Szathmári István: Ünnepnapok. Szabadegyetem, Szabadka, 1995.
Rakoncátlan, megzabolázhatatlan könyv Szathmári István kötete, olyan, mint Tolnai Ottó 1987-es novellagyűjteménye, a Prózák könyve, legalábbis az viselkedett először ilyen "neveletlenül" az íróasztalomon. Egyszerűen nem lehet becsukni se egyiket, se másikat. Nem vállalják a könyvek sorsának velejáróját, hogy illedelmesen sorakozzanak a polcon, vagy társaik halmának tetején, hogy az egyébként gyorsan halványuló érdeklődésnek ne is kerüljenek útjába. Nem, ezek a könyvek nem hagyják magukat, az első óvatlan pillanatban szétvetik borítójuk lapjait, pillangó-szárnyak módjára integetnek velük, belsőjüket napfényre vetett kagylóként tárulkozva kínálják. Hogy félreértés ne essék, nem azért, mert - mint a bestsellerek esetében -, érdekfeszítő cselekménybonyolításuk további, folyamatos olvasásra kényszerítene, hanem mert valami banális nyomda-technológiai (könyvkötészeti) mulasztás folytán a borító elülső és hátsó behajtója rugóként kitárja a könyv belsejét.
A két könyv közötti párhuzam véletlenszerűen, fizikai (maga)tartásuk kapcsán vetődött fel, de mégis, több annál: ha más nem, akkor legalább az összeköti őket, hogy mindkét szerzőt a "modern próza eszköztárának" felhasználójaként jegyzi a kritika. Tegyük hozzá: egyikőjük se az említett eszköztárból teremtette meg a stílusát, hanem ellenkezőleg, a stílusuk hozta létre a hozzá szükséges kifejezési eszközöket.
Persze el lehetne töprengeni azon, hogy mit is ért a kritika a modern próza eszköztára megnevezés alatt, de ez nem a könyvismertető dolga. Az már annál inkább, hogy számot adjon az adott alkotáson belül fellelt ilyen eszközökről. Ha vannak.
Mi korszerű Szathmári István könyvében, a három, egymással is kapcsolatban álló novellafüzérben? Az ábrázolt életérzés? Minden bizonnyal, hiszen a csömörnek, az érzelmi lepusztulásnak, a belső ürességnek, a kiábrándultságnak, az otthontalanságnak, a világból való kivetettségnek az állapotát fogalmazzák meg az elbeszélések, novellák; mindazt, aminek a ma élő ember teljességében ki van szolgáltatva. Szathmári korábbi hősei - így önmaga is - folyton úton szeretnének lenni, a bizonyosságból (ahol ténylegesen rossz) a bizonytalanság felé haladni (ahol valószerűleg jó). Természetesen nem új ez az életérzés és magatartás: már a Lao-ce korából származó japán közmondás is úgy tartja, hogy jobb remények között utazni, mint megérkezni. A Szathmári-hősök pedig megérkeztek. S most megint nem jó nekik. Vagyis rossz. Kivetettek lettek. Elhagyottak. Köröttük pedig Szirmai-szerű lett a világ. Kafkás. Fogvacogtató. Abszurd és kegyetlen. Valós.
Az ábrázolt életérzés tehát mai, korszerű. A fő attribútuma azonban nem a modernség, hanem a realitás.
Ha már a modernségről kívántunk szót ejteni ebben a jegyzetben, akkor azt a kifejezési eszköztár kapcsán folytathatjuk. Mondjuk, a novelláknak az önéletrajzi elemekre való építésével. Szathmári István szövegei ugyanis személyes indíttatásúak, felidézett emlékek cserepeiből összeálló mozaikok, amelyek elemeit nem csak a novella-füzéreken belül, hanem azok között, sőt, a szerző korábbi könyveivel összevetve is felfedezhetjük. Az önéletrajzi elemek képezik a szövegek sarkalatos pontjait, a "szöveg meg valahol belül írja magát". Ebből ered Szathmári írásművészetének következő jellemzője: a téma helyett az asszociáció vezeti, előre, hátra, furcsa vargabetűket írva le úgy az időben, mint a mondaton belül. A szerző szívesen cserélgeti az elbeszélői nézőpontokat, váltogatja a narrátor és a hős látókörét, ezzel egyetemben "beszédét" is, sőt, mindezt a mondaton belül teszi, tetézve azzal, hogy a narrátor még azonosul is egyik-másik szereplővel, ami hangsúlyozottan éles síkváltásokkal jár a narrációban. Hőseit kezdetben a lány, a nő, a férfi ...megnevezéssel szerepelteti, majd ahogy gyűrűzik a szöveg az intimitások felé, némelyek nevet is kapnak; megjelenítésükhöz pedig külső és belső ábrázolásuk szapora váltásai mellett a mondatokon belüli időbeli ugrásokat is felhasználja a szerző.
Sajátosan viszonyul az erotikához ebben a könyvében: nem teremt erotikus atmoszférát, hanem a szexualitásról ír, mondhatni kendőzetlenül, de mégis egyfajta lágyító szűrőn keresztül, amely a Szathmári-hősöket egyébként is összemossa jelenükkel és múltjukkal, környezetükkel és a szerzővel, aki a poézis eszköztárát is bevonta szépírói stílusába. Metaforák, szinesztéziás szókapcsolatok köré szőtt mondatairól néha alig állapítható meg, hogy hova sorolhatnánk: a líra körébe, a pszichológiai felfedezések közé, vagy a felfokozott érzékenységgel megáldott/megvert szerző mindennapi eszköztárába.
Természetesen ez utóbbiba. Abba az eszköztárba, amely Szathmári Istvánnak lehetővé tette, hogy érzékletes, művészi megfogalmazását adja világunknak, saját életérzésének.