Bori Imre egy évvel ezelőtt megjelent könyve, az Írók, események, jelenségek kapcsán írt elmélkedésemben, a mostani folytatásról még mit sem sejtve fogalmaztam meg a következőket: "A kötet második részébe, az Ellenpontok cím alá sorolt írások első pillantásra elütnek a hatalmas ismeretanyagot görgető és friss látásmódot tükröző tanulmányoktól, hiszen napilapunk művelődési melléklete számára készültek, heti penzum gyanánt. Az olvasóban még az is felvetődik, hogy talán nem lett volna elvetendő ötlet a két szövegtestet két külön kötetben megjelentetni, úgy talán egységesebb hatást fejthettek volna ki. A feljegyzések olvasása után azonban igencsak helyeselhető a kötetben történt párosítás - az Ellenpontok írásai hangsúlyozzák, kiemelik azt a képet, amit a Tanulmányokból alkothattunk a szerzőről, s miként jeleztem: ismeretanyagáról, szemléletéről. Az eseményekre és jelenségekre reagáló feljegyzések párjukat ritkító olvasmányok. Miniatűr esszék a világ dolgairól, kezdve az irodalmi csúcsteljesítményektől a századelő üzleti levelezéséig, középiskolások verseitől a modern betyárokon át a barbár birkatolvajok rémtettéig. Az emberi érdeklődés nyitottságának közvetlen dokumentumai ezek az írások.(.) A gondolat szabadságát hangsúlyozó napló-följegyzések (mert ezek a szövegek a nyilvánosság elé szántságuk ellenére valami módon a napló műfajához tartoznak), többet mondanak a bennük foglalt töprengéseknél. Mondataikat élvezettel forgatjuk szánkban, szóról szóra ízlelgetve a fogalmazás zamatát."
Akkor még nem tudhattam, hogy a szerzőnek eredetileg ez a párhuzamba való állítás volt a szándéka, hogy a hétről hétre írt, a Hídban, a Magyar Szóban és a Hét Napban megjelent rövid elmélkedéseiből készült válogatással ellenpontozza a tanulmányokat, illetve kitöltse az azok közötti hézagokat. Ám abba a könyvbe csak az Ellenpontok fértek bele, a többi rövid szöveg nem, így azok most a Hétről hétre cím alatt nem külön ciklusban, hanem külön kötetben láttak (újra) napvilágot.
Sajátos beszéd az, ahogyan Bori Imre az irodalomról szól a kötetbe válogatott rövid jegyzetekben, miniatűr esszékben. A megszólalás eme módjának csíráját egyik 1986-os emlékezésében fedi fel. Ebben a Híd 1950. áprilisi száma körüli vita kapcsán idézi fel, hogy az említett esztendőben olvasta Eckermann Goethével folytatott beszélgetéseit, s ebben a könyvben fedezte fel a bizalmas irodalmi beszélgetés lehetőségét biztosító intim hangvételt, amely teret ad a gondolkodás többirányúságának, lazaságának, szabad csapongásának. Az irodalomról való beszédnek ez a lelkes intimitása, ismereteket egymáshoz közelítő csapongása, tanulságot teremtő közvetlensége el is felejteti az olvasóval, hogy a szerző monologizál, aminek eredményeképpen a valódi párbeszédet az olvasó folytatja önmagával. Ennek a sajátos beszédnek a bensőséges hangú, de önkörén mindig messze túlmutató megszólalása mellett van még egy teremtő pólusa, amit a szerző Németh László-élményének folyományaként jelöl meg a véleményformálás bátorságaként: "Hogy ne mások véleménye kísérjen, hanem a magam véleményének megalkotásával dokumentáljam gondolkodásomat, s mindig az újraolvasással kezdjem a munkám - ez volt a vele [Németh Lászlóval és tanulmányköteteivel] való találkozás legfőbb, számomra máig érvényes eredménye és nyeresége."
A feljegyzések, vagy a szerző műfaji meghatározása szerint "tárcaszerű irodalomtörténeti, illetve kritikai írások" híven követik és dokumentálják az irodalommal együtt élő irodalomtörténész és kritikus érdeklődése fókuszálásának állomásait. Évfordulók kapcsán, egy-egy korábbi vagy új könyv olvastán, folyóiratszám átlapozása után írja kisesszéit, hosszabban elidőzve Kosztolányinál, Csáthnál, Kassáknál, vissza-visszatérve Juhász Ferenchez, Weöres Sándorhoz, Szentkuthy Miklóshoz, Füst Milánhoz, Mándy Ivánhoz, de Hamvas Béla mellett nem feledkezik meg annak író- és élettársáról, Kemény Katalinról, és sorolhatnám tovább a századokat átfogó, a múlttal és a jelennel egyazon szerető szenvedéllyel törődő érdeklődés fontos magyarországi, romániai és természetesen hazai állomásait. Beszédének szubjektivitása az indulat felhangjaival akkor telítődik, midőn a magyar irodalmi avantgárdot kénytelen védelmébe venni az értetlenséggel, az elhallgatás szándékával, a minimalizálás leplezetlen törekvéseivel szemben. Korábban több kötetben megírta ennek a korszaknak a történetét, a hétről hétre megjelenő írásaiban ezért emelt hangon emlékeztet az avantgárd fontosságára, megkerülhetetlenségére, az irodalom fejlődése folytonosságának szempontjából megengedhetetlen mellőzési kísérletek veszélyességére: "A valóság teljességének a szemlélete tehát az elsőrendű irodalmi érdek. A magyar irodalom fejlődés- és alakulástörténetét ellenben a meghibbant értékrend és történeti tudat jellemzi, éppen ezért kerül a lehető legszorosabb kapcsolatba valóságigény és avantgárdkutatás és a mindenfajta modernista jelenségek védelmének szükségessége."
Szentkuthy Miklóssal kapcsolatosan, akit éppen Bori Imre "fedezett fel" (Németh László után) ismét a közérdeklődés számára a magyar avantgárdról írt szövegeiben, könyveiben, a Prae című, "megkerülhetetlen alkotása" újbóli kiadását követően jegyzi 1988-ban, amiről e sorok írója tíz év távlatából, a maga háromkötetnyi Szentkuthy-kommentárjai után, személyes tapasztalatai alapján állítja, hogy Bori már akkor pontos érzékkel és teljes körű ismeretekre alapozva fogalmazta meg vonatkozó gondolatait: "Talán akkor is az igazság közelében járunk, ha vele kapcsolatban azt mondjuk, hogy egyelőre a részletek értésének fokánál állapodik meg a Szentkuthy-olvasás, az egész mű belátása, felmérése és 'megismerése' világosító és megmagyarázó jelentkezésére is szükség van, illetve szükség lesz, amikor a Prae gazdag tájait akarja bejárni az olvasó és a kutató pillantás." Ugyanígy igaza volt abban is, hogy "minden kortársa a vele [Szentkuthyval] való összehasonlítás során szűkszavúnak, s mi több, szótalannak tűnik. Az ő regényében szófolyamok parttalansága a kalandra, az utazásra hívó - csak neki kell vágni az utazásnak!"
Kalandos utazásra csalogató könyv Bori Imre miniatűr esszéinek gyűjteménye is: az irodalommal való párbeszédre csábít azzal, amit, és azzal, ahogyan az irodalomról beszél.