Balázs Attila: Én már nem utazom Argentínába. Kijárat Könyvkiadó, 1995.
Prózaíróink egyre gyakrabban fordulnak gyermek- illetve serdülőkoruk felé. Megidézik a múltat, a gyermek tárulkozó értelmének látószögéből, a cseperedés minden félelmével, tévképzetével, a serdülés tudatosulásával, a felnőtti öntudatra ébredés kínjaival. Például Kontra Ferenc, aki a rémület és a rettegés köré varázslatos világot teremt Kalendárium című könyvében. Harkai Vass Éva és Bence Erika a Hídban közölt prózáikban az eszmélkedés idejét keserű, önmarcangoló realizmussal tárják fel, Szathmári István a Villamos és más történetek című kötetében egész világszemléletét a gyermek- és ifjúkorán át vezető történetekbe fókuszálja... ám ezek a történetek egyike sem a múlt iránti nosztalgiát formálja meg, még részlegesen se eszményíti a már csak emlékezetben élő időt, ami azonban nem zárja ki, hogy az író szívesen idézze ifjúkorának bizonyos részleteit.
Balázs Attila is emlékezik, mire mosolyogva, mire komoran, de a gyermek- és ifjúkor, illetve azzal együtt a múlt süllyesztőjébe csúszott ország iránti nosztalgiát alkotóerővé fokozza, szembehelyezi mindannak a hiányával, ami fiatalságának értékmérője volt, és így prózájában a lőporfüstbe vesző jelennel szemben a nosztalgia az egyetlen érték. Ilyen irányú szerzői alapállását tételesen is megfogalmazza elbeszéléskötetének bevezető írásában: "A nosztalgia (...) Mondatformálóvá és cselekvésirányítóvá válik - útban a teljes cselekvésképtelenség felé."
Balázs Attila elbeszéléseiben a múlt nem a traumák gyűjtőmedencéje, hanem a történetek kútja, amelyből bő forrásként fakad a novellisztikus fordulatokkal elmondott mese, gazdagon fűszerezve asszociációs, feltáró részletekkel, tragikummal és humorral, amit a metsző hitelesség emel korábbi elbeszéléskötetei konstruált történeteinek fölibe. Mindenek előtt Az előretolt helyőrség című történetben mutatkoznak meg azok a szépírói minőségek, amelyek valódi "mesemondó sziklá"-vá avatják a szerzőt, aki korábban szívesen rájátszott egy-egy infantilis ötlet formabontó előadására, amin jókat lehetett ugyan kuncogni, de stiláris igénytelenségük egyben kedvét is szegte az olvasónak. Jelenlegi gyűjteményében ismét alkotóerejének teljében mutatják szövegei, szóljanak azok az újvidéki Telepről hozott emlékekről (A felkelő nap háza), a budapesti tegnapokról (Az angyali nő és a Fehér Hattyú), vagy direkt közlésűek (Én már nem utazom Argentínába).
A nosztalgiában megtestesülő szerzői magatartás eleve feltételezi az önközpontúságot, a történeteknek maga az elbeszélő lesz a hőse ("Én, akiről mégis legjobban szeretek filozofálni..."), és ebből eredően olyan irányba terelgeti fabuláját, amilyenbe csak kedve tartja. Szerencsére nem tesz elfogadhatatlanul valószerűtlen kitérőket, nem erőlteti az abszurd megoldásokat, kerüli a konstrukciós bravúrokat. Szövege akkor a legmeggyőzőbb és legkimunkáltabb is, amikor az elbeszélő alanyiságát asszociációs csapongásában fogalmazza meg:
"- A háború előtt - mondaná megboldogult nagyanyám a maga réveteg hangján.
- MELYIK HÁBORÚ ELŐTT, NAGYMAMI?
Egyszer tényleg síeltem - igazából! Hegyoldalon lefelé. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már... Olyan volt mint a nagymamáé és a légikisasszonyé. Mint az ég kékje. Majdnem kiszúrtam a saját szürke szemem a sípálcával. Találkozunk még a következő háborúban!
Különben meg valahogy minden süllyed. Kékbe? Igen, mintha minden kékbe, de piszkos kékbe süllyedne. Mennyi vörös folyik kékért! Meg egyebért. Szétlőtt emlékvárak süllyednek a mélybe. Indián kékbe. Ki lesz az utolsó mohikán? És beszélek még, és beszélek - rántottaszerű ismeretlen nyelven. Rémálmodom.
Reggeli rántotta.
- Tulajdonképpen mit keresel te a mi katonaságunkban?
Atlantisz?"
Valahogy így szakadnak fel Balázs Attila emlékei a történetek kútjából az Atlantiszként eltűnt országról, a boldog emlékezetű ifjúságról, hogy azután a nosztalgia hajójába gyűjtse őket, elvitorlázzon a mesemondó sziklához, a történetalakító tudathoz, ami jelképpé emeli a mindennapit és közvetlenné formálja a rendkívülit. Történetei fűzérbe rendeződve olyan írói világképet tárnak fel, amit az olvasó tanulsággal tapasztalhat, mégis felszabadultan, feloldódván a szerző stílusában.