Ki olvas manapság verset? Van-e szavatossági ideje a versnek? Esetleg úgy is fogalmazhatnánk a kérdést, hogy követi-e a költészet a társadalmi perspektíva hiánya és az érvényes értékrendszer eróziója következtében beálló attitűd-módosulást? Talál-e olyan megfogalmazást a valóságra, ami az általános dezillúzió közepette hiteles hangon szólalhat meg? Egyáltalán, milyen kifejezést találhat a kiábrándultság, a jelen létérzése? Hogy ne csak írója, hanem olvasója is legyen a versnek - bár ennek a költői hitelesség kérdése csupán egyik feltétele. Egyszerűbben: megbirkózhat-e a költészet az aktualitások által teremtett létanyaggal, hiteles művészi formában szólhat-e a jelenről? Auschwitz és Hirosima óta folytonosan újra kérdezett és folytonosan igenlő válasszal nyugtázott kérdés ez.
Természetesen erőltetetnek tűnhet e probléma feszegetése, hiszen bizonyára nem csak Böndör Pál vélekedik úgy, hogy "a rossz verseknél / - ha ilyenek egyáltalán vannak - / súlyosabb csapások is értek már bennünket / és más területek dilettánsaival van / nekünk inkább gondunk." (Utolsó versem). A költő azonban nem veszítheti el a költészet erejébe vetett hitét, mert azzal saját költői létezését is megkérdőjelezné. A probléma ettől függetlenül mégis jelen van és folytonos felülvizsgálást követel. Böndör Pál már a Karszt című kötetében (1974) dilemmaként vetette fel a költő egyetlen eszközének, a szónak a hatását, illetve hatástalanságát, vele együtt pedig a maga tehetetlenségének kérdését. Az irodalommal szembeni illúziótalansága végig (cinikusan) visszhangzik a verseiben.
"Bontják ezt a házat, vagy építik" - teszi fel a kérdést a Vérkép (1978) című kötetében (A király felöltözött) az eleai iskola tanításának értelmében: a világ változatlan. Illetve dehogy - valamerre mégis csak tartania kellene ennek a világnak. Csak éppen most még nem látszik rajta. S ezért az előrelépésről se lehet illúziónk. Csupán számba vehetjük az épülő vagy bontott ház tégláit s azok viszonylatában meghatározhatjuk a magunk pozícióját.
Böndör illúziótalansága ellenére természetesen távolról sem tagadja a vers hatalmát, sőt, olyan erőt tulajdonít neki, amely a költő életét is módosítja (cenzúrázza), pedig ő (látszólag) csak a hétköznapok magánjellegű eseményeit verseli meg. A hétköznapok eseményeinek kinagyítása, az intimitás mögött azonban olyan létélmény lappang, amely mindvégig keresi Böndör költészetében a megfogalmazás lehetőségét és a kimondás esélyét:
- Az apám boltost játszott egy életen át
- a nagyapám tanítót és főbe lőtt katonát.
- Én pedig megjátszom a költőt
- aki a zálogcédula hátulján fogalmazom
- egy nemzedék nevetséges testamentumát.
- (Zálogosdi)
Az Ördöglakat cím alá gyűjtött, újabb keltezésű (1990-1994) verseiben a korábbinál még élesebben mutatja fel poézisének jellegzetes vonásait, a szó fegyelmét, a bezárkózó befelé fordulást, a műgond precizitását, a paradox láttatást, a cinikus önleszámolást, az élmények személyességének hangsúlyozását, valamint az egyre inkább meghatározó versformáló erővé lombosodó iróniát és öniróniát. Egyedi, a vajdasági magyar irodalomban csak Böndörnél jelentkező hangzást ad ezeknek a verseknek a kötött (klasszicista és távol-keleti) formába szorított, végtelenül tömör versbeszéd szigora és a sziporkázóan játékos rímeltetés, amelyek kontrasztjukkal hangsúlyozzák ki az élmény fölé helyezkedő iróniát:
- (Mi választja el az ízetlen adomától
- a verset ha valaki ilyeneket ír le
- benne - mint én most - szüleiről önmagáról?
- Szavaiba belefulladt a szíve
- - írta Füst Milán József Attiláról.)
- ("Nature Will Be Reported")
Böndör Pál válogatott és új verseinek gyűjteménye költészetünkben a hiteles és érvényes alkotói magatartás fontos és egyedi példatára, olyan költészeté, amely megadja a mára és a sorsra adható egyedüli lehetséges költői választ, amelyben egyszerre van jelen a félelem, a botlás és velük szemben a folytonos továbblépés igénye.