Dunai N. János: Drávaszögi krónika (A Kettős család). Pannónia Könyvek. Pécs, 1997.
Fontos, ám meghatározhatatlan műfajú könyv Dunai N. János1 műve. Előszavából úgy tűnik, történelmi regényt kívánt írni a szerző, de a magyar irodalomban szokásos formájától eltérő módon. Címe alapján krónika, s műfajilag ehhez is áll legközelebb a szöveg, bár a szerző nagy szabadsággal kezeli az események időrendi sorban történő elbeszélését. A történet 1526 augusztusában indul, amikor megismerjük a fenyegető török veszedelemmel szemben megoldást kereső vörösmarti bírót, Kettős Mihályt. A család Kettős Ferenccel halt ki 1994 decemberében, amikor - miután fiát, Gyulát a baranyai "új honfoglalók" agyonlőtték -, fölakasztotta magát. A majd félévezrednyi históriában a Kettős család nyomon követése azonban csupán vezérmotívum; a könyv a drávaszögi magyarokról szól. Értük mond rekviemet.
Történelmi regényként azonban aligha olvasható ez a könyv. A regényvilágnak az első fejezetben megteremtett illúziójából kizökkenti az olvasót a regény idejének és a megírás idejének a folytonos párhuzamba állítása. Egy regényben nem lehetnek ilyen mondatok: "Mindezt csak azért mondtuk el, hogy ismételten megállapíthassuk, a tanult emberek jelentős hányada már több mint száz esztendővel ezelőtt kezdett hátat fordítani a Drávaszög sorsverte magyarságának. Napjainkban ez mindinkább kifejezésre jut.", vagy amikor az 1800-as évek legelejéről szólva a szerző közli, hogy a halászok a paprikás főzésekor a Duna vizét használták, hozzáfűzi, hogy "Tudnunk kell, hogy akkoriban a Duna vizét még nem tarkították olajfoltok és a különféle vegyszerek sem szennyezték." Tudjuk, éppen az előtte mondottakból - felesleges kiskorúsítani az olvasót.
Szellemeskedő kommentárjainak és kiszólásainak ("Mert huncut ám a német, még ha osztrák is.") talán az anekdotázás felé kellene terelniük a szöveget, de mindig egy kicsit rosszul időzítettek: szövegkörnyezetükben üresen pukkannak szét. A mesemondás közben pedig gyakori kitérőket tesz a tény- és adatközlés szenvtelen stílusa irányába.
Rengeteg sztereotípiát görget a szövegfolyam, úgy a népi bölcsességek idézésében, mint a történetmondás menetében, a nemzeti jellegzetességek generalizálásában, az elbeszélői fordulatokban. A regény önreflexióktól is terhes, ám ez a krónikás szabadsága. Az azonban már nem, hogy a didaktizálás ingoványára tévedjen, vagy a bizonyítványát magyarázza, mint amikor a drávaszögi ember erkölcsi botlásaira kell rámutatnia, elmondja, hogy miért is egyszerűbb számára "indokoltan glorifikálni az 1500-1700-as évek magyarját a Drávaszögben, mintsem pellengérre állítani a XIX-dik századvég, majd a XX-dik század polgárainak botlásait, hibáit". Ennek ellenére a "pellengérezés" az adomázgatásban veszíti élét a folytatásban. Ezek az anekdotikus részek a szöveg leggyengébb szakaszai.
A történelmi eseményeket sematizálja, például az 1848-as szabadságharc alatti, Szenttamásnál történt véres összecsapást személyi sorsokon, tragédiákon keresztül hagyja a háttérben. Ezzel szemben nagyszerű érzékkel, csupán pillanatokra hagyja felbukkanni a történetben a hiteles történelmi alakokat, Sztáray Mihályt, Savoyai Jenőt vagy éppen Baranyai Júliát például.
A mű alcíme nemzedékregényt ígér, de a Kettős család története inkább összekötő szál, mint megfogalmazás. Amint közelebbről kívánja ábrázolni a szerző a családi életet, az érzelgősség hangjait pendíti meg, mint aki összetévesztette a lélektani ábrázolást az intim párbeszédekkel való pepecseléssel.
A Drávaszögi krónika gazdag szókincsű nyelven, kissé emelkedett hangulatú és érzelmi intenzitású, inkább a lírára jellemző retorikával íródott. A száraz, szociográfiai jellegű és dokumentáris szakaszok élesen elkülönülnek ettől az elbeszélői stílustól, betétekként hatnak. Kár, hogy a szereplőit nem egyéníti a szerző beszéltetésükkor, így azok csiszolt irodalmi nyelven szólalnak meg, noha néha egy-egy tájjelegű ejtésű szó is keveredik mondókájukba.
Végeredményben tehát nem írói erényei teszik fontossá ezt a könyvet, hanem az a moralitás- és történelmi igazság-, vagy igazságosság-igény, ami kicseng a Drávaszög sokat szenvedett, mára már eltűnőben lévő magyarjaiért írt rekviemből.
1 Írói álnév, felfedésére nincs meghatalmazásom.