Szathmári István: A villamos és más történetek. Széphalom Könyvműhely. Budapest, 1995.
Szathmári István Az Andok felé (1988) tartó prózai iszkolása után, az Álmok és életek (1992) közötti rejtőzködését követően visszatért a szabadkai villamoshoz, a város környékét meghatározó földrajzi és szellemi topográfiához; időközben vissza a már összefüggő emléksorokat hordozó gyermekkorig, amit az emlékezőnek a képzelőereje egy-egy ízről, illatról, villanásnyi képből újra felépít, és a felnőtt, vagyis a szöveg narrátorának szemszögéből - nem elbeszél -, hanem újraél. Szerzői magatartása - paradox módon, az eleve feltételezett alkotói exhibicionizmusnak szögesen ellentmondva -, a rejtőzködés, a történet, vagy még inkább a leírás mögé való visszahúzódás. A gyermekkorba visszabújó és onnét szóló narrátor az éjszakai korcsolyázás vágyának utólagos megvallásával mintha alkotói magatartását fogalmazná meg: "Ha merszem lenne, ilyenkor lépnék a jégre. Ebben az időben és siklanék én is. Az enyém lenne az egész, én látnék, de engem senki se látna, mert senki sincs, csak az erdő, a földben gyökerező, égbe hajló, csavarodó erdő, amely lélegzik, érzem, ha megtapintom a testet, a testét. Finoman, szépen. És kacskaringós ábrákat írnék, metszenék a jégbe, csak úgy pattanna ki a forgács, a szirom, nyolcasokat, köröket, labirintusokat, de merszem nincsen, gyáva vagyok, állok az ablak előtt, vagy ülök az asztalnál, közben kint, odakint egymásnak huhognak a virrasztó madarak." Az író asztalánál azonban - tegyük hozzá az idézethez -, a szerző az ismertetlenek tekintetét mit sem félve rója a szirmokat, nyolcasokat, köröket és labirintusokat, a stílus meandereit.
Közben folyton feltűnik a villamos (az ... és más történetek című fejezetben pedig a villamos helyett maga az utazás ténye), ami összekapcsolja a tényeket a képzelettel, a szerzőt a narrátorral, mintegy virtuális alteregót teremtve neki, amely a jelenben képes meghallani azt is, ami volt, és azt is, ami majd csak lesz; akinek magadatott, hogy másképpen lássa a dolgokat, mint amilyenek. A villamos ablakán való kitekintés, vagy a régi szabadkai és palicsi házak ablakain keresztül való leselkedés a számtalan izgalom mellett éppen a másként látás, a múlt, a jelen és a jövő együtt-érzékelése miatt félelemmel, rettegéssel is jár. Szathmári István ekképpen vall szerzői/emberi szorongásáról: "És akkor látom egymás mellett őket, Perót, a köszörűst, a hibbant copfos asszonyt, Rudics bácsit, az öreg selyemfiút, a nyáladzó nagylányt, Lizit és a szőke pattanásos srácot, a meztelen színészek seregét, a remegő lábszárú kabinos urat, mind-mind ott vannak a sorban, és még sokan, sokan, ismerősök és félig azok, és intenek felém, én lehettem egy pillanatra, saját magam, mosolygok rájuk, és indulnék is arra, hozzájuk, ám fölcsapódik az ablak, és eltűnik minden, csak a színehagyott villamost látom a kaszárnya mellett, ahogy áll dermedten, ha közelebb mennék, egészen közel, tudnám, hogy izzadt, zilált, elaggott teste fáradt és szíve lüktet a deszkák mögött, és hálás lenne nagyon, ha megsimogatnám, végighúznám kezemet a behorpadt oldalakon, de nem megyek, nem teszem meg, mert félek, hogy mégis mást tapasztalok."
Szathmári hősei egytől egyig el- vagy/és/ visszavágyódó egyének, többjük meg is teszi az országok, sőt kontinensek közötti utat, hogy a távolból lélekben vagy fizikailag is visszatérjenek a Palicsi tóhoz, a szabadkai villamoshoz. Ez az elvágyódás, az útra kelés, a folyton máshol lenni akarás a másság, a szellemi nyitottság vagy éppenséggel beszűkülés megnyilvánulása. Pompás figurák egész sorát vonultatja fel könyvében, akik át-átbillennek az őrület határán, de lelkük kitágulása vagy bezárulása közben, és a szerzői jóindulat eredményeképpen felmagasztosulnak, szeretetre méltóvá lesznek. Egyik, különös érzékletességgel megformált alakja, Lizi, a lelke lomha rezdüléseinek viharrá sötétülésével maga körött sajátos hangulatot teremtő és terjesztő lány. Mellette az önsorsrontók egész galériáját vonultatja föl; leginkább az alkohol az, ami finom és áttetsző alakokká mossa novellahőseit, akik - beljebb kerülvén a történetbe -, lassan a saját létezésüket is a képzelet játékának vélik.
"...nehéz (...) kiszakadni a volt-ból - állítja Szathmári István, s neki nincs is szüksége erre a kiszakadásra: stílusművészetével párosuló érzékenysége, a sorsok iránti fogékonysága novelláiban vonzóan izgalmassá ötvözi a múltat és a jelent.