Németh István: Házioltár. Forum. Újvidék, 1996.
Kevés olyan könyvet olvastam az egykori JSZSZK nevet viselő államformáció fölbomlásától számított fél évtizedben, amely olyan sok és annyira lényeges kérdést vetett fel, mint Németh István Házioltára. A kérdések, amelyeket számomra megnyitott, a legtávolabbról se a múlt rendszer(ek) politikai magatartásával kapcsolatosak - arról a szerző megírta azt, amit és annyit, amennyit a könyvbe foglalt szövegek elviselnek. Sokkal inkább gondolkodásra késztetőek az alkotással, a mű létrehozásának folyamatával, a művészet és a valóság viszonyával, a műfajok érvényességével kapcsolatosan felvetett/elejtett gondolatai. Nevezzük őket inkább elejtetteknek, hiszen a kötet három fejezetbe sorolt hét szövegegysége összefüggő egésszé teljesedve családi krónikát alkot - nem pedig irodalomelméleti töprengések tárháza.
Krónika, de a szónak a szerzői műfajmegjelölésben van egy minősítő értékű előtagja: szerelmes. Ez a jelző teszi lehetővé az író számára, amellett, hogy nem történelmi, hanem irodalmi krónika szerzésére vállalkozott, hogy a műfajt a magából fakadó követelmény, a szigorú időrendiség helyett más, sajátos meghatározókkal ruházza fel: az időbeli szukcesszivitást nála az idősíkok váltakozása helyettesíti be, a tényszerűségeket a gestaírók megszépítő emlékezete, a tárggyal egybekapcsoló szeretet szövetsége oldja fel, a tárgyiasságot lírára cseréli. Érthető a lírai hangvétel, Németh István ugyanis családfájának legközelebbi felmenőiről írta meg szerelmes krónikáját, amelynek alakítását a szeretetteljes indulat alakította. Ezt a krónikát jószerével egész írói életműve készítette elő, amiről könyvének "nyitány"-ában az író belső konfliktusairól tett vallomásában értesülhet az olvasó.
Fikciót írni, vagy a szerző rendelkezésére álló eszközökkel megjeleníteni a valóságot? Valahogy így fogalmazható meg a (lényegében egyáltalán nem feloldhatatlan) dilemma, ami Németh István szerteágazó kérdésföltevése mögött áll; válasza pedig egyértelműen a második lehetőség igenlése. Ennek az állásfoglalásnak az eredménye és bizonyítéka a Házioltár. A korábbi elbeszélésekben jellegzetes figuraként, magatartásmodellként, epizódszereplőként, egy-egy motívum vagy emlék hordozójaként megjelenítet Nena, Keresztanya, Öregapa, Kisöregapa és Apa ebben a könyvben teljes emberi nagyságában felmagasulva, életében viselt tisztességes és becsületes nevén, erényeivel és gyarlóságaival egyetemben jelenik meg. Már-már tapintható életességben, csupán a lírai vonzódás ereje és a megjelenítés követelményei által stilizálva. A krónika héroszai - mert azok ők az életük teljességének vállalásával -, végül mégis irodalmi hősökké lesznek. Kevesebb fikcióval és több tényszerűséggel ábrázolva, valós nevükön és valós cselekedeteikben megjelenítve, de mégis: végső soron irodalmi eszközökkel emeli át az író a szeretteit a valóságból az irodalomba.
Az ellen ugyanis nem tiltakozik a szerző, hogy "irodalmat" írna, csupán műfaji aggályai vannak - s ezek köré szerveződnek az elgondolkodtató kitérők. Mindenek előtt azt szögezi le, hogy nem családregényt kíván írni a Házioltár szövegeiben. Ezt el is hisszük neki, bár a família három nemzedékének története egymáshoz kapcsolódó szövegeit akár családregénnyé is érlelhette volna, vagy éppen Kishegyes faluregényét is létrehozhatta volna belőlük, mert a tárgyszerűségek, a fabula, a társadalomrajz már eleve adott hozzá írásaiban. Mégsem: a műfajok fölötti gondolkodása közben úgy érzi, hogy a fikcióból táplálkozó regény a szociográfiával, vagy éppen a "szerelmes" krónikával szemben egyszerűen steril, terméktelen: "Ha történetesen regényt írnánk, megereszthetnénk fantáziánkat, de a regényírásnak még a gondolata is távol áll tőlünk. Kimerült műfaj. (...) A mai regényt épp ezért már nem is az olvasónak írják, miként a többi műfajt sem, kivéve azt az egyet, amit most tart kezében a Nyájas."
Ezt a megállapítást kellene továbbgondolni, annak ellenére, hogy a szerző ezen és hasonló témára tett észrevételei nem mentesek az öniróniától: jelenünkben valóban a szociografikus, krónikaszerű, emlékeket és emlékezéseket rögzítő írások lennének az egyedüli érvényesek?
A dilemma a műfajok kérdése, nem is lehet egyértelműen igennel vagy nemmel megoldani. Azt azonban, hogy hitelesek és érvényesek az ilyen jellegű írások, éppen Németh István (és Kontra Ferenc) szövegei bizonyítják.
Ugyanakkor kis "szépséghibájuk" is van a szóban forgó írásoknak, így a Házioltárba foglaltaknak is, ami azonban már nem a műfajok, se nem az irodalom kérdése: az, hogy a múlt mellett a pusztulásról, a megsemmisülés könyörtelenségéről szólnak. Hiába emeli az írói mesterség a gyermeki emlékezetből az öregapa porcukorral behintett figurájának képét a halhatatlanság panoptikumába, vagy tágítja az édesapaképet Isten fakuló szemének metaforájává; írásaiból, könyvéből a teljes pusztulás tragikus látványa tárul elénk: "Zsidóinkat elhurcolták Auschwitzbe, Dachauba, cigányaink szétszéledtek, de a közösség se létezik már, amelynek ők [ a könyv hősei] boldog vagy boldogtalan tagjai voltak" - írja a szerző Kishegyesről. Ez a Kishegyes a magáénál jelentősen szélesebb tér- és időkoordinátákkal határolható be. S ez már nem az irodalom szépséghibája, hanem egyszerűen: a valóság.
A délvidéki magyar irodalom történetírója hiányolja literatúránkból az olvasmányos, katartikus hatású, vallomásértékű, sorstudatosító műveket. Németh István Házioltár című könyve ilyen. A szerző életműve eddigi részének mesterdarabja.