Gerold László: Legendák és konfliktusok. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1997.
Gerold Lászlónak az irodalomtudomány terén folytatott munkáját kutatási területe a XIX. század magyar irodalmához, érdeklődési köre a színház elméleti és történeti kérdéseihez kapcsolja, mostani kötetének tanulmányai mégis a XX. század magyar irodalmával foglalkoznak. A gyűjtemény közel negyedszáz szövege húsz év alatt készült, 1974 és 1994 között, jószerével tudományos tanácskozások referátumaként. Ezek az írások, így, egybegyűjtve arra utalnak, hogy Gerold László a huszadik század magyar irodalmával sem perifériális jelleggel foglalkozik, bár abból, hogy a szövegek, előadások különböző konferenciákra készültek, még erre is következtethetnénk. E feltételezést azonban még az is cáfolja, hogy Gerold esszéiben és tanulmányaiban egyaránt gondolkodik a huszadik századi líráról, epikáról és drámáról, sőt a másodlagos irodalomnak tartott kritikáról is. Tehát műnemeinek teljes skáláját átfogva szemléli a huszadik század magyar irodalmát, miközben sajátos szempontok alapján értelmezi újra az egyes műalkotásokat, vagy helyezi új megvilágításba a szerzők egy-egy pályaszakaszát. Ady Endre 1914-es, Ki látott engem? című kötetét például (a Híd folyóirat felkérésére) úgy elemzi, mintha a kritikát megelőzően, 1977-ben jelent volna meg. Itt természetesen nem az a lényeges, hogy a kötetről mint "nemrég (!) megjelent"-ről szól, hanem hogy műértelmező beszédében a kritikai gondolkodás korszerű módszereinek alkalmazásával mondhat véleményt a költő gondolat- és érzelemvilágáról és a verseket létrehozó költői eszközökről.
Szabó Lőrinc versbeszédének egyszerűsödését és bensőségessé válását hatalmas kutatói apparátust fölvonultatva megfordított irányból, az eredmény felől visszafelé tájékozódva, ráadásul poétikán kívüli fogalommal megközelítve tárja föl. József Attila életműve ugyanakkor abból a szempontból érdekli, hogy mennyiben támaszkodott rá a huszadik század magyar irodalmában pontos hivatkozási pontokat kereső első Symposion-nemzedék. Ennek felderítésében az irodalomtörténet és a filológia módszereit kiegészíti a (kortársként megélt) személyes tapasztalataival, valamint az összevető szövegvizsgálattal, ami által nem csak a József Attila-hivatkozások vehetők számba, hanem kimutathatóvá válik a költő életművének a Symposion-nemzedék tagjaira tett, munkáikban jelentkező hatása is.
A huszadik század irodalmának problémakörével való foglalkozása során a téma megközelítésekor a másik két műnem esetében is hasonlóan jár el. (Kosztolányi regényében a konfliktushelyzetek, Mészöly Miklós opusában a drámák, Mándy Ivánnál annak hangjátékai, Déry Tibor pedig mint a magyar abszurd dráma lehetőségeit összefogó szerző érdekli...) Szemléltető példaként emelem csupán ki, hogy a Szempontok és reflexiók a regényvonulat problémaköréhez című írásában először filológiai rendszerességgel veszi számba a különböző kutatók által fölállított, regényvonulatokat kimutató rendszereket, majd az irodalomtudós érveivel jelöli ki azok esetlegességét és ezáltal érvényességüket is kizárja. Okfejtése során eljut egészen oda, hogy rá kell kérdeznie, szükség van-e egyáltalán a regényirodalom "fő irányainak" kijelölésére. A dilemmára már személyes hangra váltva válaszol: "Szerintem igen. S ezt mindenekelőtt az irodalomról való gondolkodás teszi szükségessé. Ugyanakkor nem tagadom, hogy szívesebben beszélek csak a jó regények láncolatáról, egy gerincről, amely a magyar irodalomban egészen másként áll egybe - ha egyáltalán egybeáll -, mint például az angol, francia, orosz vagy német regényirodalomban. Ezekben valóban vonulatok vannak (vagy voltak), a magyar regényirodalomban viszont egy néhány csigolyából álló - ezek az összefüggő, valamiképp összetartozó regények - gerinc alakítható ki. Természetesen akkor, ha sikerül meghatározni a jó, regényként értékes regény kritériumait." A lehetséges kritériumok merev kijelölése helyett azonban megmarad az irodalomról való, egyik lehetséges (és érvényes) beszédmódnál, az egyéni, a szubjektív, s ezáltal természetesen vitatható vélemény megfogalmazásánál: felsorol vagy negyedszáz regényt, amelyek ugyan nem állnak kifejezettebb sorrendiségi kapcsolatban egymással, nem jeleznek vonulatot, de "kiállják a regény ismérveinek kritériumát". Vagyis a szerző szerint jó regények. (Szerintem is.) Közöttük négy Kosztolányi-mű, amelyeket a tanulmányíró a fő vonulat kitapinthatatlansága ellenére a XX. századi magyar próza "jelentős fókuszá"-nak tekint. Ennek a megállapításnak a súlyával arányosan foglalkozik kötetében Gerold László Kosztolányi Dezső próza- és drámaírói, valamint színikritikusi munkásságával és a huszadik századi irodalomra tett hatásával.
A fókuszban tehát Kosztolányi, aki biztos fogódzót jelent a huszadik század irodalmának vizsgálatakor. Annak különösen, aki az irodalomról szóló beszédében a tudományos módszerek mellett az interpretáció szubjektivitásról se feledkezik meg, és a megértést helyezi a megmagyarázás szándéka elé.