Tari Istvánnak az 1994-es, Fegyvertánc című kötetében figyeltem fel egy sajátos, a mai poézisben anakronisztikusnak tűnő költői attitűdre, s egy, a mindennapok otromba tényeiből építkező költői programra. Akkor még úgy véltem, hogy bizonyára az alkalom szülte a kötet négy, különös hangulati-tartalmi elemekből építkező szonettkoszorúját, gondolván, hogy a jugoszláviai háború minden kísérő jelenségének döbbenetes élménye olyannyira közeli és meghatározó jellegű, hogy a költő képtelen kiszakadni vonzásköréből.
Mostani versgyűjteménye a korábbival szemben ugyan változatos formákat vonultat fel, de ugyanúgy szólítja meg az olvasót, mint az előző, s most már bizonyos, hogy Tari István, a vers ördöglakatával való bíbelődése során külön, mint mondottam, anakronisztikus szerzői stratégiát épített ki. Magyarán: itt az idő, hogy Tarit a szociális és a politikai tartalmak költőjeként lássam. Jelenlegi kötetében ugyanis teljesen visszakanyarodott a költői szerepkörnek egy korábbi értelmezéséhez, enyhe túlzással szólva a fáklyaként világító, váteszi hangú, vagy legalább népének minden búját, bánatát megfogalmazó poéta mai, valamelyest átértelmezett szerepkörű megtestesítőjéhez. Ennek szellemében "a nyomor krónikásaként és a reménység előcsahosaként" fogalmazza költeménybe a korábban szőnyeg alá söpört, mára a kor meghatározójává lett problémákat. Közben a maga költői mivoltát misztikus-mitikus méretűvé nagyítja. "Szülőföldem kiálló része vagyok, / akibe öregek kapaszkodnak könnybe / lábadó tehetetlenséggel; akiben / egy vénasszony csapkodja az ajtókat, / lökdösi a kopott lábasokat, levert / zománcú fazekakat: födőjük alól / fogatlan száj poszogja a nyál pattogó / hártyájával: Mindig úgy jó, ahogy van!" - írja Lapos című versében, majd a költői vállalás és elkötelezettség képét így zárja le: "Tésztás kezem egy fedetlen / fejű templom századok óta romos / falaiba, a romlás oszlopfőibe / törölöm, hol összeragadt bodobácsok / tologatják hátuk isteni díszeit". Olyan pozíciót vállal tehát Tari István, aminek modern költő aligha tud megfelelni az utóbbi másfél században. Valahol belül ezt érzi is, hiszen mindvégig "egy elöregedett népcsoport fiaként" tudósít a maga és a népe lefojtott indulatairól, mégis képes ironikusan is szemlélni költői elhivatottságát. A Lángolva száll című versében például így: "A megváltással járó lobbanás, / égi jel élteti énekesét, / miközben fő a krumplipaprikás, / s érdemrendként fénylik a zsírpecsét / az áttetszővé vált, tintapacás / papíron, melyen surranó menyét, / föléledő címerállat a rím / fénycsóváján átszökő barna hím". Ez, a fanyar mosolyt kiváltó önszemlélet azonban nem a pozíció átértékelését jelenti, hanem csupán az olyan helynek és kornak a keserű objektivitását, amelyben a költővel szemben a rendszer nem az esztétikum, a poétika és a stilisztikai mércéit alkalmazza, hanem önmaga tehetetlensége leplezésére, amint szüksége mutatkozik, a poétát példa statuálására, ügyeletes bajkeverőként a versénél fogva cibálja elő. "Mert nem ártatlan az, ki szavakat / piszkál, rakosgat, ír a hatalom / ellen, csürhét lázít! Ördöglakat / a vers, titkos fegyvert rejtő alom, / pokolgépeket leplező kacat, / dinamittal zsúfolt múlt, sírhalom. / Mely, ha robban, évekig zakatol / tőle a szív - s lángolva száll a toll" -kerekíti le egy versszakkal későbben ugyanebben a költeményben.
A "Most itt, / ó, itt a legizgalmasabb / magyarnak lenni!" - felismerésének, és a "Börtönömmé / vált a nem létező ország, / otthonommá a bujdosás" - meghatározó létélményének, a lábujjhegyen élő kisebbség szindrómájának kifejezésében a formák széles skáláját felvonultatja Tari István, a szonettől a balladáig, a disztichontól az aszklepiadészi sorig, olyan rég nem látott költői fogásokkal tarkítva, mint például az akrosztichon, vagyis a verssorok kezdőbetűinek a függőleges összeolvasása során kialakuló értelmes szöveg. Emellett a költői parafrázisok egész sorát alkalmazza kötetében, Balassitól Berzsenyin át Goethéig és tovább.
Teljes költői fegyvertárával vonul ki a szerző a Napszél című kötetében, mégis néhol darabosnak tűnik. Olyankor például, amikor a nyelv alá simuló versritmust erőltetett alliterációval töri meg, vagy idézőjelek között aforisztikus gondolatokat szúr be a vers szövegébe, netán közhelyeket épít be a költeményeibe. Ezek a problémák abból erednek, hogy Tari István végső soron nem csupán költőként, hanem a nép(e) költőjeként szólal meg, s ez számára nem szerepjátszás, hanem karizmatikus predesztináció. Megszállottja a nemzeti-szociális-politikai behatároltságnak, minden versét a múltunkat, jelenünket, jövőnket (?!) meghatározó emberellenesség, embertelenség szövi át. A remekbeszabott szonettben feltűnnek a "hűvös rohamkések", amelyek "tükrében bámulja magát a vétek", a disztichonban a "tollasodó hadigazdagok", de egyebütt is a forma és a tartalom közötti feszültségteremtéssel hangsúlyozza közlendőjének súlyát. A korral szembeni mérhetetlen gyásza ezen túl azonban végtelenül súlyos képekben nyer kifejezést: "Az összedrótozott kezek árvaságát / csatangoló ebfalka kaparta széjjel", vagy "Sátáni portyán vész-toportyán / nyalja a vért, mely az útra ráfagy. // Sokáig eltart még e szutyok-szüret".
Mindezt összevetve úgy tűnik, a Napszélben már rengeteget levetkezett a költő a Fegyvertánc sallangjaiból, s ha költői pozícióját érvényesnek fogadjuk el - és semmi okunk nincs rá, hogy ezt a poétai alapállások egyikeként ne tegyük -, örülhetünk a könyvének. Meghatározó és hiteles létélményének kifejezésében leleményes, változatos versformákban bizonyítja a költészeten belüli jártasságát, képalkotása ötletes, sorvégi átfolyásai elgondolkodtatóak, sőt, az archaikus versformákhoz való visszatérése csak hitelesíti anakronizmusának érvényét.
Ráadásul újfent bizonyította, hogy a szerelmi élmény az, ami ellensúlyozhatja a költői homlok elborulását: a Csurran a csillag és a Mária nevére című költeményei a szerelmi líra nagyszerű darabjai, Tari István költészetének legjavából valók.