Kontra Ferenc elbeszéléseiről
(1)
Másfél évtized alatt tíz kötete jelent meg Kontra Ferencnek, két verseskönyv1, egy meseregény2, egy regény3, hat novelláskötet4. A könyvek formai és tartalmi eltéréseik ellenére - most, a tizedik után bátran leszögezhetjük -, folyton egyazon téma köré csoportosuló szövegeket vonultatnak fel, amelyek összefüggéseit legutóbbi elbeszélés-gyűjteményében, a Gyilkosság a joghurt miattban találó alcímmel emelte ki: a bűn mint próza.
Kontra Ferenc a sikeres írók pályáján indult, berobbant az irodalomba. Első verseskötetét a kritika még nem tette igazi helyére, de csak azért, mert ez a kispéldányú kiadványok sorsa. A következőt azonban már autentikus értékei miatt megbecsülés övezte, majd a szerző, kezdő prózaíróként sorra nyerte a pályadíjakat (s azóta is hullanak ölébe a pályázatok babérjai). Költeményei és elbeszélései addig ismeretlen minőséget jelentettek a vajdasági irodalomban; a fiatal költő nem követte az utánérzésként jelentkező posztavantgárdot, sem a már hagyományossá lett költészeti, illetve prózaírói irányzatokat. Költészete a rockszövegek és a lírai tájversek között villódzott, prózája pedig a ballada, a népmese és a korszerű esszépróza, a lírai monológ között kereste és találta meg formáját, amelynek a sajátságos ritmusa adja meg azt a varázst, amit másutt, ilyen formában nem találhatunk meg olvasmányainkban. Ez a prózavilág - a Drávaszögi keresztek című regényében a leghangsúlyosabban - a regionalizmus legnemesebb hagyományai értelmében a tájhoz és a benne adott emberekhez kapcsolódik. Hatalmas ismeretanyagot dolgoz fel benne Kontra Ferenc, olyan időből is merítvén, amelyet koránál fogva nem élhetett meg, ám ábrázolása hitelesebb, mint a szemtanúé - ez a fikció fölénye.
Kontra minden kötetét nagy figyelemmel szerkesztette. A Nagy a sátán birodalma című novelláskötetben például a kötetkezdő Csáth a boncolóasztalon az 1986-os Majtényi Mihály novellapályázat első díjas munkája, a befejező szöveg pedig, az Egy távoli fényes pont két évvel korábban harmadik díjat nyert ugyanezen a pályázaton. A két szöveg közti kapcsolat azonban nem csak ebben áll, hanem az a lényeges, hogy általuk vázolódik fel a kötet íve az elmúlás és az elmúlás, a halál és a halál között. Az ív alatt pedig ott virágzik az élet, a rengeteg élet! Azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy az elbeszélések a történeteken, illetve a szereplőkön keresztül jószerével egymáshoz kapcsolódnak és így laza fűzért alkotnak. Ám már nem balladait, mint a regényben, hanem inkább meseit.
Az elbeszéléskötet is sorsok jegyzéke lesz, akár a regény, sőt, a földolgozott drávaszögi sorsok kivétel nélkül tragikusak, ám a novellák a regénynél higgadtabb, kevésbé rapszodikus ritmust követnek. Gyakori formaként jelentkezik a kötetben a (bőbeszédű) élőszó ritmusát idéző monológ: így csak azok mesélhettek, akik a baranyai szőlősök aljából a Dunára függesztett tekintettel adták elő mondókájukat.
Kontra prózaírásának másik jellemzője, hogy hatalmas ismeretanyagot sűrít egy-egy szövegébe; egy egész sor olyan történetet ad elő, amiből külön elbeszéléseket kerekíthetne. A történetek, mint maga az emberi lét eleve, tragikusak, a hősök "gyertyaéletüket" élik, és mindig valahol félúton vannak a halál felé. Ebben a kötetben a novellák ritmusa mellett még a szövegekre jellemző lirizálás is a népmesékre utal; a szövegekben nem maga a történet a megkapó, hanem az előadásmód finom szálú hálója, amely ugyanúgy elszakadna az érintéstől, mint a mese fonala, ha a hallgatóságból valaki közbeszólna. Úgyszintén a népköltészetre utal Kontra Ferenc novellaírásának az a jellegzetessége is, hogy ő nem befelé halad a történetben, a mag, illetve a szereplő felé, hanem fordítva, egy-egy történet vagy szereplő köré újabbnál újabb koncentrikus mesét von, és ezzel kapcsol egymáshoz személyt és eseményt.
(2)
Az irodalomtól mindig is múltunk és jelenünk ábrázolását kértük számon, természetesen nem a váteszi megnyilatkozásokat, hanem inkább a múlt vállalásának gerinces bátorságát és a kisebbségi lét peremre szorultságának felmutatását. Az utóbbi években Németh István és Burány Nándor műveiben értékelte a kritika a vajdasági magyarság "elkésett balladájának" megfogalmazásait. Legszókimondóbb azonban mégis Kontra Ferenc, aki prózájában dokumentáris erővel és egyben lírai expresszivitással jeleníti meg történelmünk sötét korszakait.
A baj és a bűn, az emberöltőkön át ismétlődő csapások fűzére regényében, az 1988-ban megjelent Drávaszögi keresztekben még jószerével a néprajz szociográfiai dokumentaritásával ragadta meg szülőföldjének partszakadásait, mielőtt még végleg eltűntek volna a vízbe vesző löszhát emlékei. Keresztek jelzik ezen a vidéken a volt életet, tragédiákat sorjáznak a hegybe vájt gádorok, a lerombolt templomok, az eke után a földből kiforduló csontok. És az életre emlékeztetnek holdas éjszakákon Sztárai Mihály ébenfa hegedűjének a laskói lösz felett sejlő, elnyúló hangjai, a templom előtt álló Zsolnay-szobor felirata: Ősök jussán.
Az Ősök jussán novelláskötetben ott folytatja az elbeszélést, ahol a Nagy a sátán birodalmában félbeszakította, 1944-nél, azoknál az eseményeknél, amelyikről korábban se írónak, se emlékezőnek nem lehetett beszélnie, hallgatnia kellett, lobogólengetéssel, iskolai és üzemi ünnepélyekkel kiiktatni a történelmet az egyéni és a kollektív emlékezetből. S a Drávaszögi keresztek lidérces világa fölül az Ősök jussán kötet hámozza le az új réteget, amely már nem csak félelmetes, hanem egyenesen iszonyatos.
"Ezen a vidéken régi 'hagyományai' vannak az üldöztetésnek és a népirtásnak" - jelentette ki egyik nyilatkozatában Kontra Ferenc, és természetesen a Drávaszögre gondolt, szülőföldjére, amelynek a vészes gyorsasággal harmadozódó magyarsága az ősök jussán folyton az ellenségképet idézi fel a hívatlan honfoglalókban, egyszerre csak kiszorul hazájából, majd a létéből. Az elhallgatott tragikus eseményeket tárja kötetében az olvasó elé Kontra Ferenc. Történeteket, mert Kontra következetesen épített baranyai legendáriumának elbeszélései valós, megtörtént eseményeket dolgoznak fel. A monológok, narrációk és esszénovellák eseményei közvetlenül hallott történetekből épülnek fel, gyakran a legközelebbi családi vonatkozásokat is feltárva, mint például az író nagybátyja esetében, akit a bezdáni malom pincéjében vertek agyon a partizánok, vagy a Drávaszögi rekviem című esszénovellában, ahol édesapja, a családban a negyedik Kontra Ferenc laskói temetésének képét növeli Laskó népe és a Drávaszög aknatűz mögül kibontakozó temetési freskójává.
A hármas tagolású könyv első, Hazudtak szép hazát nekünk című egységében olvasható a pörölyként taglózó súlyú, a kötet egyik legmegrázóbb és leglenyűgözőbb formaérzékkel megalkotott története, az "isterbáci pénteket"5 megfogalmazó Esős napok. A laza szerkezetű novella azt a hatást kelti, mintha az elbeszélő folyton nézőpontot cserélne, mindig annak a szemével látná az eseményeket, illetve magát a történetet, aki a valóságban a legközelebbről láthatta, így a szöveg hol az archaikus népi ima szürrealista lírájával szólal meg, hol a múlt vonatán gördül fegyelmezett kameramozgatással az idő és a "titkoktól bebábozódott áldozatok" elmaszatolódó képei előtt, hol pedig a tárgyilagos szemlélő aprólékosságával leltároz.
A második, A túlélés elátkozottai című témakörbe sorolt írásokban is, akárcsak a Drávaszögi keresztekben és a Nagy a sátán birodalmában, feltűnik a halottak szürrealista, lidérces vonulása. Ám amíg az élők a bűn burkában, gonosz szándékkal, sanda szemmel járják a világot, a halottak az asztalra készített kalácsból jönnek törni, a kancsóból inni a mindszentek és a halottak napja közti éjszakán. A hangulatot meghatározó, baljós eseményekről suttogó novemberi szél járja át ezeket az elbeszéléseket is, amelyekben a morális értékek teljes devalvációjáról szól a szerző. Feltétlenül ki kell emelni a Sármadár című elbeszélést, amely az urbánus folklór vidám epizódjával kezdődik, a PB-gázos, a jószág felrobbanásában csúcsosodó disznóöléssel, ami átvezet az első tragédiába, hogy a horror legszínvonalasabb mestereit dicsérő mértékkel, a köznapok misztikumának kiaknázásával bontakoztassa ki a szörnyűnél szörnyűbb epizódokat sorjázó történetet. Amíg egyes elbeszélésekben az író csupán lehetővé teszi, hogy a történet az események súlya által fejtse ki hatását, itt a lélektani ábrázolásnak ad elsőbbséget, késleltetéseivel, kitérőivel misztikummá növeli a mindennapok tornyosuló sejtelmeit, és tudatosítja, hogy a horror műfaját is avatottan érzi át.
Háborúk vigyáznak ránk a címe a könyv harmadik egységének, amely a legutóbbi7 háború történetei alapján döbbent rá, hogy az ember, az egyén, a pótolhatatlan, megismételhetetlen érték, itt és most, az értékrendszernek az önmagából való teljes kifordulása közepette puszta nyilvántartási számmá alacsonyul.
Állapotrajzok ezek az elbeszélések, bármennyire elképzelhetetlen is, hogy a félelem és a gyűlölködés, a kizárólagosság és a háború állapottá képes lenni, nem lobban el szalmalángként, hanem beleivódik a tájba, az emberek bőrébe.
Kontra Ferenc "könyvénél nem jelent meg megrázóbb tartalmú szépprózai alkotás a vajdasági magyar könyvkiadás utolsó néhány évében".8
(3)
A délvidéki magyar kisebbség sorsárról, szorongásairól, hányattatásairól természetesen már akkor is szóltak a szerzők, mindenek előtt az irodalom metaforikus nyelvén, amikor ezt nyíltan vagy hallgatólagosan, ám annál nagyobb fondorlatossággal tiltotta a marxista irodalomszemlélet nómenklatúrája és az önigazgatású szocializmus gyakorlata.
Kontra Ferenc prózaírói munkásságával új minőség jelent meg a jugoszláv kisebbségi létábrázolás irodalmi eszköztárában: a szókimondás. A korábbi allegorikus, áttételes, utaló és jelzésértékű megfogalmazások helyébe nála és általa a konkrét hely-, idő- és névmeghatározás lépett, hogy az írói fikcióval társulva a tényirodalom sajátosan lírai formáját hívja életre. Az Ősök jussán című elbeszélés-gyűjteményében számos novellája dokumentum jellegű, az elbeszélő a megtörtént eseményeket közli bennük, első személyben, a hangszalagon rögzített emlékezés hitelességével. A Holtak országa elbeszélései is megőrizték ezt a tényfeltáró és dokumentáló eljárást, amely tényképek mozaikjából rekonstruálja a drávaszögi magyarság kálváriájának drámáját a történelem forgószínpadán, kiemelten hangsúlyozva annak utolsó, 1991-ben kezdődött felvonását, az embertelenség tablóját.
"Mintha elmesélném, úgy történt" - írja egyik novellájában, tételesen megfogalmazva "az egyensúlyát vesztett világ" jelenét, amelyben a valóság gonoszabb és kegyetlenebb, mint a kiagyalt fikció. Fordítsuk meg Kontra Ferenc vezérgondolatát: úgy történt, mintha mese lenne, vagyis a tények írják az elbeszélést, nem pedig az irodalom fogadja magába a történeteket.
A Holtak országának hiteles, lírai epikája az 1991-ben kezdődött honfoglaló/testvérháború bestiális történetei alapján döbbent rá, hogy a földrajzi és szellemi értelemben vett régióban a rendszerek gyorsabban váltakoznak, mint ahogy az emberi magatartásformák módosulhattak volna. A legutóbbi háborúról még eldöntetlen, hogy felszabadítás vagy éppen megszállás volt-e; ez attól függ, hogy a szembenálló felek közül melyiknek a történelemszemlélete lesz a kitartóbb. A drávaszögi magyarság szempontjából ez a kérdés azonban már régen lényegtelenné vált: aki még maradt, hol ettől, hol attól volt kénytelen elfogadni a rákényszerített fegyvert, hogy utána olyan buzgalommal ássa el a kert végében, mint tették ötven évvel korábban a bezdáni katonaszökevények, akik az egyik oldalon se kívántak vért ontani, hiszen a puska ezen a vidéken a sportként űzött vadorzás, nem pedig az egymás mellett élés feltételei megteremtésének sajátos eszköze volt.
Negyvenezer bácskai magyarnak nem jutott idő az álláspontján való változtatásra.
A mai baranyai áldozatok száma egyelőre ismeretlen.
"'Holtak országa' az a hely, amit a világ csak a hírműsorok történeteiből és színes képeiből ismer - pillanatnyi lidércnyomás két reklám között" - olvashatjuk Szécsényi Endre9 könyvajánlásában. Kontra Ferenc pedig azt tárja fel, hogy a lidércnyomás tartós állapot. A folytonos kisebbségbe taszított magyarság csendes beletörődéssel tűri a megaláztatást, szellemi és tárgyi javai meggyalázását, a vérzivatart és az aknaesőt, mert az övéi között akar maradni, ahol a körülményektől függetlenül otthon érezheti magát.
Mint ahogy Kontra Ferenc is a Vajdaságban maradt, hogy megírja a Drávaszög legendáriumát és az ott élők elnyújtott pokoljárását.
(4)
Kevés író kötődik olyannyira szülőhelyéhez, környezetéhez, a gyermekkorának éltető eleméhez, mint Kontra Ferenc, a Drávaszög legendáriumának mai szorgos szerzője. Szövegeiben egyre erősebb körvonalakkal rajzolja meg Baranya mozaikját, amelyben a művészi szublimáció és elrendezés folytán egybefonódik a jelen és a régmúlt, a vallomás és a dokumentum, a szociográfiai állapotrajz és a legenda. Alkotásaiban nem háttér a táj, nem hangulatkeltő dekoráció, hanem hős, sőt főhős, mert a szerző számára a drávaszögi táj egyszerre jelent embert, létezési módot, történelmet és életrajzot.
A mindenek előtt gyermekeknek szánt Kalendárium novelláskötet tizenkét hónapra osztott ugyanennyi történetének megélője és elbeszélője ennél fogva tulajdonképpen nem hőse is egyben a könyvnek, hanem csupán narrátora. A hős szerepét ebben a kötetben a gyermekkori történetek veszik át, amelyek úgyannyira önéletrajzi indíttatásúak, mint amennyire megtörténhettek és megtörténtek bármelyik más gyerekkel. Ha nem is eseményszerűen, de hangulat- és élményvilágban mindenképpen. Ki ne élte volna át közülünk a kályhában lobogó lángok delejes táncát a szoba falán, kinek ne lett volna titka, amit boldogan osztott meg a kiválasztottal, kit ne borzongatott volna meg a homályos padlás vagy a koromsötét pince izgalma, és kinek nem kellett átélnie a szüleitől való első hosszabb időre történő elszakadást?
Kontra Ferenc azt a mágikus teret teremti meg ebben a könyvében, amely bizonyos alkalmakkor és körülmények között minden gyerek világában jelen van, s azon belül megtörténnek bizonyos események, amelyeket mindenki sajátosan, egyéni módon él meg. Elhanyagolható lehetne így az események megtörténésének ideje, ha az egyik elbeszélésben nem tűnnének fel sorozatosan a hatvanas évek slágerszövegei, vagy a másikban ne Josip Broz tökösi vadászatáról esne szó. Az általános élményvilág miatt a tér, a színhely is elhanyagolható lenne, alig is tesz róla másként említést a szerző, mint hogy "a szomszédban", "az iskolapadláson", "a futballpályán", "a temetőben", ám egy helyen, egy őszi utazás kapcsán fél Baranya térképét megrajzolja. Tehát amennyire általánosító, olyannyira konkrét, egyéni, mondhatni "privát" könyv a Kalendárium.
A gyermekkor eseményeinek, meghatározó pillanatainak, emlékeinek, érzéseinek, tapasztalatainak és látomásainak elbeszélésbe zárásával egyszerre állít emléket Kontra Ferenc a gyermekkor metafizikájának és a saját élete reáliáinak; a szülői háznak, a tájnak, szüleinek, nagyszüleinek, testvérének, barátainak, azoknak, akik ezentúl, a könyvnek köszönhetően mások emlékezetében is tovább élnek. Ez a kettősség határozza meg elbeszéléseinek bensőséges, közvetlen hangját, természetes ritmusát, ami hátborzongatóan igazzá varázsolja akár a meg nem történt dolgok emlékeinek felidézését is, az olvasó a magáénak érzi a helyi legendák életre kelésének varázsát ugyanúgy, mint a megjelenített pszichológiai helyzeteket, a szomszédok házainak mágikus vonzerejét, az iskolapadlás misztikus horrorját, vagy éppen egy diáktárs elvesztésének tragikumát.
A Kalendárium történetei is fűzérbe sorjáznak, akár minden eddigi Kontra-könyvben, nemegyszer az előző történet befejező mondata indítja a következő elbeszélést, vagy helyszín és szereplő jelenik meg újfent, sőt a történetek kapcsolatot tartanak a korábbi regénnyel, elbeszélésekkel is; motívumok, helyszínek, események, tárgyak kötik őket össze. Sajátos hangulatú ez a könyv, külön értéke pedig, hogy nem gügyögve szól a gyerekekhez, hanem kitart a kifejezés esztétikumának maga állította mércéje mellett, ezenfelül a szerző szövegillusztrációi is élményt jelentenek.
Kontra Ferenc ebben a könyvében felnőttként közelít a gyerekekhez, a felnőtt olvasóhoz pedig gyermekként szól, új minőséget jelezvén a gyermekek számára és a gyermekekről írt szövegeknek.
(5)
Az Úgy törnek el című elbeszélés-gyűjteményben Kontra Ferenc egyfelől folytatta a korábbi prózaköteteiben kitűzött céljának a megvalósítását, azaz a délvidéki, mindenekelőtt azonban a drávaszögi magyarság golgotájának dokumentálását. Enyhe túlzással egy kisebbségbe szorult nép lírai enciklopédiájának is nevezhetnénk azt az opust, amelyen Kontra töretlen szorgalommal dolgozik. Ugyanakkor ebben a kötetében tovább is lépett a korábbi szemléleténél; a megfogalmazott tartalmak általánosabb érvényt nyertek, kifejezésmódja pedig részben eltávolodott a történet korábbi, dokumentarista, szinte betűhív lejegyzésétől és az esszénovellától egyaránt. Könyvének címe arra utal, hogy a dolgok mindig úgy törnek el, hogy később összeilleszthetetlenek legyenek, vagy ha mégis, az összeillesztés vonala kitörölhetetlen nyomot hagy, örökös figyelmeztetést, nem csak a tárgyakon, mert így törnek el az emberi viszonyok, kapcsolatok, lelkek is az emberi lét során gyakorta előforduló megpróbáltatások alatt. Kontra Ferenc szerint a hatalmas társadalmi és az általuk indukált emberi törések, magán- és kollektív tragédiák ciklikusan jelentkeznek. Az ilyen törések kitörölhetetlen nyomot hagynak a múlt és a jelen között. Az emlékezet mindig megszépíti a múltat, mindig a jelen csapásai a legnehezebben elviselhetők.
Éppen ezért érdekes, hogy Kontra Ferenc továbbra is kitart azon írói elkötelezettsége mellett, hogy a jelen háborús eseményeiről, háborús világáról, háborús légköréről fogalmazza meg emberi és művészi meglátásait. Az irodalomtörténetből ismerős, hogy az ilyen, háborús jelenközpontú kísérletek sematizmusba fulladtak, túl általánosítók, vagy messzemenőn partikuláris értékűek voltak, hiányzott ugyanis a szépirodalomban elengedhetetlen epikai távolság, ami a szublimációra képes alkotás létrehozását feltételezi. Az irodalomtörténet általánosítása azonban ez esetben sem egyetemes érvényű, hiszen a háború közvetlen élményéből születtek remekművek, a több ezer második világháborús regény közül jó néhányat említhetnénk, amelyek megírásukkor is, azóta is érvényes esztétikai hatással vannak az olvasóra.
Kontra Ferenc is olyan szerencsés alkotó, akinek sikerült megfogalmaznia a mát. Más magyarázatot erre aligha találhatnánk, mint hogy nem ő, az író kereste a témát, hanem a ma sajnálatos háborús témája választotta az írót, aki a megíráshoz kellő tapasztalattal, rátermettséggel, mesterségbeli tudással rendelkezik. Pontosan tudja, hogy mikor kell valamit kimondani és mikor kell valamit elhallgatni, valamint hogy mikor születik a kimondott és az elhallgatott között olyan feszültség, amely mozgatni képes az elbeszélést. Azt is tudja, mikor kell a szó szerinti dokumentálás technikájával élnie, és mikor kell a belső monológot szinte a káoszig összezúzni, hogy általa fejezze ki a dúlt tudatállapotot. Kontra eddigi írásai között nem fordult még elő az én-novella, illetve tudat-novella olyan sarkított formája, mint ebben a kötetben, amilyet a Iatrogén ártalom című novellájában alkalmaz és folytatja a Break of Day című írásában. Korábban ugyanis konkrét, azonosítható koordináták és időbeli meghatározások, vezeték- és keresztnév alapján (bár nemzetiség szerint) azonosítható hősök nyomatékosították a történetelvű szövegek jelenidejűségét. Az említett két novellában ez a koordináta-rendszer lebomlik a történetről, a belső megélés kerül a külső cselekvés fölé, el egészen a megbomlott érzékek és rendszerezetlen tapasztalatok között eligazodni vágyó agy gondolat-akváriumáig, amelyben egymáshoz folyton változó viszonyba kerülnek a tapasztalatok, érzések, emlékek és a szavak.
A történelmi máról Kontra azon képessége által szólhat hitelességgel, hogy narrációját egészen a hűvös higgadtságig képes visszafogni. Ugyanakkor a történetelvű szövegekben megjelenő, szinte indulat nélküli, szenvedélymentes közlés mellett a sarkítottabb állapotkifejező narrációval is kísérletezik, ami szaggatott gondolathalmaz, benyomás-tobzódás, töredezett, de mégis tagolatlan belső monológ formájában jelenik meg; mindez mintha nem is az agyban fogalmazódna meg, hanem az érzékek egymás között, közvetlenül érintkeznének.
Ebből a kötetből jószerével hiányzik az a mély líraiság, amivel Kontra a múlt történéseihez nyúlt korábbi elbeszéléseiben. Itt a jelen konkrétumaival szembesül, valamint azzal a törésvonallal, ami lehetetlenné teszi az összeillesztést. A múlt megszépítő távolsága tehát ködbe veszik egy limesen túl, marad csak a búvóhelyünk, a jelen, amelyben bármennyire is személyes lebontásban tárul fel a megjelenő tragédia, általános érvényűvé, állapotértékűvé növekszik, burjánzik, a puszta eseményből egyetemessé válik.
(6)
Egyértelmű behatárolásnak tűnik Kontra Ferenc legutóbbi prózakötetének10 beszédes és elgondolkodtató alcíme, A bűn mint próza. A kötet első ciklusában azonban a bűn helyett inkább az elkövetett vagy vélt bűnök nyomán elhatalmasuló bűntudat köré szövődnek a történetek, a gyermekkor naivitásának reminiszcenciáira építve, egy-egy emlék prousti hozadékát tornyosítva az ártatlan álommal szembeni kegyetlen, metszően hideg valóság pengeéles részleteinek pilléreire. Az író nem talál ki új rémségeket, hanem csak eseményeket idéz fel gyermekkorából, vagy hallott történeteket, olvasott, esetleg valami más módon tapasztalt eseményeket használ fel elbeszéléseiben, novelláiban. Nem a téma megfogalmazásához van szüksége tehát a fikcióra, hogy a kötet alcímének megfelelve a bűnt mint prózát jelenítse meg, az élet ugyanis radikálisan elutasítja a fikciót. Az író dolga, hogy kitalálja a történet elmondásának módját; szavakat, nyelvet találjon az elbeszéléshez. Kontra Ferencnél ez a mód jelenti a fikciót; a téma szálai pedig erős szálú szövetként fogják egybe eddig megjelent tíz kötetének élményanyagát.
Az első, az Apám földrajza című ciklusba sorolt novellák kivétel nélkül a gyermekkor félelmeit és lelkesedéseit formálják történetekbe, állandóan egy kitapinthatatlan, de mégis valós választóvonal élén egyensúlyozva, amely a gyermeki képzeletkör gazdagságát határolja el a felnőtt létszemlélet merev egysíkúságától. Ezek a gyermekkori történetek Kontra Ferenc novelláskötetei közül legszorosabban a Kalendárium írásaihoz kötődnek, az egyes szám első személyében előadott monológok helyszíneket, jeleneteket, motívumokat, témákat kapcsolnak egymáshoz, amelyekben a részletek kidolgozottsága nem csupán a megfigyelés pontosságát hivatott igazolni, hanem a dolgok megélésének a mélységéről is beszédesen vall. Kontrának nem kell a tudata mélyrétegeiben kutatnia a gyermekkori emlékei és tapasztalásai után. Az események, a velük együtt konzerválódott érzések és benyomások kristálytiszta képekként élnek benne, mint egy életre kelt fényképalbumban. Ezek a gyermekkori történetek, és az egyes szám első személyű közlés a Kalendárium mellett azonban Kontra Ferenc prózája egészének lényegi meghatározói: a megéltség és az átéltség intenzitásának hőfoka ugyanolyan lánggal lobog a szerzőben akkor is, ha apakomplexusát írja ki magából, vagy amikor egy újsághírben olvasott eseményt transzponál elbeszéléssé, a történet valahonnét már ismert befejezéséhez megteremtvén a lehetséges történetek egyikét. Számára nincs kis téma, meg nagy téma; minden téma ugyanazt a szigorú elvárást támasztja az íróval szemben - teljes odaadást a jól megírt próza érdekében. Minden téma egy fénykép, amit ideális körülmények között, mesterfokú szaktudással kell előhívni a sötétkamrában.
A kötet második ciklusa, a Felhőszakadás tartalmazza a tegnapi jelenből mára (talán) közelmúlttá halványuló háború sarkított élethelyzeteit felmutató elbeszéléseket. Öt történetet, amelyek annyira valóságosak, hogy már szinte hihetetlenek. Kontra Ferenc korábbi köteteiben is, mindenek előtt az Ősök jussán és a Holtak országa novelláiban és az Úgy törnek el kisprózáiban a csontig hatoló iszonyat hitelességével fogalmazza meg a testvérharc értelmetlenségének súlyát és az egyéni sorsokat meghatározó, radikálisan irányító abszurditás mélységét. Az elbeszélések különlegessége, hogy nem hagyományos, még kevésbé szokványos háborús történetek, nem katonákról, nem csatákról, nem hősies offenzívákról és nem bölcs megfutamodásokról szólnak. A háború, összes előzményével és következményével csupán a már eleve kiélezett helyzetek háttereként van folyton jelen ezekben a történetekben. Ezekből az egzisztenciálisan és morálisan nagyon szűkre szorított hátterekből emeli ki az író hőseit, az élet és a halál, a lehetőség és a tehetetlenség, a realitás és az irracionális borzalom, a tényszerűség és a képtelenség, a jó és a rossz, a kegyesség és a bűn mezsgyéjére állítván őket.
A gyermekkori félelmek, frusztrációk, vagy egyszerűen akkor nagy kalandnak minősülő történések megidézését jelentős időtávlat választja el az eredeti élménytől, elbeszélője már a felnőtt férfi, aki a megváltoztathatatlan múltra való visszatekintés higgadtságával adja elő a történeteket. Ezzel szemben a "háborús" novellák cselekménye a megíráshoz jóval közelebbi időt idéz; de nem eme epikai távolság-csökkenés miatt fókuszálódnak az elbeszélés szűkebb területére a történetek, hanem mert bennük, mondjuk így, minden élesben megy. Nagy a tét: az élet a halál ellenében. A higgadtan hömpölygő, lírával emlékező, első személyű megszólalás ezért a novellák első csoportjának lehet csupán adekvát formája. A második ciklusba tartozók már nem mondhatók el ezen a nyelven. Az író a vallomástevő helyett az elbeszélő pozíciójába helyezkedik, narrációját párbeszédek idézésével egyéniesíti, egymásba csúsztatja az idősíkokat, ezzel párhuzamosan felcseréli a beszélő személyét és megszólalásának módját: narrációja egyszerre csak belső monológgá minősül, majd visszavált.
A Fénykazuisztika című ciklusban a lassú folyású előadásmódhoz tér vissza a szerző, egyetlen hosszú mondatban elmondott fejezetekben szól élményeiről, tapasztalatairól, olyan mondatokban, amelyek az élmény által kiváltott, legtöbbször lírai impressziók mellett az alkotó belső nyugalmát is kivetítik. A fejezetek között nincs jelentősebb okozati összefüggés, sorozaton belüli kapcsolat, sőt semminemű fontossági sorrend sem. Egyfajta (témabeli) talált tárgyak gyűjteménye a Fénykazuisztika, miként a cím utótagja is jelzi, esettan, esetek gyűjteménye, esetek ismertetése, amely során ismét a szerző közlésének megformáltsága emeli a művészi próza körébe a témát, ami néhány szövegrészben egyenesen a kifejezés témátlan intenzitásává lombosodik. A kazuisztika szónak azonban az említett mellett van egy átvitt értelmű jelentése is, ugyanis szócsavarást, szőrszálhasogatást is értünk alatta. Kontra Ferenc vizsgált szövegei esetében jó volna ezeket a fogalmakat is meghatározó jellegzetességként hangsúlyozni, ha lenne pozitív töltetük. Ennek hiányában azonban célravezetőbbnek tűnik a szócsavarást stílusra, a szőrszálhasogatást precízióra cserélni, és így már a kazuisztikát teljességében annak fogadhatjuk el, ami: végtelen történet, amelyben sorsdöntően fontos, hogy hová kerül a pont és mi kezdődik nagybetűvel. Mert a történet a megformálás és a megfogalmazás erejétől, pontosságától lesz hiteles.
A sorsok panoptikumát egy négyszereplős dráma zárja, a "két eső között" történő Határsár. Az elbeszélések és a novellák az élet és a nonszensz harmóniájának egyéni és egyedi megfogalmazásait merevítik prózába, hogy végül a Csáth Géza utolsó novellája című szövegben a regőcei orvos-író mákonyos álmában szabályos haláltánc-motívum erősítse meg érzésünket, miszerint valóban panoptikum-jellegű ez a könyv. A kötetet záró dráma ezzel szemben az egyéni sorsokból visszafelé, az általános irányába mutató szöveget közöl: a négy szereplő jellembelileg és sorsa vállalásában is olyannyira megismételhető, behelyettesíthető, hogy emblematikusságát mindegyik csupán a magatartását meghatározó általános történések hátterében nyeri el. A háttér pedig a nem kisebb terhet hordozó történelem, mint a "két eső között", 1944 novembere és 1956 novembere között eltelt idő a határsávban, a periódus kezdő és végpontjaiban kulmináló egyéni és kollektív (ideologikus) gonoszsággal behatárolva. Döbbenetes metafora a Határsár, a lét, vele együtt a kisebbségi lét, de ezen felül az emberi tartás metaforája is.
Azok számára, akik Kontra Ferenc prózakötetei közül elolvastak már néhányat, ezen ismertetőből kiviláglik, hogy a kiváló író meghatározó élményeit fogalmazta tovább: visszatérő Csáth-motívuma, a Drávaszög, a testvérháború, az isterbáci vérengzés, az újabbnál újabb honfoglalások, a bűnnek és a gonoszságnak a sorsot irányító ereje, a nonszensz cselekedetek rettenete ott feszül szinte minden eddigi művében, mint most is. Minden eddigi kötetét hangsúlyozottan minősíti a szerzői gondoskodás összes hozadéka: a nyelvileg tökéletesre pallérozott szövegek igényes szerkesztése, a téma és a stílus egy tőről való fakadása, az átfogó műgond; szinte érzékelhetővé lesz, miként érlel gyöngyöt a szövegből a gondoskodás, mégsincs nyoma a kagyló izzadtság-szagának. Nem hogy selejt nem kerül ki a keze alól, hanem olyan könyveket ír, amelyek nem vitatják el az előzőek értékeit, mégis mindig kábítóbban vonzóbbak az előző(k)nél. Ez pedig egyszerűen az írói mesterség eredménye. Nem a szakmáé, sem a közlés szalmalángjáé, hanem a mesterségé.
A könyvben azonban egy olyan, az írói magatartásra is vonatkoztatható részt is olvashatunk, amely éppen a szerző eddigi történetmondásával ellentétes alapállást fogalmaz meg: "Soha senkinek nem mesélek el semmit. Mert ha elmesélem, mindenki hiányozni fog." Lehet benne valami, így érez egy novellahős a történet mesteri építményében. S nekünk, olvasóknak jólesik ezekben az építményekben csavarogni - nem biztos, hogy kitalálunk belőlük, de semmiképpen nem omlanak a fejünkre.