Harkai Vass Éva: Ezredvégi megálló. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1998.
Művekkel, verssel és prózával, szerzői alakulástörténetekkel, az írói eljárások megvalósulásával, a költői gyakorlat megállóival foglalkozik négy fejezetre osztott könyvében Harkai Vass Éva. Az 1986 és 1996 között írt tanulmányok és kritikák a tárgyalt alkotások megjelenési idejét illetően nagyjából ezt az évtizednyi időt fésülik át - a szerzői érdeklődést és affinitást tükröző csapongással (vagy éppen módszerességgel?) -, ám egy-egy alkotó esetében annak szinte teljes életművét, vagy annak bár a témát illető szakaszát áttekinti bennük a kritikus. Az összefoglalás-jelleget sugalló fejezetcímek (A líra ideje; Ironikus múzsa; Pannóniában; Magántörténelmek) ellenére nem átfogó, elemző-értékelő, helyretevő nagytanulmányokat olvashatunk a kötetben, hanem hangsúlyozottan a témára, tehát műre, eljárásra, alkotói fejlődésvonalra összpontosító szövegeket, amelyek egyfelől magukban hordozzák a téma kifejtéséhez szükséges összefoglalás széles horizontját, másfelől, a szövegek egymásmellé helyezése által az egyes írások tartalmát meghaladó, a költészet és a prózaírás század- és ezredvégi alakulástörténetére vonatkozó megállapítások levonását vagy kikövetkeztetését is lehetővé teszik.
Harkai Vass Éva nem tartozik azok a szerzők közé, akiknek írásaival lépten-nyomon találkozunk a lapokban és folyóiratokban. Irodalomtörténész, s szakmájánál fogva figyelemmel kíséri a magyarországi és a vajdasági magyar irodalom legújabb történéseit, emellett költészettel, prózaírással is foglalkozik. Mégis, vagy talán éppen ennek a hármasságnak az egymásrahatása következtében viszonylag szűkszavú alkotó. Az Ezredvégi megálló című kötetébe felvett közel negyven írása, miként már jeleztem, egy évtized termését reprezentálja, s egyben egy többé-kevésbé egyenes vonalú fejlődési sort is fölvázol. A legkorábbi esztendőből, 1986-ból csupán egyetlen szöveg került be a könyvbe, majd a kilencvenes évek elejétől már egyre több írás datálódik egy-egy esztendőből. S amíg a korábbi tanulmányokat a más irodalomtörténészek és kritikusok megállapításaival való alátámasztás gyakorisága jellemzi, addig az újabb keletűeknél ezek a hivatkozások ritkábban fordulnak elő, vagy teljesen elmaradnak. Ez a jelenség természetesen nem arra utal, hogy Harkai Vass Éva alaposabb, körültekintőbb kutatómunkát végzett a korábbi években, mint később, hanem magabiztossága beérésének a jele. Mert már nem a szakmában tekintélyt élvezők megállapításaival hitelesíti a saját véleményét, hanem a birtokában lévő tudás és ismeretek alapján hangot, hangzást és műfajt vált, a tanulmányt kritikára cseréli, a tekintélyt nem idézéssel, hanem saját értékítéletének bizonyosságával teremti meg. A szakmai komolyságból azonban egyetlen pillanatra sem enged, ha kritikát ír, mindig egy kicsit közelebb marad a tanulmányhoz, mint hogy az esszé irányába kanyarodjék. Megszólalásában mindig mértéktartó, bár soha nem cseverészik, de nem is tudálékoskodik.
Írásainak viszonylagos ritka megjelenésével párhuzamosan azonban ki kell emelni, hogy saját portánkon, a vajdasági magyar irodalomban olyan művekre figyel fel, amelyek nem érték meg tényleges kritikai recepciójukat, esetleg egy-két műítész foglalkozott velük, a többiek mintha nem tudtak volna mihez kezdeni ezekkel a művekkel, amelyek érdemmel vagy érdemtelenül a feledés jótékony homályába merültek. Fiatalok, idősebbek egyaránt szerepelnek azok a szerzők között, akiknek egyik-másik könyvét nem igazán reagálta le a kritika. Szabó Palócz Attila, Papp p Tibor, Ladányi István, Géber László, P. Nagy István például, vagy Sinkovits Péter, de egy-egy művük kapcsán akár ide sorolhatnánk Brasnyó Istvánt (Macula) vagy Bosnyák Istvánt (Kis éji Ady-breviárium) is.
Ez utóbbi kapcsán a módszer és az eredmény kérdését feszegeti a kritikus, egyfelől előlegezve, hogy Bosnyák korélménye - mint a többi költőé ugyancsak -, akárcsak Adyé, "végsőkig illúziómentes", ezért a szerző csak arról szólhat, ami az ezred-, illetve századvéget jellemzi: egy torz világról, ami csak saját diszharmóniájában érzékelhető, tapasztalható. Az Ady-versek illúziótlanságára rávetített Bosnyák-értelmezések, -átértelmezések, a torzítások, elferdítések, az ironikus szövegkonstrukció eredménye így inkább a poétikai megvalósulás, mint a jelentésbeli átértelmeződés leírása felé ösztönzi a kritikust. Írásában elegyíti az elemző tanulmányt (de nem mélyül el az irodalomretorikai analízis mélységeiben), és a leíró-megértő kritikát (bár nem mond definiált értékítéletet). Így az írás, amellett, hogy összehasonlító módszerével feltárja Bosnyák versműhelyének működését, éppen elegendő helyet hagy az olvasó figyelmének a verseskönyvről szóló szöveg mellett (helyett, után) a verseskönyvre való irányítására.
Harkai Vass Éva természetesen tudja, hogy a kritika az ítéletalkotás műfaja, nem is idegenkedik tőle, sőt, műtől, verstől, regénytől "nagyobb horderejű" kérdésben is állást foglal. Például a Jung Károly Barbaricvm című verseskönyvét és Jung korábbi költészeti szakaszait is elemző írásában, 1994-ben, már az évezredet lezáró évtized költészeti rangsoráról is magabiztosan nyilatkozik: "Ha a kilencvenes évek vajdasági magyar lírájának csúcsát kellene meghatároznom, ennek két vonulataként Böndör Pál közérzetlíráját és Jung Károly egzisztenciális mélységű költészetét jelölném meg."
Ebben az írásban már zavaró, ami az előbb említettek erénye, vagyis hogy nem dönthető el pontosan, tanulmánynak, vagy elemző-értelmező kritikának szánta-e a szerzője. A "Jung-költészet csúcsát jelző", Híd-díjjal kitüntetett Barbaricvmról szólva például leszögezi, hogy "a múlt rétegei, a latin kultúra nyomai s az ezzel kapcsolatos rekvizitumok alkotják Jung Károly költészetének mélyrétegét.", ami bizony, kevés lenne az ezredvég vajdasági líráját meghatározó, "egzisztenciális mélyrétegű" költészet megteremtéséhez. Emellett - az olvasó további útbaigazítására jelzi, hogy "Az induló Jung-költészet olvasói befogadásához sokkalta meggyőzőbb fogódzót nyújt Utasi Csaba e lírát mintegy tízévnyi időtávlatból mérlegelő kritikája, valamint Csányi Erzsébet Jung egész eddigi költői pályáját elemző tanulmánya." Arról azonban még egy lábjegyzet erejéig sem szól, hogy hol találhatók ezek az írások. Ezzel szemben ugyanebben a szövegben az ugyancsak hivatkozásul szolgáló Szeli-tanulmány megjelenési helyét és idejét pontosan megjelöli.
Az ítéletalkotás fontos tényezője a kötetbe gyűjtött írásoknak. Akár kimondja az értékelést a szerző, akár nem, mindvégig érezzük, hogy pontosan tudja, mennyit ér az általa vizsgált alkotás. Megtörténik, hogy egy szót se szól a minősítő értékskáláról, mégis pontosan megfogalmazza, hogy mire tartja az elbírált szöveget, máskor meg látszólag még egy esélyt adva a szerzőnek, majdnem megbocsátja egy verseskötetben a képzavarok és modorosságok tömkelegét, de az olvasó tudja, hogy esze ágában sincs ezeket a dolgokat a költői nyelvújítás kísérletévé való minősítéssel hitelesíteni.
Harkai Vass Éva irodalomról szóló szövegei nagyszerűen illeszkednek be az utóbbi időben ismét örvendetesen szaporodó tanulmány-, esszé- és kritikakötetek sorába: észrevételeivel teljesedik a jelenkor irodalmának kritikai recepciójáról alkotott képünk - ott a helye a könyvespolcon.