Harkai Vass Éva: Így éltünk. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1997.
Harkai Vass Éva prózája, annak ellenére, hogy megélt életanyagot görget, nem a tartalmi közlendőt helyezi (egy esetleg feltételezhető) előtérbe, hanem a stílust, ami egyszerre hitelesíti az írói eljárást és a létanyag-referenciákat. Stílusában nem a megjelenítésre vagy az ábrázolásra törekszik, inkább jelzés-értékű feljegyzéseket tesz. Mintha nem is magát a szöveget írná, hanem a tervezett próza vázlatát készítené, az emlékeit rekonstruálná, tőmondatos feljegyzésükkel ragadván ki őket a biztos feledésből. A szótlanság írói magatartását teremti meg azzal a gesztussal, amiből arra következtethetünk, hogy mondandóját legszívesebben mindvégig csak hiányos mondatokban közölné. Ha ezt élőszóban tenné, a hallgató bizonyára afölött merengne, hogy éppen szájzárral küszködik-e a beszélő, vagy természeténél fogva szűkszavú, esetleg így, villanások lassú láncolatában törnek föl emlékei.
Harkai Vass Éva stílusával megteremti sajátos elbeszélői pozícióját: fölibe helyezkedik emlékeinek, az irónia szűrőjén átcsorgatva értékeli újra családjának történetét. Ennek a látószögnek a következetes alkalmazása teszi azzá a szöveget, ami - a szerző szóhasználatával: revoltprózává. Az irónia és az újraértékelés híján ez a könyv nem lenne sokkal több a családtörténetek egyikénél, az emlékező írások bármelyikénél. Így azonban mégis több: új stílus, megbízható beszédmód, ami ugyan valamelyest hasonlít az emlékképeket fotográfiai pontossággal rögzítő és egymástól vágásokkal elkülönítő prózához, de messze túllépi annak lehetőségeit.
Az emlékezés-lánc követi a természetes időrendet: az írónő születésétől szüléséig vezeti a fragmentumokból összeálló történetet. A fogantatásától induló, a család életéből visszamenőleg kikövetkeztetett, hallott epizódokból építi azt az epikai világot, amely a família által "beélt" térségen messze túl mutat. Időben saját gyermeke(i) világra jöttekor lezárja az emlék-intarziát, közben azonban plasztikus képekből összeálló szociográfiai, lélektani, magatartás-szociológiai és más társadalomtudományi érték-konstellációkba csápokat eresztő tablón sokkal többet vázol fel annál, amit maga a család-történeti anyag kínál.
A szövegbe mintegy a szófukar célratörést ellen-pontozandó, remekbeszabott lírai futamokat ékel be a narrátor. Ezeket a részeket még külön kiemeli a beszélő távolságtartása, a következetesen használt királyi többes, az alanyiságtól elhatároló, az egyszál magára vonatkoztatott "mi" és a "bennünket" az én és az engem helyett. Természetesen nála az elbeszélői látószög epikai távlatból modellálja a világot, a gyermekkort nem gyermeki, a serdülés idejét nem a fruska szemszögéből láttatja. Hatalmas ironikus távolságot alakít ki magával szemben is. Anyagi lénye még csak "kezdemény" születésekor, ezzel szemben saját gyermeke(i) már "önmagunk többszörösen kicsinyített mása"; "ismeretlen kis szervezet", sőt "törékeny, hamvas jelenés". Ezek a megnevezések hátravetítve is mereven kijelölik az elbeszélő pozícióját (amit a közösség szabott rá) és a történet értelmének magvát (amit az elbeszélő helyez az egyedüli és kizárólagos életcél magasára).
Szinte elképzelhetetlen, hogy egy sajátosan szófukar, hangsúlyozottan lírai, az epikával látszólag ellentétes - de az iróniával átértelmezett és a megéltség által hitelesített - irodalmi beszéd képes a maga térségein túlnövő világképet adni. A Harkai Vass Éva által kialakított prózastílus mégis ilyen, önmagán túlmutató alkotásban teljesedik ki.
S ebben semmi más nem segíti, csupán írósága és a maga teremtette stílus.