Toldi Éva: "Összetartozó neszek". Forum, Újvidék, 1997.
A vajdasági és a magyarországi irodalomra vonatkozó írásait gyűjtötte és rendezte kötetbe Toldi Éva, amivel érdeklődésének, munkájának terepét jelölte ki és láttatja be. A könyvbe sorolt tanulmányokban, kritikákban, kritikai feljegyzésekben tapasztalható rendszeresség és módszeresség azonban egy tágabb terrénumot is behatárol: az irodalmak, a művek összetartozásának síkját, amit a befogadó-értelmező lát és szemléltet.
Ez, az egyszerre hátrafelé és előre történő szemlélődés az 1950-es évek elejénél, az irodalmi orgánummá alakuló HÍD szépirodalmi anyagának vizsgálatával kezdődik. Ebben a tanulmányban pontosan megjelöli azokat a mérvadó alkotói akarásokat és szándékokat, amelyek később hatással voltak, lehettek irodalmunk további alakulására. Emellett saját érték-koncepciójáról is vall Thomas Stearns Eliotnak az irodalom egyidejű jelenségként való felfogását támogatva: "régmúlt korok alkotásairól az idők során lehámlik az aktuális mondanivaló, az irodalmi mű annyiban maradandó, amennyiben a részletes társadalmi-történeti, életrajzi körülmények ismerete nélkül is üzenetet közvetít".
Ennek a szemléletnek a szellemében kerülnek a kötetben egymás közelébe az időben és térben eltérő helyen alkotók, Herceg János például, akinek munkáival a szerző az 1993-as Herceg-monográfiájának megjelenése után is behatóan foglalkozott, vagy Parti Nagy Lajos, akinek stílusát és írástechnikáját (ha hívhatjuk így az alkotás mesterségét), tanulmányban elemzi. Ebből az írásból az is kiderül, hogy Toldi Éva könyvének címét és fejezetcímeit éppen Parti Nagy egyik szövegéből kölcsönözte, de ettől fontosabb, hogy igazolódik benne a kötet legelején felvetett gondolat az irodalom egyidejűségéről, együtt hallhatóságáról, együtt olvashatóságáról. Parti Nagy Lajos munkáinak értelmezését ugyanis Domonkos Istvánra, Tolnai Ottóra, a Symposion-nemzedékre, Sziveri Jánosra történő utalással vezeti be a szerző, gyakorlatilag példázva az is, hogy az olvasó tudatában az egyes művek, életművek mindig bizonyos konstellációba hozhatóak más művekkel, más életművekkel.
Toldi Éva könyvében mintegy négyésfél évtized szépirodalmi anyagából emel ki fontos műveket, vonulatokat, vagy annak tűnő jelenségeket. Ezen belül azonban a kortárs szerzők műveivel foglalkozik bővebben, a vajdasági költőkre és prózaírókra összpontosítva, de figyelemmel kíséri a jelen magyarországi prózaírás nagyjainak könyveit is.
Nem csupán egyedi jelenségként írja le az alkotásokat, hanem igyekszik összefüggésbe helyezni őket. Így születik összefoglaló tanulmánya a magyarországi "folyóirat-irodalom" egy esztendei produkciójáról, kettős számvetése a vajdasági költészetről, de a belső összefüggések hangsúlyozása miatt tárgyalja együtt Dudás Károly és Varga Zoltán regényeit, Lovas Ildikó és Jódal Kálmán novellásköteteit. Írásainak ehhez a vonulatához tartoznak a fiatal költők és a fiatal írók antológiájáról készült tanulmányai, amelyekben - a kötetek szerkesztőjeként - átfogó összegezést készít a vers- és prózaírói nekifutásokról.
Az egyes művekről írott szövegeiből nem áll össze olyan időrendi sorozat, ami könyvről-könyvre kísérné a szerzők munkáját; inkább a kritikaíró érdeklődésének iránya sejthető ki belőlük. S az a jó, hogy a szerző nem hermetikusan zárt, tudós könyvet akart az olvasó asztalára tenni, meg hogy személyes véleménye mellett személyes hangjának is teret ad írásaiban. Lazán, szabadon (T. É. szóhasználata Parti Nagy Lajos írásaival kapcsolatosan) nyúl anyagához. Nem hagyja felülkerekedni a témát a befogadói szubjektumon, s vállalja a kritikus tévedhetőségét, azt, hogy az olvasói alaphelyzet ugyanolyan hatással van a mű befogadására, mint a szöveg esztétikai minőségei, tartalmi referenciái.
Toldi Éva nem csak olvasója az irodalomnak, hanem vele, benne él, múltját és jelenét belülről ismeri. Könyve ennek az összetartozásnak a dokumentuma.