Brasnyó István: Kész regény. Forum, Újvidék, 1996.
"Úgy tűnik, a helyzet igencsak hajlamos arra, hogy kicsússzon a kezünk közül, és fejlődési iránya amoda, hátrafelé összpontosuljon, s az egész azt mutassa, hogy mi csupán előretolt őrse vagyunk itt, bizonytalan földerítésre, s jelenlegi állapotunkból fog fölépülni mindaz, amivé fajulhatunk..."
(Kész regény, 209. o.)
Az embernél lehetőség szerint mindig legyen egy zsebkés, bicska, vagy bármilyen békanyúzó alkalmatosság, egyébként olyan események akaratlan elindítójává válhat, hogy az már kész regény. Megtörténhet, hogy olyan helyre hívják vacsora-vendégnek, ahol számára már nem jut kés, amivel a sonkát falatozhatná, és ennek az eshetőségnek a felismerése a házigazdában a belső indulatoknak parttalan árját indítja el, amelynek folytán bensőjében kibomlik lelkének batyuja, s egyszerre szembesülni kényszerül a világgal, amelyben nem csupán helyét nem találja, hanem még magáról sincs biztos kapaszkodót nyújtó tapasztalata.
Hol is lehetne megkapaszkodni ebben a világban, az isten háta mögötti Süketpusztán, a megállt idő áttetsző tartományában, ahol zsebkés híján nekivág az ember a ködhomálynak, hogy ismeretlenekhez súrolódva, mészesőtől átmeszelve lépegessen idő és időtlenség mezsgyéjén, hogy egyszerre csak forgótáras pisztollyal a kezében tűnjön föl valahol az idő és a lét furcsa hurkának csavarodásában, a folytonosan önmagához visszakanyarodó történelem légvárában, ahol szinte egyszerre van jelen a középkor minden negatívuma a huszadik század összes gyalázat-orbáncával. Brasnyó István regényének narrátor-hőse előtt végérvényesen világos, hogy ez a gyökérveréshez, vagy horgonyvetéshez hasonlatos megkapaszkodás az örök végtelenben is elérhetetlen. Neki már akkor se sikerült, amikor plakátként a falra ragasztották, vagy alakját folyton változtató bábuként tartott folyton valahonnét valahová, amikor Énkeként, vagy Árvaházi Fiúként próbált szerencsét, de akkor se járt jobban, ha Szabó Miklósnak, Lajcsiii!-nak, vagy éppenséggel Boros Kázmérnak hiszi a környezete. Mert ebben az áttetsző, lenyomatot nem hagyó világban egy-két emberi lény ugyan még előfordul, de jelentőségük egyenlő a semmivel. Még akkor is, ha egyikőjük a katonai behívókra írja a leendő berukkoltatottak személyi adatait, vagy ha a másikuk ideiglenes szállást adott a folytonos átváltozásokra, pontosabban azonosulásokra hajlamos elbeszélőnek, vagy ha valakinek két kése is van, és ezzel mérhetetlenül tehetősebb azzal szemben, aki egyel se rendelkezik, de két vacsoravendéget már nem hívhat meg, mert ahhoz meg kevés a birtoka. Jelentéktelen figurák ők mindannyian, annyira nem meghatározóik saját idejüknek, hogy bárhonnét ki lehetne őket ragadni a történésekből, a világ észre se venné hiányukat. S ilyen minimalizált a tárgyi világ is, ami a névtelenségbe és alaktalanságba burkolózó elbeszélőt kíséri süketpusztai kerengései közben: egy esernyő, egy pecsétpárnát tartalmazó táska, egy borosflaskó elég kapaszkodó az önmagát se azonosító monologizáló vándor számára, hogy újabb csomót bogozzon lelkének batyuján.
A helyszínt, amit az elbeszélő a "prenatális homályból" előcibálva asszociáció-zuhatag segítségével fogalmaz meg, nem nehéz azonosítani azzal a vidékkel, ahol az alkonyat homályában egy ideig még látszik a sovány léckerítés, de mögötte csak az üresség bizonyossága van, amin nincs mit nézni. S ez az alkonyati homály mintha örökké tartana, ez határozza meg ezen a tájon az életet, már századok óta. Csak kallódók teremnek itt - mondjuk ki, Közép-Kelet-Bácskában, és "Bánatos itt minden. Ez a vidék úgy összeszorult, mintha hurokban lenne, s azt is egyszer összébb és összébb húzzák."
A hurkon való szorítás időközben megtörtént: amikor a Kész regény szövege megjelent a HÍD folyóiratban, még híre se volt rendszerváltásnak, háborúnak, s mégis, a regény ezekről a sorsfordító (de léttörténetileg elhanyagolható) tényekről is szól. Persze nem azért, mert Brasnyó István látnoki képességekkel rendelkezik, hanem azért, mert ismeri azt a régiót és lakóit, amely örökös témája. S itt, az idő mintha valójában körkörösen haladna. Ezt az örökkön tartó, de sehova se vezető mozgást hámozza rétegről rétegre Brasnyó István ebben az ellen-nevelési, anti-szentimentális regényében, amelyben hősét nem nemesít(het)i meg a világ, amelyben bolyongani kényszerül, nem lesz jobbá, de a vakszerencse folytán mégis kikerül labirintusából, és eljut - a légvárba.
"De síkság láttán mindig elfog a borzadály: / 'Uram, Uram, csak ott ne kelljen élnem!'" Ezt az idézetet Brasnyó Istvánnak Az írmag című regénye hátravetett mottójaként olvashattuk három évvel ezelőtt, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a téma nem új. Persze az sem újdonság, hogy Brasnyó írói tevékenységének éppen ez, a ma Vajdaságnak nevezett vidék az egyetlen témája. De éppen Németh István december végi Kilátó-béli jegyzete figyelmeztet, hogy igenis, újra el kell mondani, némely írók soha le nem írják a kisebb-nagyobb vajdasági Süketpuszták nevét, műveik mégis ezekről a Süketpusztákról szólnak.
Brasnyó regényeiből azonban egy teljes vonulatban hasonló írói eljárás, megközelítési mód (a spontaneitás elsődleges kompozíciós elvvé való emelése, a szimultán megjelenítés, a szublimációs technika, az asszociációs gondolatfüzérek barokk gazdagsága, a világ tényszerűségének légiesítése, a hagyományos epikai hősnek egy lírai alteregóval való behelyettesítése, amely hihetetlen hasonulási képességgel rendelkezik stb.) olvasható ki, amely összességében jeleníti meg mindazt, amit világunkról elmondásra fontosnak tart. Sajátos intonációként ide sorolnám a Majomévet (1984), bár a sorozat ténylegesen a Maculával (1988) indul, majd következnek: Árvaház (1989), Szokott-e ősz lenni Paraguayban? (l992), Az írmag (1993) és végül a Kész regény (1996).
A közel ezerhétszáz könyvoldalt kitevő regényfolyamról már korábban leszögeztük, hogy lényegében a modern regényhős dezintegrálódását jeleníti meg sziporkázó asszociációkban, hatalmas nyelvi-grammatikai készséggel, az ismeretanyagot szubjektivitásba transzponáló valóságfedezettel. Műveinek sora a legpontosabb részletességgel járja körül a vajdasági valóságot, a vajdasági létet - a létregény sajátos változatának kell tekintenünk ezt az emlékeket légiessé elegyítő sorozatot. Tény, hogy Brasnyó egyedülálló artisztikus prózaírása kevés igaz tisztelőt képes maga köré vonzani azok közül, akik a dolgoknak a nevükön való nevezését eszményítve tulajdonképpen a szájbarágásra gondolnak. Tény, hogy az időszerű létteréből folyton elvágyódó regényhősnek, aki inkább szubsztancia, mint kézzelfogható figura, a keserves kerengései próbára teszik az olvasó türelmét. Tény azonban az is, hogy a Brasnyó által teremtett regényvilághoz hasonlatos artisztikus produkciót nem találhatunk a vajdasági magyar prózában.