Žuža Rab: Pesma - Srebrni most

Žuža Rab

Izvan tebe živim

Zaleđene
prozore minuta, dana
dahom grejem ne bih li te ugledala.
Tvoje lepo lice zazivam
na ulici, pruzi, u večnoj opasnosti,
po lutajućim tramvajima.
Izvan tebe živim
tako hrabro, da bi u tom
mogao videti zebnju
kad bi me jednom izbliza pogledao.
Ali ti meni ne znaš.
Ja sam ta
koja je sposobna ukrotiti
otrovne zmije tvojih obrva,
koja se ne boji da će se slomiti
na tvom crnom kamenu,
koja će se još možda othrvati
s tvojim jezivim anđelima,
koja se usudila da uđe
iza tvojih čeličnih rešetki
i svakodnevno te hrani
i gasi ti žeđ.
Ni ne znaš za to, sagnute glave.
Da li još shvataš jednostavan govor?
Raspetljaj svoju sudbinu.
Pomažem ti.
Pa ti onda vraćam.
Izvan tebe živim,
tako ojađeno-hrabro.
Ti tu kružiš, još neotopljeno,
u stohiljada-voltnoj struji
mojih golih, belih kostiju.

Rab Zsuzsa

Kívüled élek

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.
Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.
Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

Ištvan Vaš

Etrurski sarkofag

Šta je elegantnije, ne znam : tanka, izdužena, moderna cipela žene ili vitka, izdužena noga, zasvođeni tabani muškarca? ispod okruglog šiljatog šešira do sredine leđa začešljane, uredne ženske lokne ili pletenice iznad izduženog, bradatog lica muškarca? Ni to ne znam, šta drži poluotvorena ruka ili je samo kolebljivo podignuta kao da za oproštaj maše? Kome? zašto? Od čega se oprašta ta krha, izdužena ruka? za što ta lepa žena pomalo omamljeno gleda? I naravno ni to ne znam, ko su oni.

Samo to znam da žena na laktovima lenčari, naslanja se na gola prsa muža i grli ga, ljubav udružena sa sretno izabranim životom zrači iz crvenog kamena : tako su ili tako bi živeli kao što sam ja hteo s tobom. Da li su bili takvi, tako mladi kad su umrli? Ili je to bio trenutak večnosti o čemu su maštali? Šta mi znamo o značenju njihovog u likove obučenog nemuštog govora? Ili sam ja možda isti sa vlastitom utvarom? Biće da su tako hteli prikazati sebe kada već dospeju ispod crvenog kamena, pretvoreni u pepeo.
To nije hrišćanski sarkofag, željeno ili dostignuto spokojstvo, nije latinska disciplina na rimskim humkama : ljubav je to šta svaku sudbinu i podzemlje ulepšava. Mnogim postavkama se može rešiti smrt, isprobao sam nekoliko teza ali u staračkim danima prija sadašnjost, koja ne pita odakle smo i kuda smeramo : nema ništa što bi više vredelo od našeg života, znanja i dela, to je jedini smisao i uzvišena pustolovina našeg bivstvovanja i sve ostalo je zaslepljeni ili zaslepljujući nerazgovetni govor, jer gde je to znamenito etrursko bunilo što se sa smrću venčava? Tek jedno drugo i krasan život voli taj bračni par.
A ta velika etrurska tajna o čemu se toliko govori? Gde je to znamenito spajanje sa smrću? Nigde ga ne vidim. Gde god se okrenem nadgrobni spomenici, vaze i crteži, žarena zemaljska obličja, samo život vidim i u njemu naravno nemani iz podzemlja, jer moćna je smrt. Ali veličanstvenije je izigrati smrt i nema lepše teze od smeha.

Kao što se smeje i Vejov Apolon koji se suočava - ali s kim? to nisam slutio, sa mnom koji ga motri - iz kopija se to nije videlo, to ni jedan profesor nije napisao - i smeši se sjajnim, čarnim očima, ispucalim bojama. Smehom kurjaka se smeje u svet, ali to nije samrtni zov naslućivanja, to nije trulo isparavanje što su iz kvarnih ostataka znali smešati u mojoj mladosti probisveti i neznalci samrtnih mitova kojima je bezutešno dosadila neprolaznost upornog rada, oni koji su izgubili nektar vlastitih izmorenih umova, koji su od razuma čemer dobili, koji su u sve sumnjivijem mlinu mleli, u samrtna isparavanja klonulo, prevareno, osiromašeno pokolenje. Tu jezivu priču ni ovde - nigde ne nalazim : sjaji Vejov Apolon, tamnim obrazima svetlost isijava, za život stvorena, otpala noga napred korača - suočavajući se sa mnom, osmehnut zakoračuje preko smrti.

Ako se suočavam s njom. Da, samo videti, videti! Uvek gledati! Još uvek sam radoznao, interesuješ me stari i novi i noviji živote, svete! Samo onaj zna koji vidi. Ne puštaj me, znatiželjo! Samo dalje!
Da još uvek gledam, da još uvek vidim! I pouzdati se u tebe! I ne verovati nikakvoj utvari, samo vlastitim očima! Tako mi je trebao taj etrurski sarkofag i njegovo značenje! Nada da ćemo sve što odnekud protiv nas krene i predodređeno je za pobedu, ipak na nogama izdržati. I neću izgubiti veru. I smeje se onaj, koji se zadnji smeje. I čuvajmo život dokle god je moguće, možda i nešto duže. I ako ništa drugo i nigde drugde, kada nas više ne bude, neka se naša isušena lobanja smeje iz dubine. I briga nas, briga nas za smrt.

Vas István

Etruszk szarkofág

Melyik az elegánsabb, nem tudom : az asszony keskeny, hosszú és hegyes divatcipője, vagy a férfi keskeny, hosszúujjú lába, ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző, keskeny, rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás, keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene? Kinek? minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú kéz? mi az, aminek ez a szép nő kissé
báván utána néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek.

Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt a vörös kőből, a szép, a választott élettel egy : úgy éltek, vagy úgy éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak, ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal egy vagyok? De így akarták láttatni magukat, mikor már elporladtak odalent, a vörös kő alatt.

Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem latin fegyelem a római hamvakon : ez a minden végzeten és alvilágon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel lehet a halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban ez a mostani, mely nem kérdi, honnan jöttünk és hová leszünk : nincs, ami többet érne, mint az életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme és kalandja és minden egyébb szédült vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres etruszk révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és gyönyörű életüket ezek a házasok.
És a nagy etruszk talány, amiről annyit beszéltek? Azok a híres halálközösülések? Hol vannak? Seholse látom, bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld alakzatai között, csak az életet, és benne az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy dolog a halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a nevetés. Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz - de kivel? ezt nem tudom, hogy velem, aki nézi - ez nem látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor - és nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit megromlott maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát, s főképp a nedvét veszített, saját elfáradt eszüket, az értelemtől megcsömörlők, az egyre gyanúsabb malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény becsapott nemzedék. De azt a borzongató mesét itt se - seholse találom : villog a Veii Apollo, a sötét arcával is fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre lép - nevetve túllép, a halálon, ahogyan velem szembenéz.
Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább!

Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem hinni semmilyen áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk szarkofág és az, amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni rendeltetett, mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet.
S hogy védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a kiszáradt koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra.

Šandor Vereš

Treća simfonia

1.
Ptica plače, ptica se veseli,
dok sa mesta gde se greda crveni
moćnik je promatra -
Njemu pošalji svoj čisti san,
dok i lovac i divljač ti si sam
ne može prestati tvoj suludi kas.
Ni pobednik ni gubitnik ne možeš postati :
ispod guste kore raku
zalud ćeš kopati.

Otvara se pejzaž,
zatvara se pejzaž -
preko ruba praznina se preliva.
Gaj i livade
tvoje su bisage
al u miru ni tamo se ne sniva.

I šušanj neživi visoko lebdi.
Ne veruj da se na tvrdom spava.
Ptica plače, ptica se veseli
a moćnik je promatra.

Ni prošlost se ne odmara :
u otrovnim kapima novih minuta
rastrošno čuva svoj deo.
Mrtva plovka nepomičnog perja
u uskomešano jato smera
da u letu zauzme svoje gnezdo.

Budućnost ne čeka, unapred sviće :
snop svetla današnjice
o ružičastoj koži
sutrašnjeg deteta govori.

Ne traži od jame svoj miraz.
Ti si lovac i gonjena divljač,
i u daljini, moćnik : i to si ti sam.
U visu je
odsjaj krutog nehata,
a dole u sudbini skrivena suština
je drhtaj što se nikad ne odmara,
i dva lica : Istina i Ima
u zanosu uživa,
kao Sunce i more, što nemo
gledaju jedno drugo zaljubljeno.

Njemu pošalji svoj čisti san!
jer budan san tvoga srca
kao kapljica u zraku
preleće putanju
i u zoru na vencu neba oseća patnju.

Ptica plače, ptica se veseli
dok sa mesta gde se greda crveni
moćnik je promatra -

Gonjen od strane sopstvenih čeketala
rob si, ali slobodan je tvoj čemerni san,
i tvoja istina je tek parče sna!
U stenu ako urežeš svoj krik
više nije stena : to je tvoj lik
koji do oblaka seže.

Otvara se pejzaž,
zatvara se pejzaž -
preko ruba praznina se preliva!
Ispod usijanih niski zraka
možeš naći bezbroj raka
al mir te ne čeka nikada.

I šušanj neživi sad visoko lebdi.
Ne veruj da se na tvrdom spava.
Humku ledeni vetar para
i svetlost, moćnik te saslušava.

Ti si lovac i gonjena divljač
i lovište, sve si ti sam
- ptica plače, ptica se veseli -
s mesta gde se greda crveni
sam sebe vrebaš sad.

2.

Paun krešti sa tobom,
ide u noć sa tobom,
svoju vitkost gubi
ruža kad je sa tobom,

gore u sjaju bunara
međ biserjem si spavala -
s kime god si u istu noć dospela
trenutke smiraja bi tamo provela.

Paun krešti sa tobom -
drhti ruža nad tobom
i sveži miris polja
tvoje poljupce skriva.

Plače ljiljan
i skakavac -
da je moguće
i žalili bi te.
Suze liju
po cvetu, drvetu -
istinske suze
zar da teku?

Tebi šapnuti ko bi smeo
od tebe šta je postalo?
koje nebo ti krije mesto?
da li je na broju tvoje blago?

Ko svoje nebo ostavi :
u vrtlogu će spavati,
noći će ga pokrivati,
tama će ga formirati.

Kreće paun sa tobom,
drhti ruža sa tobom,
klonulo se odmaraju,
dele mesto sa tobom.

Ovde u radosti
cvrčak je nem,
i dubina bola je
čisti med.

Zvuk i sedam boja
tu izgore :
zlatna tišina je
samo gore.

Od boja zaslepljena,
od zvuka zaglušena -
reci, želiš li rastanak
ili rađe na dnu opstanak?

Gore u sjaju bunara
međ biserjem si spavala -
u drhtavom biserju kod bunara
možda više ne bi ni sanjala.

S brdima igra cesta,
bubanj cvrčka se vrti,
ruža na tebi drhti.
Paun s tobom se grli -

3.

Kroz plamteće, svilene trgove
tražim prah s nežnog krila leptira.
Na vrhovima,
oštrim stenama
istražujem trag tog plavetnila.

Njezin uzdah
razbi vetar,
u gvozdenom peharu mrak
čuva nastalu čađ.

Kroz brda smrznutih latica,
duž raskvašenih livada
preklinjem ponizno :
nek njeguje odano
bled pramen zraka moga žiška.

Ni ne haje!
Ni ne haje!
Spava i palatu od ogledala
bez prozora gradi u snu!

Zalud je gonim u buci, tišini,
ne stižem je nikad : u meni živi,
u stalnoj žurbi tera sebe samu
njezini robovi su moji zraci,
to slabašno, preplašeno svetlo ipak ozari
onu nepreglednu palatu.

Na gromadama, oblacima, plavetnilu
moji žurni koraci nju ne stižu :
dane i noći
tek moje srce kiti,
vanjski mnogobrojni ćilimi
u meni su tkani,
u unutra izvezenom sagu
napolju je tražim
dok to nmoštvo ukrasa bez predaha
oko mene leprša.

Al ugledam katkad
- da l' je java ili san -
kad se zima spušta na pejzaž
i ledena livada
u raku se pretvara
i ja dole ležim, u zemlju pretvoreni mrtvac.
Kroz tamne trgove
i strane svetove
izranjavljen se probija kroz etar
i promuklim, bezbojnim krikom
propada kroz led!
kroz led propada!
Rastvara se dubina,
sjajnu penu biserja ispušta
pa se poravna
i sve je mrtva crnina.

Njezin uzdah
razvejava vetar,
u gvozdenom peharu mrak
čuva nastalu čađ.

Pod ledom, u zemlji večnog mira
čuvam svileni prah leptira.
I stalno u svetlu,
prolaznom vremenu,
kroz iglene uši
ljubim
trag njenih krila.

Weöres Sándor

Harmadik szimfónia

1.
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas -
Küldd néki töretlen álmodat,
míg magad vagy a vadász meg a vad,
s nem szűnhet kerge futásod.
Győznöd se lehet, veszned se szabad :
a hályogos sürüség alatt
vermed hasztalan ásod.
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj -
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
s néz a hatalmas.
A múlt se pihen :
új percek méreg-csöppjeiben
elomolva őrzi részét.
A holt vadlúd, bár tolla se lebben,
röpül zúgó szárnyu seregben,
s röptében üli fészkét.
A jövő nem vár, előre arat :
a most ömlő sugarak
a holnapi gyermek
rózsás bőréről csiripelnek.
Ne kérd a veremtől jussodat.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s távol, a hatalmas : az is te magad.
Ő odafönn
merev csillámu közöny,
és sorba burkolt lénye idelenn
rengés, mely sohasem pihen,
s a két arc : az Igaz és a Van
összefordul mámorosan,
mint a Nap meg a tenger
nézi egymást ragyogó szerelemmel.
Küldd néki töretlen álmodat!
mert szíved éber-álma,
mint légen a pára,
átlódul a pályán,
s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas -
Kereplőként űzöd körbe magad,
rab vagy, de keserved álma szabad
s igazad az álom, a röpke!
A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla : élő te-magad,
s föllibben a fellegekbe!
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj -
az üresség öntözi szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sírodat,
mégsem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Szél körme kapar a sír körül,
és vallat a fény, a hatalmas.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s a pálya is, minden te magad
- madárka sír, madárka örül -
piros gerendák közül kidagadva
tág szemmel nézel magadra.
2.
Rikolt a páva veled,
tipeg az éjbe veled,
elveszti nyúlt vonalát
a futórózsa veled,
odafönn villámló kútnál
remegő gyöngy közt aludtál -
kikkel egy-éjbe jutottál,
mindannyival oda futnál.
Rikolt a páva veled -
rád-kúszó rózsa remeg,
a mező nyers illata
nedves csókjára pereg.
Sír a liliom,
a sáska is -
hogyha lehetne,
szánna is.
Csak a könny csorog
a szirmon, a fán -
ki merne sírni
igazán?
Ki merne súgni neked
arról, hogy mi lett veled?
melyik ég rejti helyed?
őrzi-e gyöngyeidet?
Ki egét elhagyta, lássa :
habos örvény a lakása,
fedelének éj az ácsa,
sötétség a kalapácsa.
Tipeg a páva veled,
remeg a rózsa veled,
fáradtan rád-hajlanak,
megosztják alvó-helyed.
Itt minden örömbe
bogárka vész,
s a fájdalom mélye
tiszta méz.
Hét szín mozog itt
és hang-özön :
egyetlen, arany csend
volt odafönn.
Szinek közt gyúl a szemed,
hangok közt zsong a füled -
kivánsz-e búcsúzni, mondd,
vagy itt lenn jobb a helyed?
Odafönn villámló kútnál
remegő gyöngy közt aludtál -
remegő gyöngy közt a kútnál
tán már aludni se tudnál.
Hegyekkel játszik az út,
a tücsök dobja pereg,
rád-kúszó rózsa remeg.
Rikolt a páva veled -
3.
Tűzhabos, bársonyos tereken át
keresem szárnyának pille-porát.
Ormokon,
kő-fokon
kutatom fátyla nyomát.
Leheletét
szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.
Jégszirmos hegyeken át,
csatakos völgyeken át
kérlelem, keresem :
ápolná kegyesen
sápadt kis mécsesem fénysugarát.
Ide se lát!
Ide se lát!
Alszik és álmában épít
ablaktalan tükör-palotát!
Hasztalan üldözöm zajban, csendben,
nem érem el soha : itt van bennem,
vad futásommal ő űzi magát,
mécsesem fénye az ő kicsi foglya,
vézna, ijedt fény, mégis beragyogja
a végtelen tükör-palotát.
Rögökön, fellegeken, kék vidéken
siető léptemmel el nem érem :
szívemben szövöget
napokat, éjeket,
a kinti sokszinü szőnyeget
benn szövi mind,
bennem szőtt szőnyegen
odakinn keresem,
míg ezer mintája szüntelen
körbe kering.
De néha meglátom
- igaz-e, vagy álom -
mikor a kerek táj télbe hajol,
s a jeges réteken
minden csak sírverem,
s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.
Homályos tereken,
idegen egeken
sebzetten bukdos a légen által,
és rekedt, színtelen víjjogással
lezuhan a jég alá!
lezuhan a jég alá!
A mélység föllazul,
villogó gyöngy-habot ont
és megint elsimul,
és minden fekete, holt.
Lehelletét
szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.
Jég alatt, nem-múló percemen át
őrizem simuló pille-porát.
S a fényben szüntelen
szaladó éveken
tű-fokon
csókolom
ujja nyomát.

Đerđ Šomljo

Psalmus eroticus

Nevino-začetom i nevino-na-krstu-umrlom
božjem sinu bolnom
u toj dolini plača šta su drugo mogli verovati
u radosti zastrašeni
kad iznenada nakon patničkih dana na njihovu noć
neshvatljivi raj se sručio -
nego da sotona
jaši na podivljalom konju njihovih kičmi,
i ona koja sa vrhom strele muškarca
u nedrima u užitku umire
još razuzdanije se svesti,
zar užas greha iz ženke izvire?: Šta su mogli verovati

oni, koji su : volim te, gušeći šaputali,

i kotrljajući se na svili ili slami

možda su i slatko-strašnije reči izgovarali

dok ih je jutarnja rosa na molitvu nagnala

Ave Maria gratia plena. . .

ipak samo prokleta,

crna noć im je milost donela -

šta su mogli verovati

u tom kao-da-je-u-celosti-na-zlo-stvorenom

svetu,

gde jedno uz drugo nikad, nigde nisu pristajali

želja i zakon, delo i propoved :

tela šta bi moglo vezati tako

divno-strašno-tačno

ako ne Greh?
Šta su mogli verovati
oni, koji su : volim te, gušeći šaputali,
i kotrljajući se na svili ili slami
možda su i slatko-strašnije reči izgovarali
dok ih je jutarnja rosa na molitvu nagnala
Ave Maria gratia plena. . .
ipak samo prokleta,
crna noć im je milost donela -
šta su mogli verovati
u tom kao-da-je-u-celosti-na-zlo-stvorenom
svetu,
gde jedno uz drugo nikad, nigde nisu pristajali
želja i zakon, delo i propoved :
tela šta bi moglo vezati tako
divno-strašno-tačno
ako ne Greh?: Ako i pitaš,

ako danas i ne priznaš

kad na trenutak tako osećaš

iz mene se čupa

a u tebi se prolama vasiona,

i posle polagano izdvaja

život, što je izvan nas :

pehar na stolu, svetlost na peharu

prozor, iza prozora praskozorje, -

neće li te prigrabiti

ruke neke bestelesne zebnje,

ne od jednog boga, od dvemilijarde,

krst sina čovečjeg

neće li te dotaknuti?
Ako i pitaš,
ako danas i ne priznaš
kad na trenutak tako osećaš
iz mene se čupa
a u tebi se prolama vasiona,
i posle polagano izdvaja
život, što je izvan nas :
pehar na stolu, svetlost na peharu
prozor, iza prozora praskozorje, -
neće li te prigrabiti
ruke neke bestelesne zebnje,
ne od jednog boga, od dvemilijarde,
krst sina čovečjeg
neće li te dotaknuti?: Kao da ti ja cepam krvne sudove,

kao da ja splićem razgranate nervne čvorove

u tvom plodnom mesu,

kao da se ponovo

u jednu ćeliju pojednostavljuje mnogoslojno tkivo.

Ali zašto?

Nas dvoje

ispunjujući se u celinu

( u sudbini? ili samo u užitku?

u parenju? očajavanju?

u nečemu što je bez imena? )

nadopunjujemo li i nešto drugo?

Ima li zajedničke Obrtnice u sistemu galaksija

od trbuha do Aldebarana?
Kao da ti ja cepam krvne sudove,
kao da ja splićem razgranate nervne čvorove
u tvom plodnom mesu,
kao da se ponovo
u jednu ćeliju pojednostavljuje mnogoslojno tkivo.
Ali zašto?
Nas dvoje
ispunjujući se u celinu
( u sudbini? ili samo u užitku?
u parenju? očajavanju?
u nečemu što je bez imena? )
nadopunjujemo li i nešto drugo?
Ima li zajedničke Obrtnice u sistemu galaksija
od trbuha do Aldebarana?: I nazad?

Postoji li nešto, što će istisnuti daljinu

poput zraka između naših slepljenih tela,

između želje i zakona, dela i propovedi?

Između tela i blata

šta je užasna ljubavnica vojnika?

Između pokreta

s kojim glavu mi na rame spuštaš

i nečega, s čime se

na hladnu ključnu kost samoća lepi?

Između reči

koje neme usne daju usnama

i tvrde zapovesti

kojima se, leteći iznad nas, bombe

bacaju?
I nazad?
Postoji li nešto, što će istisnuti daljinu
poput zraka između naših slepljenih tela,
između želje i zakona, dela i propovedi?
Između tela i blata
šta je užasna ljubavnica vojnika?
Između pokreta
s kojim glavu mi na rame spuštaš
i nečega, s čime se
na hladnu ključnu kost samoća lepi?
Između reči
koje neme usne daju usnama
i tvrde zapovesti
kojima se, leteći iznad nas, bombe
bacaju?: Bićemo li

vredniji

u nepravilnim ritmovima naslade,

u zanosnom sabiranju,

gde od dvoje jedan postaje

( da li u osvajanju? ili pokoravanju? ) -

ili siromašniji?

Ili da ne tražim ništa

iza zadnje stepenice, iza naših tela?

Ljubavi, koja si

u katakombama paganskih vera

mistična crkva bila,

tajna ukopa živih kod ortodoksnih jeza

otkinuta jabuka, na plahti krv, na mesu rana,

sramotište i sreća rajska,

kao jednostavna činjenica

da su organi živih bića

začudo jedan drugom prilagođeni

( i da je brzina svetlosti

baš 300.000 km / sec

i da te misli tako nose

rimu u sebi kao vlastite ćelije )

- o, neizbežna sudbino! -

uvek ti je za petama kao crna kučka

mefistovska sudba.

Prekrasan,

u naše meso umotan dar,

ne budi prokletstvo ili morala,

ne poslednji spas,

zaklon siguran,

dok jedno za drugo stradaju zemlja i san,

nebo i grad;

ne isprika

kad se već tako čini da nema utočišta;

budi uzor,

večno neokrnjen -

svakodnevna izvesnost

na komade razbijene snove

da prema sebi formira

još neispunjene sudbine

sa svakim podeljiva

čarobna tajna stvaranja.
Bićemo li
vredniji
u nepravilnim ritmovima naslade,
u zanosnom sabiranju,
gde od dvoje jedan postaje
( da li u osvajanju? ili pokoravanju? ) -
ili siromašniji?
Ili da ne tražim ništa
iza zadnje stepenice, iza naših tela?

Ljubavi, koja si
u katakombama paganskih vera
mistična crkva bila,
tajna ukopa živih kod ortodoksnih jeza
otkinuta jabuka, na plahti krv, na mesu rana,
sramotište i sreća rajska,
kao jednostavna činjenica
da su organi živih bića
začudo jedan drugom prilagođeni
( i da je brzina svetlosti
baš 300.000 km / sec
i da te misli tako nose
rimu u sebi kao vlastite ćelije )
- o, neizbežna sudbino! -
uvek ti je za petama kao crna kučka
mefistovska sudba.

Prekrasan,
u naše meso umotan dar,
ne budi prokletstvo ili morala,
ne poslednji spas,
zaklon siguran,
dok jedno za drugo stradaju zemlja i san,
nebo i grad;
ne isprika
kad se već tako čini da nema utočišta;
budi uzor,
večno neokrnjen -
svakodnevna izvesnost
na komade razbijene snove
da prema sebi formira
još neispunjene sudbine
sa svakim podeljiva
čarobna tajna stvaranja.

Somlyó György

Psalmus eroticus

A szűzen-fogant s szűzen-kínhalált-halt
fájdalmas istenfiának
e siralomvölgyében mi mást is hihettek,
az örömükben megfélemlítettek,
mikor gyötrelmes napjaik után az éjben
rájuk tört ez az érthetetlen éden -
mint hogy a sátán
lovagol gerincük megbokrosodott paripáján,
s aki gyönyört hal,
szügyében hegyével a férfi nyilának,
s csak annál szilajabb létre támad,
bűn szörnye az asszonyi állat?: Mit is hihettek,

míg súgták fulladozva : szeretlek,

s henteregve a selymen vagy a szalmán,

ajkukon más, iszonyúbb-édes szó is kiszaladt tán,

akiből a reggel szent áhitatot fakasztott,

Ave Maria gratia plena. . .,

a mégis csak az éj, a

kárhozott hozott rájuk malasztot, -

mit is hihettek, élve e

mindenestül-a-rosszra-teremtve-lenni-látszott

világot,

ahol össze nem illett egymással sehogy, sohase

a vágy meg a törvény, a tett s az ige :

mi is illeszthetné össze a testüket

ily félelmes-pontos-gyönyörűn,

ha nem a Bűn?
Mit is hihettek,
míg súgták fulladozva : szeretlek,
s henteregve a selymen vagy a szalmán,
ajkukon más, iszonyúbb-édes szó is kiszaladt tán,
akiből a reggel szent áhitatot fakasztott,
Ave Maria gratia plena. . .,
a mégis csak az éj, a
kárhozott hozott rájuk malasztot, -
mit is hihettek, élve e
mindenestül-a-rosszra-teremtve-lenni-látszott
világot,
ahol össze nem illett egymással sehogy, sohase
a vágy meg a törvény, a tett s az ige :
mi is illeszthetné össze a testüket
ily félelmes-pontos-gyönyörűn,
ha nem a Bűn?: Te is ha kérded,

ma is ha nem érted,

ha egy pillanatra a mindenséget

énbelőlem kiszakadni,

te magadba-szakadni érzed,

s ha utána lassan kiválik körülöttünk

a kettőnkön-kívüli élet :

pohár az asztalon, fény a poháron,

ablak, ablakon túl a hajnali járat, -

nem ránt-e magához

karja valami testetlen aggálynak,

nem az egyistennek, a kétmilliárdnak,

az emberfiának

keresztje nem nyúl-e utánad?
Te is ha kérded,
ma is ha nem érted,
ha egy pillanatra a mindenséget
énbelőlem kiszakadni,
te magadba-szakadni érzed,
s ha utána lassan kiválik körülöttünk
a kettőnkön-kívüli élet :
pohár az asztalon, fény a poháron,
ablak, ablakon túl a hajnali járat, -
nem ránt-e magához
karja valami testetlen aggálynak,
nem az egyistennek, a kétmilliárdnak,
az emberfiának
keresztje nem nyúl-e utánad?: Mintha felszaggatnám az ereidet,

mintha én lennék gyümölcsös husodban

az ágas ideg,

mintha újra egysejtüvé

egyszerüsödnék bennünk a százrétű szövet.

De minek?

Ketten,

egymássá teljesedetten

( a végzetben-e? vagy csak az élvezetben?

párzásban? kétségbeesésben?

valamiben, aminek neve hiányzik? )

beteljesítünk-e valami mást is?

Van-e közös Térítő a naprendszerekben

hasadtól az Aldebaránig?
Mintha felszaggatnám az ereidet,
mintha én lennék gyümölcsös husodban
az ágas ideg,
mintha újra egysejtüvé
egyszerüsödnék bennünk a százrétű szövet.
De minek?
Ketten,
egymássá teljesedetten
( a végzetben-e? vagy csak az élvezetben?
párzásban? kétségbeesésben?
valamiben, aminek neve hiányzik? )
beteljesítünk-e valami mást is?
Van-e közös Térítő a naprendszerekben
hasadtól az Aldebaránig?: És vissza?

Van-e, ami a távolságot kiszorítsa,

mint összetapadt bőrünk közül a levegőt,

a vágy meg a törvény, a tett s az ige között?

Tested meg a sár között,

mely a katona iszonyú szeretője?

A mozdulat között,

amivel fejed a vállamra dől le,

s aközött, amivel

a magány hideg kulcscsontjára tapadnak?

A szó közt,

melyet az ajknak a hangtalan ajk ad,

s a vezényszó közt, amelyre,

orvul fölébük repülve, kioldják

a bombát?
És vissza?
Van-e, ami a távolságot kiszorítsa,
mint összetapadt bőrünk közül a levegőt,
a vágy meg a törvény, a tett s az ige között?
Tested meg a sár között,
mely a katona iszonyú szeretője?
A mozdulat között,
amivel fejed a vállamra dől le,
s aközött, amivel
a magány hideg kulcscsontjára tapadnak?
A szó közt,
melyet az ajknak a hangtalan ajk ad,
s a vezényszó közt, amelyre,
orvul fölébük repülve, kioldják
a bombát?: Többek

leszünk-e

rendhagyó alapműveletében a gyönyörnek,

a mámoros összeadásban,

ahol a kettőből egy lesz

( hódításban-e? meghódolásban? ) -

vagy kevesebbek?

Vagy semmit se keressek

azon a túlon túl, ami a testem, a tested?

Szerelem, aki voltál,

valláselőtti hitek katakombáiban

misztikus oltár,

főt-földbe-verő titok ortodox iszonyoknál,

leszakított alma, vér a lepedőn, seb a huson,

pellengér és paradicsom,

ahogy az egyszerű ténynek,

hogy az élőlények szervei

csodamódra egymásra-mértek,

( miként épp 300.000 km / sec

sebessége a fénynek,

s miként e gondolatok úgy hordják

magukban a rímet, mint a sejtet s a petéket, )

- ó, mindenkori emberi végzet! -

mindig fekete ebként sarkába szegődik

a mefisztói képzet.

Csodás-szép,

húsunkba-csomagolt ajándék,

ne a kárhozat vagy a feloldozás légy,

ne a legutolsó menedék,

a bombabiztos fedezék,

míg egymásra omlik a föld meg az álom,

a város, az ég;

ne a mentség,

ha már úgy látszik, nincs, ami megvéd;

légy a minta,

a mindig-ép, -

mindig-cserepekre-tört álmainkra,

a mindennapos bizonyság,

hogy magához igazítja

még-be-nem-töltött sorsát

a teremtés

mindenkivel-megosztott gyönyörü titka.
Többek
leszünk-e
rendhagyó alapműveletében a gyönyörnek,
a mámoros összeadásban,
ahol a kettőből egy lesz
( hódításban-e? meghódolásban? ) -
vagy kevesebbek?
Vagy semmit se keressek
azon a túlon túl, ami a testem, a tested?

Szerelem, aki voltál,
valláselőtti hitek katakombáiban
misztikus oltár,
főt-földbe-verő titok ortodox iszonyoknál,
leszakított alma, vér a lepedőn, seb a huson,
pellengér és paradicsom,
ahogy az egyszerű ténynek,
hogy az élőlények szervei
csodamódra egymásra-mértek,
( miként épp 300.000 km / sec
sebessége a fénynek,
s miként e gondolatok úgy hordják
magukban a rímet, mint a sejtet s a petéket, )
- ó, mindenkori emberi végzet! -
mindig fekete ebként sarkába szegődik
a mefisztói képzet.

Csodás-szép,
húsunkba-csomagolt ajándék,
ne a kárhozat vagy a feloldozás légy,
ne a legutolsó menedék,
a bombabiztos fedezék,
míg egymásra omlik a föld meg az álom,
a város, az ég;
ne a mentség,
ha már úgy látszik, nincs, ami megvéd;
légy a minta,
a mindig-ép, -
mindig-cserepekre-tört álmainkra,
a mindennapos bizonyság,
hogy magához igazítja
még-be-nem-töltött sorsát
a teremtés
mindenkivel-megosztott gyönyörü titka.