Juhász Erzsébet: Tükörképek labirintusa. Forum, Újvidék, 1996.
Juhász Erzsébet azzal az előzetes feltételezéssel kezdte kutatni a közép-európai (mindenek előtt a magyar, a horvát és a szerb, majd a szlovák, a cseh és a lengyel) irodalmak összefüggéseit, hogy azok elbeszélő-művészeti modellje mögött léteznie kell egy átfogó hatású Monarchia-modellnek, "egy sajátosan monarchikus jellegű kultúrá"-nak, amely a számtalan eltérés és ellentét dacára a közösség és az együvé tartozás jegyeit hordozta magában és ezt hagyományozta tovább. Erről a modellről - végeredményben válságmodellről van szó, teszi hozzá a kutató - azonban a hasonló vizsgálódásokat végző tudóstársaival egyetértésben megállapítja, hogy a kibontakozása a forradalmiság hiányában a barokk látványosság és az érzéki hedonizmus irányába haladt, az általa meghatározott kultúra egyre inkább depolitizálódott, és egyben, a Monarchia modelljének mintájára, önmaga múzeumszerűségét túlszárnyalva létrehozta önmaga múzeumát.
Krúdy Gyula, a Mátrai László által "a Monarchia legjobb magyar szakértőjének" tartott szerző regényeinek elemzése közben észrevételezi Juhász Erzsébet, hogy azok hősei nem is egymásba, hanem sokkal inkább "a régi zenélő órák idejébe" szerelmesek; gesztusaik, modoruk, létfelfogásuk és életérzésük anakronizmusa a "belle epoque"-ot idézik, ami természetszerűleg a jelenben már csak kisugárzásában és nosztalgikus megidézésben tapasztalható. A Krúdy-hősök egyik legfelismerhetőbb vonása, hogy a tényleges oltalmat nyújtó erkölcsi világrend hiányában folyamatos, végeérhetetlen tévelygésre kényszerülve nosztalgiát éreznek "egy olyan világ után, amely valójában soha nem is létezett". A végsőkig leegyszerűsítve a problémakört: ennek a "letűnt időnek" a regénybeli megjelenési formáit veti vizsgálat alá Juhász Erzsébet nem csupán Krúdy, hanem Miroslav Krleža, Danilo Kiš, Mészöly Miklós, Czeslaw Milosz, Dominik Tatarka, Stanislav Vincenz, Esterházy Péter, Ivo Andrić és mások műveiben. Külön elemzi a Monarchia témaként való megjelenítését az első világháborúról szóló művekben, Komáromi János, Tersánszki Józsi Jenő, Méliusz József, Joseph Roth, Krleža alkotásaiban, majd hasonló módon a köd, a láp, a sár, a homály... motívumainak ered nyomába Ady, Krleža, Robert Musil, Arthur Schnitzler műveiben. A Monarchia válságának tetőzése és végérvényes bukása a vizsgált regényekben, illetve novellá(k)ban explicit konkrétságot nyer. Összevetésük, illetve párhuzamos vizsgálatuk célja, hogy a tanulmányíró felderítse, "létezik-e s ha igen, milyen jellegzetességekkel rendelkezik a közép-európaiság, mint történelem és kulturális hagyomány".
A tanulmánykötet második része A mitteleurópai groteszk gyűjtőcím alatt a korábban tárgyalt modell, tematika és motívum mai megjelenését és értelmezését vizsgálja. A szerző gondolatmenetének irányadója Václav Bělohradskýnak a kapitalizmusról és a polgári erényről szóló könyve, amelynek alapján - ismét a végsőkig egyszerűsítve tolmácsolhatom csupán - pontosan és érzékletesen különíti el a "Mitteleurópa" nemzetek feletti univerzalizmusra törekvő, az állam nacionalista felfogását elutasító, de végső soron a nemzetállamok kialakulásának csíráját éltető "különleges politikai eszmét és (...) történelmi tapasztalatot", mint fogalmat Közép-Európának a földrajzi és történelmi értelemben vett meghatározásától, majd a "mitteleurópai groteszk" meghatározás által határolja be annak az abszurd szándéknak a szépirodalmi lecsapódását, "amely közös nevezőre akarja hozni az életet és" a Monarchia-modellben testet öltő "állami racionalitást". A zárszó előtt a tanulmányok, esszék és kritikák gyűjteményét egy összefoglaló jellegű szépirodalmi alkotás rendszerbe helyező megvilágításával zárja az irodalomtörténet és az összehasonlító irodalomkutatás legújabb eredményeit alkalmazó kutató, egy olyan regény elemzésével, amely "szinte valamennyi közép-európaiság-eszme, -elképzelés, -álom megszüntetve megőrzését magába foglalja. E régió történeti dimenzióit éppúgy, mint megoldatlanságokkal teli jelenét". Ezt a regényt, Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című művét idézve le is vonja az elemzések végkövetkeztetését, miszerint: "A távol nem más, mint negatív tükör. Az utazó felismeri azt a keveset, ami a sajátja, miközben felfedezi azt a sok mindent, amit nem ért el, és nem ér el soha." S ezzel a gondolattal visszautal Mészöly Miklósnak a kötet mottójába emelt meglátásához, ami - olvasatunkban - több az írói programnál: "Egyre inkább úgy érzem, hogy csak úgy beszélhetünk és írhatunk magunkról hitelesen, ha egyúttal az egész térség világáról írunk és beszélünk - vagy legalábbis bevonjuk a látókörünkbe ezt a tágasabb, mégis nagyon egy-atmoszférájú világot. Magyarán - Kelet-közép-Európát kellene megfogalmaznunk prózában. Egy ilyen tablón mi is élesebben, kevésbé provinciálisan, egyetemesebben rajzolódunk ki."
Több műalkotás, több nyelven, több kultúra egy helyen. Karnevál a múzeumban.