyforma szó a szánkban,
 
 torkot fájdító perben
						tanúként egymás ellen,
						homlokod melegében,
						homlokom melegében,
 
 zárva eleven kőbe,
						lélekben összenőve,
						gyönyörű csecsemőnkre,
						ráhajlunk az időre.
					 | 
			
				| Laslo Sabedi Sjaji, Margita
						Što tražiš priznanje, iznuđeno?
						Što zapitkuješ, da li sam voleo
						pre, no što sam ti ruku zarobio,
						osim tebe i drugu, i koliko?
						Pitanjima ne budi
						minule uspomene;
						prošlost, koja ne kruži,
						ta zauvek iščezne.
 
 Da, voleo sam. Poput oštrice
						para me nemilosno sećanje
						i otkriva davno mrtav živac što
						nekad kao ranjena zver trzao.
						Ne marim za tu ženu,
						ne prži me ta vatra.
						Jesam voleo jednu,
						i više, nego te sada.
 
 Više sam voleo, ali ne nju!
						Shvati, u njoj svaku mladu ženu,
						jer tad pređoh prag dečačkog neznanja. . .
						I sebe sam više voleo tada.
						Blistala je i smrt
						lica slavlja i besa,
						čitav bajolik vrt
						tog irealnog sveta.
 
 Blistala je podivljala tajna,
						u mom oku čarolija, sjajna.
						Nestala je ta vatra, mračnije je,
						ali u tom mraku sjati vidim tebe!
						Sjaji Margita, sjaji,
						svet sa svetlom ozari,
						na pravom putu ići
						tim sjajem ćeš mi pomoći.
 
 Boga, koji iz ničega
						stvori zemlju, nebo, čoveka,
						detronizuje zreo muškarac
						koji ne stvara svet, ali ga shvaća.
						Svetli dakle svetu moj,
						svetli u životu mom,
						na svetu, u svetlu tvom
						urediću život moj.
					 | Szabédi László Csillogj, Margitka
						Miért kívánsz fordított vallomást?
						Miért vallatsz, hogy szerettem-e mást
						rajtad kívül, és mennyire szerettem,
						míg kezed, birtokul, kezembe vettem?
						Ne vallass, ne gondoltass
						a régi szeretőkre;
						ami nincs, nem is volt az,
						megsemmisült örökre.
 
 Igen, szerettem. Mint orvosi kés
						boncol az objektív emlékezés,
						s felfejti a már halott idegszálat,
						mely egykor vonaglott, mint sebzett állat.
						A szívem meg se dobban,
						a régi tűz nem éget.
						Szerettem egy nőt. Jobban
						szerettem, mint ma téged.
 
 Jobban szerettem, de értsd meg : nem őt!
						Benne szerettem minden ifjú nőt,
						mert véget ért a vaksötét gyerekkor. . .
						Jobban szerettem magamat is akkor.
						Ragyogott a halál is,
						akik öleltek, öltek,
						a dolog irreális
						fényben tündököltek.
 
 Fényekben tündökölt a vad titok,
						hő szemem nem látott : világított.
						Fénye kihunyt már, a világ sötétebb, -
						de a sötétben fényleni lát téged!
						Csillogj, Margitka, tennen
						fényeddel csillogj fennen,
						fényeddel segíts engem
						az igaz úton mennem.
 
 A bűvész istent, aki semmiből
						eget és földet és embert bűvöl,
						detronizálja már az érett férfi,
						ki a világot nem teremti : érti.
						Világolj hát, világom,
						világolj életemben,
						fényednél a világon
						a rendet megteremtem.
					 | 
			
				| Andraš Fodor Pohvala
						Uvek si tiha. Tiha.
						Svetliš kao obasjana tratina.
						Osmeh ti cveta kao da u njemu
						sazreva zemaljska tajna blaženstva.
 
 Video sam te sučelice sa smrću.
						Čak i voz je ustuknuo kada
						otkidajući kočnicu užasa
						u izbezumljenom času udarca
						nanoseći crnu žalost na te
						obuzela te je strašna istina :
						kome si krenula, nije živ.
						Na slepoj ruševini svesti, među
						provalijama bezumlja
						nemo si zurila u prazninu.
						Jer izvor suza je dublji od
						bunara, plakati nisi mogla.
 
 Video sam te sučelice sa životom
						kad te je na stvaranje pozvao.
						Nisi dozivala. Samo su ruže
						bola plamsale na tvom obrazu,
						kao da si zbog iskonske naredbe
						ležala na svom krevetu a ne
						zbog puste telesne potrebe, poput
						reke koja slobodno buja jer svojim
						koritom na more se oslanja.
 
 Svugde sam već bio.
						Iz tuđih prozora promatrah
						gromko napinjanje prostora,
						osluškivah preplašene šumove
						odlazećih trenutaka.
						Dobro je zamisliti
						da postoji tišina, koja
						svetli, osmeh
						što zemlji plodove daje,
						da u ritmu tvoga smiraja
						kuca i bilo postojanja,
						i dok san, svetlost, boje prolaze,
						iz tebe iščeznuti ne mogu.
					 | Fodor András Dícséret
						Csendes vagy mindig. Csendes.
						Világítasz akár a fénnyel rakott mező.
						Mosolyogsz, mintha édessége titkát,
						gyümölcsét benned érlelné a föld.
 
 Láttalak szembenézni a halállal.
						Megtántorult a vonat is, ahogy
						a rettenet vészfékét elszakítva,
						eszeveszett, vakító csattanással,
						fekete pernyét, gyászt sodorva rád,
						beléd csapott az iszonyú bizonyság :
						akihez indultál, nem él.
						Az eszmélet vak romjain, a téboly
						emésztő lángjai között
						csak nézett, nézett kérdező szemed.
						Nem tudtál sírni, mert a könnyek
						forrása némább, mélyebb, mint a kút.
 
 Láttalak az élettel szembenézni,
						mikor teremni szólított.
						Nem kiáltottál vissza, csak a kín
						rózsái égtek, égtek arcodon,
						mintha nem is a test parancsszavára,
						valami ősibb rendelés szerint
						feküdtél volna ágyadon, akár
						medrében bizton áradó folyó, mely
						két partja talpát tengernek veti.
 
 Már sok városban jártam.
						Idegen ablakok mögül
						láttam a tér harsány erőlködését,
						kihallgattam a bogárlábú percek
						ijedve futkosó neszét.
						Jó elgondolni, hogy
						van csend, amely világít,
						mosoly, amely
						gyümölcsöt ád a földnek,
						hogy egy-ütemre ver a lét
						nyugalmad ritmusával,
						s hogy amíg fény, szín, álom elcikázik,
						belőled el nem fogyhatom soha.
					 |