A közelmúltban, talán nem a líráról beszélgetve hívta fel a figyelmem Brasnyó István arra, hogy az általam igen kedvelt és sokszor elmondott, szinte egyetlen fejből tudott költeményt a leggyakrabban pontatlanul idézik, ha szóba kerül. Észrevétele megingatta az én önbizalmamat is: lehet, hogy rosszul emlékezem a diákkorom óta magamban hordott négysorosra?
"Kimondatott végre / váratott soká / van honnét szökni / de nincs hová." Emlékezetem így idézi Gulyás József sorait. Ha ő nem így írta, az se baj, s ha Brasnyónak van igaza, hogy mások (is) pontatlanul idézik, az se. Gulyás József verse ez esetben már-már a folklór részévé vált, szövegromláson ment keresztül, tehát már nem is ugyanaz a költemény, amit egykor olvastunk, ám e karcsú négysoros - író barátunk tapasztalatára hivatkozván állíthatom - sokunknak többet jelent a kis kezdőbetűs "költemény"-nél, legyen mondjuk, akkor a nagy V-vel írt Vers, ami nem az iskolai biflázásnak köszönhetően maradt meg az elmúlt évtizedekben. nem is az emlékezetünkben, hanem a lelkünkben, idézésekor ezért igazítunk rajta parányit, hiszen a sorokat már nem a költő mondja, hanem mi, akik idézzük, akik azonosultunk Gulyás Józsefnek e négysorosban kifejezett életérzésével. Valamikor az 1970-es évek legelején.
Mindezt csupán azért említettem, mert midőn kezembe vettem a Jugoszláviai magyar költők műhelyét, ez az említett Vers motoszkált a fejemben a kíváncsiság mellett, hogy milyen életérzés tapintható ki költőink mai megnyilatkozásaiból, akadnak-e tematikai átfedések az alkotói mutatványok között, s nem utolsósorban, hogy bírják-e költőink szusszal, képesek-e olyan erővel kivetíteni életérzésüket, miként tette azt a négysoros szerzője közel huszonöt évvel ezelőtt megjelent könyvében. Ily módon, Gulyás József verse által prekondicionálva olvastam a közel félszáz szerző munkáját, mindenekelőtt a "van honnét (...) de nincs hová"-életérzésének mai esztétikai megjelenése után fürkészve.
Nem egy előre fölállított bírálat igazolására, hanem mert a Versek éve 1995, illetve a Jugoszláviai magyar költők műhelyeként jelzett gyűjtemény szándéka szerint is lélek- és sorsállapotot kíván reprezentálni, mégpedig költőink esztétikai világképének feltérképezése útján. Ha a legfontosabb kérdést úgy fogalmazzuk meg, hogy mi határozza meg a jugoszláviai magyar (költő) lélek- és sorsállapotát, akkor a sorrendben első vers címe már meg is adja az eleve tudott választ: a Félelem és rémület. Nem belemagyarázás és hozzáképzelés, nem prekondicionálás, ezt bizonyítják majd a következő példák.
A korábban hallgatást fogadott, majd a közlendő kényszerére hallgatva újra megszólaló Ács Károly az új verseit bevezető négysorosában költeményeinek születési körülményeit "alig-lét"-ként fogalmazza meg, amelyben szinte magától értetődően "alig-versek" teremhetnek csupán. "Alig-létben alig-versek" - ez az Ács-sor akár címe is lehetett volna a negyvenöt költő alkotásait bemutató Híd-füzetnek.
A lélek békevágya, a nyugalom és a szépség iránti vonzalma kénytelen meghátrálni mindennapjaink reáliái előtt. Elmúlott már a gőgicsélés ideje, de kiáltani még nem mer senki. A rezignált hallgatás ideje ez, nem az elmélkedésé, nem az önvizsgálaté, hanem a ténymegállapításé, nem a beletörődésé, hanem a tárgyszerűségé. Németh István versében például harsány disszonanciában találkozik két tény egyszerű egymás mellé állítása: "Nagypéntek van", szögezi le, és ezzel máris idézi az elmélyülés, a magasztosság családot átölelő hangulatát, a halál bizonyosságát és a feltámadás kétezer éves reményét. A két szóval teremtett, megelőlegezett vershangulatot azonban aknaként tépi szét a rákövetkező ugyancsak tárgyilagos megállapítás, egy rádióhír versbe applikálása: "S már megint lőtték / Dubrovnikot".
B. Foky István költészetéről a Bezdáni versek című kötete óta tudjuk, hogy a múltba tekint ugyan, de olyan alapossággal, hogy megállapításai váteszi értelmezést nyernek, a jóslatokon túlmenő hitelességgel állítanak. Itt, az Ács-féle alig-létben leledzők tevékenységét minősíti és folyamatosítja keserűséggel: "Homokvetés, sosem zöldellés!"- írja, miután alaposan körülnézett. Mintha erre a vizsgálódásra kérdezne rá a műhelyben két helyen is szereplő Gulyás József: "Hol élsz?". Magát kérdezi egy négysoros vers kezdetén, de két sorral utóbb már általánosító értelmű választ ad: "mélyen magamban", bezárkózva, szinte a vegetálás köldöknéző melankóliájába tespedve. A vers se máshoz szól, csak magához, a költő magával kommunikál. Az egymással való gondolatközlés bizonyára értemét veszítette, de legalábbis felesleges. Mégis, ha közérzetünkről kívánunk jelentést kihallani a költeményekből, akkor olvassuk Gulyás József verseit. AZ évtizedekkel ezelőtt írt, a bevezetőben helyesen vagy tévesen idézett sorai, a van honnét ... de nincs hová dilemmájának feloldhatatlansága mára bizonyossággá igazolódott, amit most meg is erősít: "Téveteg, szomorú lény az ember, / reggel lefekszik, este felkel, / nem tudja, mit kell csinálni, / élni vagy írni, menni vagy várni." (Élni vagy írni)
Gulyásnak ezt az idézett tényfelmutatását még tovább fokozza Raffai Zoltán költeménye, amiről annyit meg kell külön is jegyezni, hogy ugyancsak négysoros, és ennek a formai egybeesésnek bizonyára nem csupán az általános verstani modellek követésében kell keresni az okait, hanem az erőteljes tömörítés költőinknek a mából eredő kényszere is lehet. Íme a vers: "szóteremtő itt a csönd / névtelenek a félelem sírkövei / ide vagyunk temetve / és járunk-kelünk mégis" (Vajdasági hallgató). Szóteremtő a csönd? Ám legyen, hiszen közel félszáz poéta munkálkodott a költői műhelyben. Köztük Böndör Pál, aki ugyancsak helyzettanulmányt fogalmazott meg versében, a többiektől annyi eltéréssel, hogy a keserűségét mégis van ereje átszűrni az irónián, így pesszimizmusát képes átlendíteni a tényszerűségen: "Egy másik életben ... másik darabban / még talán ennél is lehetne rosszabb". Szombathy Bálintnak az Andy Warhol emléke előtt tisztelgő képversében elég volt a war, az angolban háborút jelentő szót aláhúzással kiemelni, hogy versbefogadó képzeletünket eltérítse Amerikáról, és tény és való jelenünkre, mindennapjaink aktualitására terelje. Képversének ilyen értelmezése esetleg éppen olyan olvasói beleérzés, mint amikor Böndör Pál a valóságtól vezérelve minden ablak helyén egy-egy lőrést vél látni, ám ha így is van, megteremti azt az értékelő és átértékelő kapcsolatot a kimondott és a kimondatlan között, ami költészetté teszi munkáját.
Ezredévünk befejező tíz esztendejének legeleje röppentette fel az otthonról, a hazából való elmenés vagy itt maradás nem csupán költészeti, hanem egzisztenciális kérdését, ami azóta igencsak sokféle megfogalmazást nyert tettekben, szavakban, versekben, hiszen a vajdasági magyarság, így a költők és írók is rákényszerültek a kérdés fölötti töprengésre. Nem is maradt ennyiben, többen tevőlegesen is döntöttek a "van honnét" mellett, még többen a "nincs hová"-t tartják még mindig fontosabbnak. Nem szólván most arról, hogy az előbbiek néhánya a poézis határait meghaladó módon és hangon véleményezték az utóbbiakat, korábbi és mostani tevékenységüket. Meglepő, hogy a műhely alkotói, elmentek és maradók vegyesen, éppen ezzel a témakörrel foglalkoznak a legkevesebbet, legalábbis tény- és szövegszerűen. Mintha mindenki beletörődött volna a választásába, megnyugodott volna, vagy Szűgyi Zoltánnal együtt vallaná, hogy az otthon ott van, ahol az ember azt megteremti magának. Csak a hiányérzéssel kell megbírózni. Fenyvesi Ottónak a halott vajdasági költők hiányoznak, Cs. Simon Istvánnak az elment barát. Ám lehet, hogy sok más is, ami nem érett még verssé. Hiszem, hogy költőinknek a későbbiekben is lesz szólnivalójuk a "van honnét ... de nincs hová"-témájával - egzisztenciális valóságunkkal - kapcsolatosan, ugyanúgy, mint ahogy volt negyedszázaddal ezelőtt. Akkor, amikor korosztályom, az akkori tizen- és huszonévesek szimfonikus meg hard rockot hallgattunk, és nem is éreztük túl rosszul magunkat. A "ketrecbál" valahogy később kezdődött számunkra.
A műhelyben szereplő fiatalok némelyike még szakmailag (is) ismerkedik a költészettel, ebben a gyűjteményben csak ők írnak verset a versről, elmélkednek afölött, hogy mi is a vers; a költészet állandó témája önmaga is. Ugyanakkor világnézetük, létélményük és sorsvíziójuk semmivel sem derűsebb tapasztaltabb társaikénál. Vass Izabella címválasztása egyenesen letaglózó: "Úristen hol a nevetésem...". Erre játszik rá Győrffy Zoltán borongóssága, ami az előtte álló életet tompa és szürke lépések egymásutánjának láttatja -versvilágában a lét mintha örök alkonyatban zajlana.
A legifjabb megy el legtovább. Szűts Zoltán egyenesen Átokföldjének nevezi szűk pátriánkat, "ahol az egyetlen idő a múlt". Versbéli közlésében pedig az a legkegyetlenebb, hogy realitásábrázolását (mennyire nem költészeti kategória! de mégis: szól hozzánk!) nem érezzük csalókának, sorai nem tűnnek költői túlzásnak.
Ha a Jugoszláviai magyar költők műhelye alapján kívánjuk minősíteni vagy leírni vagy bár megközelíteni költészetünk 1995-beli állapotát, mindenképpen általánosításokra kényszerülünk, noha tudjuk, az általánosítások - kegyesen fogalmazva - féligazságok, a többségtől elkülönülők számára akár hazugságok is, hiszen a költészetünk helyzetét szemléltető széljegyzetzsúfolás akaratlanul is figyelmen kívül hagy alkotókat, talán irányzatokat nem, de közel félszáz emberről is nehéz alkotásaikból ítélni, nem hogy ha líránkat teljességében kívánjuk górcső alá venni. Az átfogó véleményezés, a közös jegyek előnyben részesítése az egyedi és egyéni jellemzők rovására, azok elhallgatása mellett lehetséges csupán, így gyakorlatilag figyelmen kívül kerülnek a kimagasló, de ugyanakkor az elhanyagolható egyéni teljesítmények is.
Vállalva a generalizálással járó veszélyt, a következő, általánosnak vélt jellemzőket ki szeretném emelni.
Napjaink költészete a földhözragadt realitásokban gyökerezik, és amilyen a valóságunk, olyan a költészetünk is: a versek nem lombosodnak magasba. Világunk költői megfogalmazásai zömmel a lét és a valóság felszínét karcolják csupán. A költők mintha csak kerülnék a valós elmélyülést, a reflexiót, és alanyiságukat hangulatok, élmények versbe szorításával fejezik ki. Ugyanakkor szerencsére nem ütötte fel a fejét a dilettáns naturalizmus, aminek egyébként ugyancsak kedveznek hétköznapjaink. Ezzel kapcsolatosan szinte törvényszerűen merül fel a kérdés, hogy a költészetnek módjában áll-e és ugyanakkor feladata-e olyannak mutatni a valóságot, amilyen. Ha ilyen követelményt támasztanánk a poézissel szemben, akkor az már nem lenne költészet. Arról nem is szólva, hogy más, tapasztalati és kognitív módszerekkel egyáltalán megismerhető-e a valóság.
Költőink sokféleképpen írnak verset. Számos formában, bár a Versek éve 1995 ezt nem mutatja, de újra kedvelt a szonett, gyakori az epigrammaszerű négysoros, velük szemben azonban hiányzik a hosszúvers. Eltérő az alkotók nyelvi lehetősége, a trópusok használatára való törekvése, vagy mondjam bátrabban: tehetsége. A különbségek ellenére a szerzők mondanivalóban néhány szűk alaptípus körül mozognak. Egyfajta tematikai unifikálódás jelei fedezhetők fel, ami nem kötelezően rossz, hiszen lehetőséget ad az esztétikai érlelődésre, a legerőteljesebbek, a legjobbak kinőhetnek az átlagosak közül - ha lesz ideje és kedve az olvasónak kivárni ezt az érést. Költőink ugyanis több értelemben is a világok kereszteződési pontján alkotnak, és nagy a valószínűsége, hogy az ilyen kereszteződési pontok mellett minduntalan legázolják a föltörekvő hajtásokat. Ezért hiányoznak a formai újítások a műhely alkotóinak munkáiból, ezért a tematikai sokszínűség hiánya, és ezért nem jellemző költészetünk jelenére általánosságban az irónia, a távolságtartás és a kívülmaradás esztétikai vigasza.
Hozzá kell tennem, 1994/95-ben az idő ha nem is, de a megszaporodott kiadók inkább kedveztek a versnek mint a prózának. Aránylag szép számban jelentek meg független és félig magánkiadásban is verseskötetek, közöttük alig néhány említésre méltó, Ács Károlyé és B. Foky Istváné például, ám jóval nagyobb mennyiségben a "pocsékrossz" versek mezőnyében versenyképes alkotások kerültek az olvasók elé. A Versek éve 1995 gyűjtemény erénye és értéke, hogy megkímélt bennünket a szemet szúró vadhajtásoktól.
Költészetünk állapotáról szóló diskurzusunkban hitem szerint végül is az a fő kérdés, hogy miként szólhat a poézis a máról. Alkotóink műhelyében száznál jóval több lehetséges választ olvashatunk. Megvallom, közülük legalaposabbnak, legátfogóbbnak, hittel vallott valóságfedezettel rendelkezőnek Gulyás József 41 című hosszúversét érzem. Csak hát ez a költemény nem 1995-ben keletkezett, hanem - 1977-ben! A manapság íródottak, hangsúlyozom, általánosítva, zömmel, kölcsönözvén Ács Károly gondolatát: "alig-létben alig-versek". Hogy így van-e, a múlt irodalomkritikája, vagyis az irodalomtörténet mutatja majd meg. Később derül majd ki, hogy jelenünkben lehetett-e egyáltalán másképpen megszólalni, ám az is meglehet, hogy a mai versek is negyedszázad múlva nyerik el érvényüket, mint Gulyás József idézett költeménye. Ha netán így lenne, keserű negyed század előtt állunk.
Sajátos olvasata sikeredett írásomban a Versek éve 1995-nek: nem a költészetnek az öntörvényűen építkező értékeit kerestem a jugoszláviai magyar szerzők munkáiban, hanem a tény és való hétköznapok által prekondicionálva referenciák után kutattam, inkább arra kíváncsian, hogy mit mondanak a költők, nem pedig, hogy azt hogyan mondják, arra kérdezve rá, hogy kommunikálhat-e egyáltalán a poézis a mával, avagy teljesen hitelét veszítette a szó, igazi értelme és értéke nem a hallgatásnak van-e. A költészetnek, mindenek előtt a lírának természetesen nem feladata a tárgyiasult világgal kommunikálni, a poézis és a reáliák között közvetlen kapcsolat nem létezhet, hiszen a költészet a csúcsait éppen akkor érheti el, ha minél távolabb képes szakadni a tárgyias referenciáktól, ha a nyelvi teremtő erő intenzitása önálló létének pályájára képes indítani a verset. Mégis: világ és valóság nélkül nem létezhetne annak semmilyen képe, semmilyen ideá(l)ja, nem létezhetne a poézis. Mi másért szögezhette volna le Adorno, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni? Vagy kérdezzük csak tovább: Vukovár után lehet? Szarajevó, Mostar, Srebrenica után lehet? Még egyszerűbben: a tegnapi, a tegnapelőtti vagy a holnapi éjszaka után lehet verset írni?
Látjuk, lehet. Költőink verssel ébrednek. Azonban immanens önértékeinek megteremtése mellett egyre több valóságvonatkozást fogadnak magukba ezek a költemények. Ha elfogadjuk, hogy a költészet az ember "bolond beszéde", akkor ebbe a bolond beszédbe, itt és most egyre több rend, tárgyilagosság és fogalmi vonatkozás épül be. Ezzel olyan terhet vállal fel a költészet, amivel együtt már nem azonosítható a modern poézis eszményének, a valóságtól való elrugaszkodásnak a megvalósulásával. Ugyanakkor a fogalmi és tárgyiasult referenciák "vállalt" és mértékkel kezelt ballasztja ebben a költészetben versteremtő erővé alakul, aktívan részt vesz a poézis öntörvényű értékeinek létrehozásában. Ezeket az értékeket - hogy lezárjam e hevenyészett glosszáriumot - felfedezhetjük, minősíthetjük, szakmai felkészültségünk és egyéni ráhangoltságunk alapján esetlegesnek vagy állandónak, fontosnak vagy elhanyagolhatónak, ösztönösen vagy literátori tudás útján teremtettnek értékelhetjük; sőt, általánosíthatunk is, miként én tettem Ács Károly sorának felhasználásával: "Alig-létben alig-versek". Mégis versek, mégis művészet, mégis élet. Annál inkább, ha szemléletünk vezérfonala hasonló ahhoz, amit Karinthy Frigyes a következőképpen fogalmazott meg: "Vagyis az a művészet, amit az ember gondol, / És ha nem gondol semmit, az is művészet - / És ha csak érez valamit, az is művészet, / És ha neked nem, hát nekem." (Nihil)
Utóiratként bár, de be kell fejeznem az általában rosszul idézett vers körüli történetet, annál is inkább, mert mai témánk tudós referense, Utasi Csaba úgyis helyreigazítana, ugyanis ő szerkesztette Gulyás József Pirossal, feketével című könyvét, amelynek záró négysorosa a Végre, az a költemény, amit Brasnyó István szerint leggyakrabban tévesen, rosszul idéznek. Neki van igaza, legalábbis egy esetben, ugyanis én rosszul emlékezem a költeményre. Megcseréltem a szórendet, és ugyanakkor személytelenebb, de általánosabb közlésként reprodukáltam. Az évek múlásának szövegkoptató hatása az én versértelmezésem is más irányba élesítette - az általános érvényét igyekezett kiszélesíteni, mondhatnám axiomatikus értékűvé érlelődtek bennem a sorok, amelyeket most már a hitelesség kedvéért - pontosan - idézek:
- Végre kimondhatod,
- váratott soká:
- van honnan szökni,
- de nincs hová.
Ez a költemény lehet, hogy alig-létben fogant, de nem alig-vers. Valóságfedezete és hitele 1972-ben is megvolt, ugyanúgy, mint ma. A körülmények változtak, az értelmezések módosultak, a vers és annak érvényessége megmaradt. A kötet ugyan nem jelzi, de a bibliográfusok kiböngészték, 400 példányban jelent meg a Pirossal, feketével. Nem tudom, hányan olvashatták el, nekem, néhányunknak bibliánk volt (ha ezt a szót a válogatott könyvek értelmében használjuk). Ám hány vajdasági magyarnak lett egzisztenciális mementója e rosszul idézett vers? Ami lehet, hogy nem is vers. Hisz reália.
Erre azonban aludjunk egyet. Idehaza.