Szeli István: Nyelvünk, kultúránk, nyelvi kultúránk. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1997.
Alkalmi írásokat egybefűző cikkgyűjteménynek nevezi kötetét a szerző, pedig efféle szerénykedésre igazán nincs szüksége se a könyvnek, se az írójának, a tudósnak, a pedagógusnak. Annál kevésbé, hogy nyelvvel, kultúrával, nyelvi kultúrával nem lehet alkalmilag, hogy ne mondjam, érintőlegesen foglalkozni. S mi sem áll távolabb Szeli Istvántól, mint a negatív értelemben vett alkalmiság - számára az alkalom éppenséggel az elmélyülés lehetőségét nyújtja, meg módot ad a gondolatainak, meggyőződésének, állásfoglalásának rendszerezett közlésére.
A kötet előszavában megfogalmazott megállapítása szerint ismét érdeklődésünk homlokterébe kell kerülnie a nyelvnek, a kultúrának, mint például a felvilágosodás és a romantika idejében, amikor "a nemzethalál rémképét a tudatlansággal, a műveletlenséggel, a nyelv pusztulásával volt szokás felidézni", ugyanis "ismét a 'nyelvi érdekű' kultúra évtizedét éljük, olyan időket, amelyekben az anyanyelv, az általa fenntartott és az e nyelven ápolt műveltség az elmúlt időkhöz hasonlóan a nemzetmentés szerepét kell hogy betöltse". S miként az összehasonlításul vett időszakban nem került éles választóvonal a nyelv és a kultúra, az irodalom és a műveltség közé, úgy ma is a kisebbség anyanyelvi kultúrája mindenek előtt irodalmi kultúrát jelent. Emiatt a szerzőnek a tágabb értelemben vett, tehát közösségi nyelvhasználat mellett az egyéni nyelvhasználatra, az írói és költői megszólalásokra is ki kell terjesztenie a figyelmét. A kötet címének összetettsége valamelyest előre is jelzi a szerző sajátos pozícióját: egyszerre foglal állást a nyelvünk helyzetét illetően és irodalmunk állapotára vonatkozóan - mindezt azonban a kisebbségi létviszonyok szabta kereteken belül, tehát ugyancsak különleges pozícióból, az aggódás felfokozott szívverésétől nyugtalanítva.
Együtt, egymás tükrében szemléli tehát a szerző a nyelvet és a kultúrát - elválaszthatatlanságuk folytán mondhatjuk így is - a kisebbségi irodalmi kultúrát, de közben hangsúlyozza, hogy "a 'nyelv egészséges fejlődésének' az is föltétele, hogy könyvek, írói hagyatékok, kultúrák ne legyenek a politikai pragmatizmus prédája".
A kötetet bevezető interjú szerzője Szeli Istvánt "az élő nyelvi lelkiismeret"-ként aposztrofálja, s itt, ennél a megszólításnál megértem a tanulmányíró szerénységét - az alkalmi írások többet tehetnek a nyelv, illetve a nemzet megőrzéséért, mint a tudományos tanácskozások. Ugyanis nem az a cél, hogy tízen egyet értsenek egy témában, hanem az, hogy a kisebbségbe szorultak mindegyike mindent megértsen a saját nyelvén leírottakból és kimondottakból. A nyelvi és kulturális kérdésekben különösen érzékeny és szókimondásra, vitára kész szerző szélmalomharcának (?) célja a szellemi élet elmélyítése és kiszélesítése, de közel sem a Szenteleky által hirdetett "minden áron"-imperatívuszától vezérelt vakbuzgósággal. Számára az egyértelműen szépirodalmi jellegű kisebbségi kultúra soha nem volt egyedüli követendő eszme vagy cél. Már huszonöt esztendővel ezelőtt keserűen szögezte le: "A világra már másképp nem is tudunk reagálni, csak költőileg. De úgy általában: a rossz világra rossz verssel." Az epigon-líra túltermelése helyett a harmonikus szellemi fejlődés szükségessége mellett tette le a garast, s mindmáig ez utóbbi megvalósításán munkálkodik.
Mostani kötetéhez - kissé paradox módon - az imént említett, negyed századdal ezelőtti írásából vett idézetekkel szeretnék kedvet csinálni, egyben utalni arra, hogy Szeli Istvánnak a legfrissebb könyvében dokumentált tevékenységére távolról sem az alkalmiság, hanem a folyamatosság a jellemző. A kifejezetten a literáris ambícióknak kedvező (kedvező?) kulturális élet mellett egyéb igényeket is megfogalmaz az 1972-ben megjelent írásában (A kritikáról, Kópénak, három bővített mondatban. in. Történő történelem. Forum, 1981.): "Kinek fáj, hogy nincs képzett folkloristánk ( a nyelvészeket is félkezem ujjain számolhatom meg), hogy a művészettörténészeket, régészeket, historikusokat, muzeológusokat lámpával keressük széles e vajdasági hazában, hogy egyre-másra bukunk bele a pályázatainkba, ha netán efféle kerestetik? Abban szorgoskodni, hogy mindez legyen, s hogy kultúránk egyensúlya ne billenjen meg oly vészesen - ez éppolyan 'alkotás', mint naponta letenni az obulust a legfrissebb novellás kötethez." Ugyanebben az írásában, valamivel előbb még keserű iróniával tárulkozik fel, majd vall kultúra-harmonizációs programjáról: "íme, van magyar szellemi életünk. Hát ez az utópia (...), nem pedig az, hogy valaki félrevonul ettől a bolhacirkusztól, s megpróbál - ahogy tud - fundamentumot ásni e légváraknak, megpróbálja, ahogy lehet, s ahogy engedik, ezt a miénknek tudott kultúrát szolgálni, nem görögtűzzel, nem látványosan, de őszintén és alázattal. Nem annyira az egyedül produktív munkának kikiáltott írással, inkább azzal, hogy megpróbál feltételeket, klímát, lehetőséget teremteni egy írásbeli kultúrának."
Az 1981-es Történő történelem című kötet angazsált írásai egyikének idézésével ajánlom az olvasó figyelmébe Szeli István hasonló jellegű szövegeinek mostani gyűjteményét, a Nyelvünk, kultúránk, nyelvi kultúránkat, bízván, hogy aki becsüli az előzőben foglalt gondolatokat, Szeli István munkásságát, s végső soron nyelvünket, kultúránkat, tépelődve lapozza majd ezt az újabb gyűjteményt is.