Derűvel, mosollyal kezdődik ez a könyv. Mégsem a vidámságról szólnak benne a versek, noha néhol igencsak vidáman csendülnek a sorok, hanem ellenkezőleg, keserű tapasztalatokat fogalmaznak meg. Pap József számára a derű nem hangulat, hanem állásfoglalás, a mosoly nem felszabadult érzelemkinyilvánítás, hanem gesztus: a bölcsesség jóindulatú, tudomásul vevő, befelé, de egyben a külvilágnak is szóló gesztusa.
A költő, a versek kertésze, a világnak egyre több dolgán csak mosolyogni képes. Tudja, hogy a valóság tébolyult kertjének burjánzását metszőollójával és gereblyéjével aligha fékezheti meg, a gyom már-már eltakarja szeme elől a szívének kedves helyeket, tájakat, embereket, emlékeket; s azt is tudja, hogy ez ellen nem tehet semmit. Illetve mégis: visszahúzódhat saját kertjének oltalmazó és elkülönítő árnyékába, majd verseiben számba veheti mindazt, amiről úgy érzi, hogy lassan, vagy éppen szemmel látható sebességgel elmossa az idő. Az elfogadás, a megértés és a beletörődés bölcs mosolyával tekint végig neveltjein, a kert növényein, versbe menekített vonzódásain és igyekszik jól érezni magát. Derűsen, pedig tudja, hogy amivel a külvilág ellenében védőbástyaként körülfalazta magát, az csupán álderű, a kert sem egyéb, csupán "kierőszakolt derűnk színhelye".
A mosoly gesztusa így ha teljességgel nem is azonos az emberi létszemlélet bölcsességével, hanem a kikényszerített magatartásformának a megnyilvánulása, mégis meghatározója a versek temperamentumának. Pap József verseiben ugyanis egyszerűen csak rögzíti a lírai élményeit, elmeséli, leírja, vagy éppenséggel gondolkodik róla, ám nem teszi poétikusabbá, romantikusabbá, vonzóbbá annál, amilyen valójában. Az olvasó tudja, hogy a költőnek nagyon fáj, amit lát, meg az is, amit éppenséggel nem láthat: az otthon, a szülőváros, a folyó, a természet, a ház, a táj, a kert, mégse nem jajong, nem sikoltozik, nem kesereg. Ehelyett megfegyelmezi a vers érzelmi töltetét és bölcsen leltárba vesz mindent - fát, madarat, csillagot, élményt, emléket, vágyat -, mindent, ami a szellemi megnyugvást feltételezi a világ tébolyodott kertjében.
A világgal szemben védekezni kell, ez bizonyosság. A költő ehhez sajátos stratégiát választ: miután megfogalmazta a jelszavát, hogy "Világmegváltó eszmék kíméljenek!", csupán a fedezékbe vonulást tartja egyedüli lehetséges magatartásnak, még ha az szélsőségekbe is csap át:
- Totális izoláció.
- Most még ennek a hívatlan,
- betolakodó fénynek kell elvágnom,
- eltorlaszolnom az útját,
- és akkor majd nyugodt leszek.
- Halálosan nyugodt leszek.
- (Halálosan nyugodt)
A valósággal szembeni távolságtartás egyéni módozataként jelennek meg a Kert(v)észének kötet hosszúversei, haiku-füzérei és szóleltározó költeményei között a nyelvöltögető bökversek, amelyek olykor epigramma-szerű harsánysággal cserélik fel a józan derűt:
- Ki sokat járt
- Diszkóbárba,
- Nem sok észt vitt
- Hozományba.
Mégsem ez a költő igazi hangja: sokkal inkább a rímmel és ritmussal mit sem törődő haiku, a tizenhét szótagba tömörített látvány és filozófia lehet meghatározója formai és tartalmi szemléletének. Számára a távol-keleti versforma nem mesterségbeli kihívás, hanem a kifejezés kényszere: Pap József ugyanis haikuban látja a természetet, a világot - és ez lírai alkatának meghatározója. Vallomásos költő, aki számára a vershelyzet azonos a megéltséggel, a versélmény a tapasztalattal, s aki a morális értékek biztos ismeretében és tudatában higgadt vers-párbeszédet folytat magával, verse pedig az olvasóval.
Pap József ugyan azt írja, hogy a versírás gyötrelem és vajúdás, ám tegyük hozzá: olyan kín, mint a kagylóé, amely kiizzadja magából az igazgyöngyöt: értékteremtő.