Bori Imre: Szociográfiák nyomában. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1997.
Bori Imre a szociográfiáról, "a tényleíró író munkálkodásának" természetéről és terméséről nyújt figyelemébresztő, érdeklődést mozdító összefoglalást. Ennek érdekében felidézi a magyar szociográfiai irodalom kezdetét és jelen állapotát, kiemeli a vajdasági szociográfia eredményeit és tapasztalatait: mindezt azért, hogy szíve szándéka szerint hirdethesse "a szociográfia mai fölöttébb fontos művelésének a szükségességét".
A szociográfia mibenlétének meghatározásakor Jáhn Ferencnek a kereken hatvan évvel ezelőtt megfogalmazott definíciója mellett foglal állást, miszerint a szociográfia "Emberi közösségek vetülete. Az egymásra utalt, tehát társadalomba tömörült emberek együttélésének a mikéntjét, törvényeit boncolgató elemzés." Mögötte pedig, bizonyára az ébredő szociális igazság-érzet diktálta imperatívusz - ismét Jáhn Ferenc szavaival szólva - követeli, hogy "ember, ismerd meg az életedet, amely elválaszthatatlan a hozzád hasonlók életétől..." Mennyivel emberibb, nagyobb megszólító erejű ez a megközelítés, mint a későbbi esztendők szófukar, tudományos szándékú meghatározásainak egyike-másika, mint például, hogy a szociográfia "kisebb-nagyobb társadalmi rétegek (foglalkozási ágak, vidékek, falvak stb.) életviszonyait feltáró és leíró kutatási ág". Bori Imre az irodalmi szociográfiával foglalkozik, tehát nem tudománnyal, hanem műfajjal, amelynek jellegzetessége, hogy "sem az egzakt szociográfiai tanulmány, sem további elvonatkoztatással és rendezéssel érlelt művészi alkotás készítésére nem vállalkozik" (Lázár István), de mindenképpen feltételezi a szerző "lírai angazsáltságá"-t és hogy "a tapasztalatait szépírói igénnyel adja elő" (Féja Géza), megteremtvén az "indulatos"-ság és a "hidegen tárgyilagos"-ság elegyét (Bori Imre).
Az irodalmi szociográfia megjelenési formája változatos, "élményszerű irodalmat" ad, ezért idomul az élmény súlyához, terhéhez, ugyanakkor hagyja magát a szerző felkészültsége, tehetsége és elképzelése által formálni. Olyannyira formabontó is lehet a szociográfia, hogy akár a fikciós vagy éppenséggel az önéletrajzi regény külsőségeit ölti magára, mégis a közösségről szól, ha nem is a számok és a tények nyelvén, hanem azok szépirodalmi visszacsendülésével. A műfajnak nem csak a történetét, hanem a lehetséges változatait is számba veszi Bori Imre a könyvében.
A magyar irodalmi szociográfia első virágzását az 1930-as években élte, olyan fontos művek sorát téve le a szociális érzékenységgel megfogalmazott műalkotások közé, mint a Viharsarok (Féja Géza), A legnagyobb magyar falu és Egy parasztcsalád története (Darvas József), Puszták népe (Illyés Gyula), Néma forradalom (Kovács Imre), A tardi helyzet (Szabó Zoltán), Kiskúnhalom (Nagy Lajos), Az alföld parasztsága (Veres Péter), Futóhomok (Erdei Ferenc) stb. A hatvanas évek újabb lendületet adtak a szociográfiai ihletésű művek születésének, s Végh Antal, Csoóri Sándor, Berkovits György, Csák Gyula, Moldova György, Mocsár Gábor, Bertha Bulcsu, Sánta Ferenc, Fekete Gyula és többek a szociográfia valóságos tárházát hozták létre. S a magyar irodalmi szociográfiáról tudjuk, hogy olyan művek sorából áll össze, amelyek közül nem egynek a hitele és a sikere meghaladta a kortárs fikciós prózáét. Bori Imre az 1960-as évek elején-derekán már meggyőződéssel vélte, hogy az irodalmi szociográfia a modern magyar széppróza megszületésének lehetőségét hordozza magában.
A Szociográfiák nyomában szerzője szerint az újabb három évtizedes ciklus lejárta után ma ismét fölöttébb fontos lenne a szociográfia művelése, és éppen itt, a Vajdaságban. "Azért kell ma a szociográfia" - írja könyvének bevezető írásában -"mert a megismerő igényeknek ez az egyetlen számunkra elérhető lehetősége, hiszen a tudományos megismerés e pillanatban lehetetlen, sem mód, sem ember nincs hozzá!" Ha visszagondolunk a hatvan évvel ezelőtti szociográfiai mozgalmat vezérlő, az ember életének a hozzá hasonlók életével elválaszthatatlan kapcsolatba fűző tények megismerését szorgalmazó szándékra, feltétlenül helyeselnünk kell Bori Imrének a szociográfiai munkaközösség alapítására tett javaslatát, hiszen mi, itt, azt sem tudjuk, hányan vagyunk, hányan maradtunk, nem hogy egyebeket, amit a szociográfia tanulságként kínálhat fel: "nekünk a valóság ismeretére van szükségünk, hiszen a valóságról csak sejtelmeink vannak, találgatásokra szorítkozunk. Az ilyen típusú ismeretek és információk azonban nem teszik lehetővé, hogy reálisan mérjük lehetőségeinket is, teendőinket is egyénenként és közösségként egyaránt."