Juhász Erzsébet: Úttalan utaim. Forum Könyvkiadó. Újvidék, 1998.
"A valóság anyanyelve nem más, mint az abszurd, az esztelen és kiszámíthatatlan, mely ép ésszel tán a világ végezetéig sem felfogható."
(J. E.)
Útleírásokat, vagyis prózát kínál kötete alcímében, illetve műfaji meghatározásában Juhász Erzsébet. Útleírásokat, paradox módon az úttalan utakról. Milyenek lehetnek az úttalan utak, tér- vagy időbeliek - kérdezzük naivul a cím olvastán.
A hagyományos értelemben egyik körbe se sorolhatók; Juhász Erzsébet prózája a hely- és időhiány meghatározó élményéről tudósít. Egyfelől azonban, az írói gondolkodást követve, ezek az úgynevezett útleírások az idő múlásának a nyomát követik. A térbeli, geográfiai és az olvasmányélmények által teremtett toposzok csupán a mulandóság útjelzői, az öregedés élményszerű felismerésének és átélésének a mérföldkövei.
Úttalan utakon. Olyan helyeken, ahol nincs út. Az öregedés valóban ilyen terrénum. A fiatal kortól az idős kor felé vezető út, annak ellenére, hogy a visszafordíthatatlanság által igencsak markánsan kijelölt, mégis örök ismeretlen, csupán egyetlen irányban járható, egyetlen irányban haladva ismerhető meg, és az út során szerzett tapasztalatok, éppen a megismerés útjának szubjektivitása miatt nem oszthatók meg másokkal, csak földolgozhatók. És ilyen szublimált formában tárhatók csak mások elé. Az emberek - a mai regényírók egyik legsikeresebbje szerint - azért írnak regényt, hogy megértsék a múltat, és felkészüljönek az előbb-utóbb bekövetkező elmúlásra; ezért viselik magukon a múlt idő jelét az igék a regényekben. Meg a novellákban. Meg az olyan prózában is, amit Juhász Erzsébet könyvében olvashatunk. Ez a próza, amely alkalmasint az esszé szubjektív hangján beszél egy elszemélytelenített múltról, vagy az elbeszélés objektivitását célzó pontosságával töri fel a szubjektivitás pecsétjeit, a posztmodern idézésbe kapaszkodik, esetleg a szenvedélymentesség álarcát ölti, vagy fiktív levélben tett vallomásosságot tár fel, folyton a "tősgyökeres idegen"-ség sokféleképpen (csupán egyféleképpen?) értelmezhető abszurdumába ütközik: ".ha az embernek olyan helyen adatik meg a világra jönnie, amely az egymásba nyíló emlékek végtelen során át sehol egy talpalatnyi hely erejéig nem tűnik otthonosnak, akkor e hely nem lehet soha otthon, az ilyen ember pedig nem is lehet más, mint hontalan, eleve, egyszer és mindenkorra."
Az írásainak élményanyagát saját tapasztalataiból, olvasmányaiból és a fölöttük való töprengésekből megvilágosító Juhász Erzsébet a maga emberi, írói, kisebbségi világát hely- és időhiányként, világhiányként fogalmazza meg: "Mert a világ e szegletén, ebben az örökös viharsarokban nincs, nem volt és nem is lesz soha idő. Nincs idő alatt sem, mint ahogy tényleges időbeliség sincs, sem folyamatos múlás. Itt az idő: gép. Időgép, mely egyszeriben a legváratlanabb pillanatban működésbe lép, letarol, maga alá teper, s mindent, ami eleven, az utolsó porcikájáig szétmarcangol." A döbbenetes, az egyéni és a kisebbségi létet meghatározó világhiány azonban nem lenne érzékelhető életút, illetve annak idő- és térszakaszai hiányában. Az emberi, az egyéni létezés út- és időszakaszainak egymásra vetítése akár prózaírói módszerként is érzékelhető, természetesen az említett megszorítással, miszerint a prózát a múlt megértésének a szándéka mozgatja, de a próza sohasem azonosulhat azzal, amiről beszél: "S hogy legintenzívebb pillanataink is elperegnek, hogy elmúlásból vagyunk, s ez a folyamatos elmúlás az élet. Tehát: hogy az elmúlás nem a halál által következik be, a halál csak véget vet ennek az elmúlástörténetnek. Történetről lenne szó? Dehogyis, hisz az életünk, noha történik, nem történet, és nem elmondható."
Az író pedig arra tette fel az életét, hogy történeteket mondjon. A történetek által közli, hogy létezik, és ha a történeteit olvassák, bizonyosságot szerez létéről. Még akkor is, ha ez a lét - Herceg János gondolatát idézve -, kettős koporsóba zártságot jelent. Ez a kisebbségi író kettős kötődése, ami nem egyéb, mint kettős marginalitás - írja Juhász Erzsébet, vagyis a "nem vagyok soha sehol" érzése: ".nincs súlyosabb, testet-lelket-eszméletet jobban pusztító sors, mint sehova valósinak lenni, de mégis kifeszítve élni két egymással egyetlen ponton sem érintkező, két egymással tökéletesen ellentétes világ között. Mert az egyik világból folyton menekülni akarsz, s menekülni annyi, mint kapkodva mindig másba és másba belekezdeni." És túlélni - tegyük hozzá. Mert az is feladata az írónak, ha a valóság anyanyelvén fogalmaz: a túlélés. "Túlélni annyi - jegyzi meg olvasólámpája fénykörének vélt biztonsága mögül a szerző -, mint összekötni múltat és jelent, álmot és valóságot."
Könyvek olvasása közben és után, az emlékek és a valóság referenciái közötti barangolás során, tépelődései közepette mintha a magához nagyon közeli írói magatartás erővonalait emelné ki, s ezzel egyetemben egy műfajt is leírna. Megfogalmazása azonban túlnő ezen az elsődleges szándékon: szövege az írói mellett az általános emberi magatartás leírása (is) lesz, sőt annál is több - egy-egy nemzetcsoport közérzete mellett egyetemes emberi életérzésről is szólnak a sorai: "[Az író] mély bölcsessége abban áll, hogy kétségeit, kudarcait, sebzettségét nem akarja mindenáron elsimítani, elhallgatni. Pontosan tudja, hogy ezekkel szemben mindannyian s mindvégig tehetetlenek vagyunk. Nem tudom, vajon csak a kis népek s a nemzeti kisebbségek hazavesztésre és hazakeresésre gyakrabban kényszerülő hontalanjai érzik, vagy szerencsésebb nemzetek tagjai is, hogy valamennyiünk élete végül is nem más, mint folyamatos túlélések láncolata, s önmagunk megteremtése sem más, mint hogy olykor kikristályosodnak bennünk az igazi otthonlét egyedül lehetséges feltételei, s úgy érezzük: minden megvan. Belül minden megvan."