Sinkó Ervin: Az út. Naplók 1916-1939. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1990.
Az irodalomtörténet-író méltatók által fellengzősen "kis könyvtárnyi" terjedelműként értékelt sinkói opus (ouvre) fontos meghatározói közül, korábban kiadatlan naplóit tanulmányozva, a vallomásosság tűnik jelentősnek, olyan sajátosságnak, amelyről a naplók aspektusában szólva egyes megállapítások az életmű egészére is kivetülnek. Annál is inkább, mert ez a lírai magatartás nem csupán a kiadásra szánt, megjelentetett, esetenként alaposan átdolgozott szépirodalmi és publicisztikai munkáiban érhető tetten, hanem a kiadatlan szövegei, amelyek feltételezhetően inkább a belső íráskényszer, mint az esztétikai megformálás termékei, a vallomásosság, sőt, ezen felül az önértelmezés, az önvizsgálat, az önkommentár jegyeit viselik magukon. Sinkó azon szerzők vonulatában jelent fontos megállót, akik az önreflexió körén lényegében nem túllépvén, mégis a teljesség irányába voltak képesek küldeni reflexióikat. Magyarán: minden téma kapcsán magáról beszélt, illetve magáról szólván minden témát érintett. Enciklopédikus ismereteinek és a forradalmári elkötelezettségének sajátos konglomerátuma lehet annak a művészi, publicisztikai, humánus elhivatottságnak az összes dokumentuma, amit életműnek nevezünk, s ami egyben mű-életnek is nevezhető.
A szavak értelmének kifordító átértelmezése ugyanis Sinkótól sem idegen. A korábban kiadatlan írásai között elsőként szereplő Szabadkai napló, 1916 első bejegyzése máris erre utal, sőt, leplezetlen beszédességgel szól az alkotó, illetve, legyünk szerényebbek, az ember és a napló, naplóíró és a naplója viszonyáról: "Én kifordítom Ibsen verssorait: Naplót írni annyi, mint itélőszéket,1 tartani önmagunk felett. A naplóírás viviszekcio önmagunkon. És nekem erre a viviszekcióra szükségem van."2
Ha nem is boncolásról, önfeltárásról szólnak a lényegében nem kiadásra szánt, a szerző által arra nem előkészített naplók3, levezetői voltak az örök emigráns moralista, marxista forradalmári, költői és egyben önemésztő lázainak, az ember és a forradalom kérdésköre belülről való megélésének.
A napló reneszánsz eredetű műfaj, és mint ilyenhez, elszakíthatatlanul hozzátartozik az én, vagyis a személyiség fontosságának a tudata és a szerzőnek az a meggyőződése, hogy tapasztalatai, gondolatai, bölcselkedései, töprengései méltóak a megörökítésre. Mivel a napló elsődleges címzettje maga a naplóíró, gyakorlati funkciója van, a szerző emlékeztetését szolgálja, így tényleges formai meghatározója az esetlegesség lesz, hiszen a közlés a napok egymásutánjának fonalát követi, időrendjének ez a kizárólagos meghatározója, nem pedig a művészi megszerkesztettség.
A napló ugyan az énformájú perszonális elbeszélés sajátos változata, monologikus formájában egyszerre tartalmazza az eseményeket és a hozzájuk fűzött kommentárokat, végső soron azonban irodalmon kívüli jelenségnek tekintendő, kivéve természetesen a művészi szándékkal készült alkotásokat, amelyek gyakran csak elnevezésükben, vagy a rendszeresség jelölésében viselik magukon a napló jellegzetességeit. A napló lényegében közelebb áll az élethez, mint a művészethez, bár az említett jellemzői, az esetlegesség, az akcidentalitás és a spontaneitás, a viszonylagos rendszeresség, a fragmentáltság, a kihagyásosság és egyebek valami módon stilizálják az eseményeket, a történéseket és ennek alapján, művészi szándékoltságának hiányában is mű-alkotásként is értelmezhetjük.
Miként az írói naplók zöme se készül művészi igénnyel, így Sinkó naplói is kor-, művelődés- és mentalitástörténeti adatokkal, tanulságokkal szolgálnak, feljegyzésekkel alapozzák meg a későbbi életrajzi vallomásokat, szépirodalmi alkotásokat.
A szépirodalmi alkotás gyakorta csak igen áttételesen közöl vallomást a szerző intim drámájáról, magyarán nem érhető tetten mögötte az író. Ezzel szemben Sinkó Ervin "életművének legértékesebb lapjain spontánul, szándékoltság nélkül, sokszor pedig a szándék ellenére is a végsőkig őszinte vallomásos ember szól az élet titkairól. Saját drámájának titkairól."4 Sinkó művészete a velejéig szubjektív.5 Naplóírása hatványozottan az. Az 1917-es szabadkai naplójának legelején hangsúlyozza, hogy följegyzéseit élményei emlékkönyvének szánja, mert a múlt történéseit csupán emlékként képes megidézni, hiszen ő maga izgalomtól és várakozástól fűtve, ifjúságától és ambíciójától korbácsolva, a jelent éli. De "új papiros van előttem, tiszta és kívántató" - írja, s ezzel teszi világossá, hogy számára az írás minden formája, így a napló is, kihívást jelent a nagy akarások beteljesítésére. S egy ilyen emlékkönyvbe sok minden bekerülhet: gáláns kalandok leírása, morális önvizsgálatok összegzése, a szépirodalom fölötti elmélkedés egyaránt. Az út című, 1920-ban keletkezett, korábban kiadatlan emlékiratának záró jegyzetében olvasható megjegyzést a Sinkó-naplók általános érvényű jellemzőjeként is értelmezhetjük: "Ez a könyv nem tart igényt tudományos értékre (...) Nem várok tőle semmi rendkívülit. Lehet, hogy elvész majd a hirlapok érdekességi rovatában. De egy megmarad: a lélek, amely az útra vitte és amiről egy gyenge ember bizalommal tett vallást Isten többi gyermekei előtt."6
A Wien, 1920 szept. 24-i keltezésű Bécsi naplótöredék7 teljes mértékben eltér az élmények emlékkönyveként lejegyzett korábbi Sinkó-naplóktól. Ez a szöveg - bár feltételezhetően nem a megjelentetés szándékával készült -, távol áll minden esetlegességtől és hevenyészettségtől: esztétikai fegyelemmel megszerkesztett apokrif ima, emelkedett érzelmi hőfokú, lírai önreflexióval teli, Istent megszólító vallomás, ugyanakkor az imát mondó eddigi életével való elszámolás is egyben. A közölt naplók sorozatának ez a legihletettebb fejezete.
A vallomásosság, miként már jeleztem, állandó meghatározója Sinkó naplóírásának. A Szabadkai - szarajevói napló 1926 - 1927-ben például a legtriviálisabb mindennapi gondokat is lajstromba veszi, a szöveg ugyanakkor vallásbölcseleti töredékeket tartalmaz, és majdhogynem munkanaplóként tudósít az Aegidius útra kelése című kisregény készültéről. Ebben a naplóban tesz Sinkó olyan bejegyzéseket, amelyek a forradalmi aktivitással és a marxista lázzal ellentétben a tolsztoji módon istenkereső, magába forduló emberről vallanak. "Mennyire absztraktan élek és csak belül"8 - csodálkozik rá önmagára, hogy végül állapotát nem is magába fordulóként, hanem magába roskadóként fogalmazza meg: "Az igazság az, hogy én apriori kivülálló, önző ember vagyok, aki a saját boldogtalanságát nem tudja megbocsátani a teremtésnek, a világnak"9.
A Moszkvai napló 1935 - 1936 egyik bejegyzése, miszerint "Csak a magam számára [írom a feljegyzéseim, FJJ] , mint ahogy az ember csomót köt a zsebkendőjére"10, arra utal, hogy a naplóírásnak itt is ugyanaz a szerepe, mint a korábbiak esetében. De hol van már ekkor az "Isten nevében kezdem el" - formula önvizsgáló reflexiója? Kiszorította helyéről a szovjethatalom feletti lelkesedés mámora. Minél többet tapasztalni - ez a szándék hajtja, ösztökéli már Sinkót, nem pedig az extenzív, belső élet dokumentálása.
Bámulatos az a naivitás, amivel Sinkó, közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz, a sorozatos moszkvai kudarcok után is meg-megújuló lendülettel kopogtat ajtókon vagy ül rövidítésre, átírásra, csonkításra majd végül elfeledésre ítélt szövegei fölött. Az Írószövetségben a már egy hete tartó, a formalizmusról és naturalizmusról folytatott vita utolsó napján megírja magánvéleményét, amit végül nem olvashat fel a tanácskozáson. Annak ellenére, hogy Iszaak Babel a legszebbnek ítélte az összes (elhangzott) diszkusszió közül, mégis igen jellemző kórismét állított fel Sinkó őszinte lelkesedéséről: "- Kedves Ervin Iszidorovics, hogy az ember ezt meg tudja írni ilyen komolyan, ilyen melegen, ilyen baromi őszinteséggel, ahhoz olyan meghatóan butának, olyan tinónak kell lenni, mint amilyen maga."11 Babelnek persze nem ez volt az egyetlen ironikus, lényegre tapintó észrevétele Sinkóval kapcsolatosan. Közismertebb a kisebbségi írónak az általa adott definíciója: "Magyarnak lenni már magában szerencsétlenség, de ez valahogy még megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni, ez azonban már kicsit több a soknál. Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valóságos perverzitás. De magyarnak, zsidónak, kommunista magyar írónak és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni - emellett a megboldogult Sacher Masoch fantáziája ártatlan pincsikutya."12
Sinkó vak lelkesedése csak Párizsban volt hajlandó figyelembe venni a tényeket, amikor Thomas Mannak az újságban megjelent gondolatát, miszerint "Bárhogy végződik is a spanyol köztársaság sorsa, morálisan a köztársaságiaknak máris nyert ügyük van", imigyen egészíti ki: "bárhogy végződnek az orosz belső küzdelmek, a forradalom morálisan csatát vesztett ott."13
A lelkesedést leromboló reveláció, a rettenetes kiábrándultságot és csalódást hozó szembesülés a tárgyilagossággal már a Párizsi napló 1937 - 1939 legelső bejegyzésében is tetten érhető: "S a szabadulás, a megkönnyebbülés érzésével léptük át a határát annak a Szovjet-Oroszországnak, melynek a létét, fejlődését, megvédését és győzelmét Mici éppúgy mint én a legszemélyesebb ügyünknek, a mi ügyünknek, eszünk és szívünk ügyének érezzük."14
Figyeljük meg a mondatot záró igét: jelen idejű formában került a szövegbe, noha a bevezető főnevek, a szabadulás, a megkönnyebbülés eleve menekülésre asszociálnak, és ennél fogva joggal vélhetnénk, hogy a kiábrándulás a szovjethatalom gyakorlatától való elfordulásban tetőzik, de nem, Sinkó a kiábrándultsága ellenére is állhatatos marad, következetes lesz életideálja iránti hűségében. "Hűség - hit nélkül: ez is kalanddá teszi az életet, a következetesség is kalanddá lehet."15 - írja a párizsi naplóban, egyszerre jellemezvén saját magatartását és értelmezvén naplóírását: naplói a hitében, elhivatottságában, művészetében beteljesülő következetességének dokumentumai.
Mi sem természetesebb, mint hogy Sinkó Ervin naplói az én olvasatomban Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Széchenyi István, Balázs Béla, Márai Sándor, Nagy Lajos, Kassák Lajos, Fodor András, Karinthy Ferenc, Füst Milán mellett a magyar irodalom egyik legnagyobb naplóíróját, Szentkuthy Miklóst16 idézik. A Szent Orpheus Breviáriuma című regénysorozata kapcsán szinte minden értelmezője az unalomig szajkózta az egy és örökérvényű igazságot, miszerint egy idealizált alkotói életműben a szerzőnek nincsenek külön irodalmi művei, tudományos dolgozatai, levelezése és naplója, hanem mindez egy, ez a mű, amit képtelenség egyetlen műfajban megírni. Szentkuthy a Breviárium zárókötetének műfaját "naplóanarchia"-ként határozta meg. A napló, esetében, és más szerzők más művei esetében is természetesen bevonul, bevonulhat a műbe, ezáltal a művészi szerkesztettség elemévé teszi az akcidentalizmust, s kiteljesíti az egyéni lét efemeriáinak irodalomba, pontosabban irodalommá való emelését.
A tartalmi lezáratlanság mellett Szentkuthy befejezetlennek tekintette a műalkotás, illetve a "teremtmény" formai megjelenítését is. Ezerszer hangsúlyozta, hogy számára elválaszthatatlan a szerző szépirodalmi munkássága a tudományos tevékenységétől és a legbelső intimitásától, amit a teremtés és a kozmosz összefüggésrendszere szabályoz, és mindezek szellemi megnyilvánulásai is ugyanígy elválaszthatatlanok egymástól, következésképpen az ideális kifejezési forma a már említett "naplóanarchia", amely egyszerre meghatározója a szerzőnek és a műnek.
Sinkónak Bécsben, Tolsztoj naplóját olvasva ötlöttek eszébe hasonló gondolatok, az 1924.17 április 23-i bejegyzés tanulsága szerint: "Az a gondolatom jött, hogy nem volna-e helyesebb minden megformált, különített műveknél egy életen keresztül hűségesen naplót írni és a megformálás munkáját átengedni az esetleges olvasó lelkének? Ez ellen a gondolat ellen a halálfélelem, egy szellemi halálfélelem rugódzik csak; az alkotás szükség érzése bizonyosan ugyanabból a halállal való ellenségességből ered, mely az embereket a fiú-utódok után való vágyra, mint a halál kijátszására vezeti. Az ilyen napló jó esetben egy lány utód csak..."18 S egyben tehát az írás öngyilkosság - vezethetnénk tovább a gondolatot, amelyben ott visszhangozik a posztmodern, a dekonstrukció, a hermeneutika "scribo ergo non sum"-féle értelmezése. Az írói személyiség megszüntetésének és a műnek az olvasó kreativitására hagyottságának ötlete a későbbiekben Roland Barthes, Michel Foucault, Jacques Derrida, Paul De Man, Robert Jau(, Hans-Georg Gadamer és a többiek elméleteiben a tényszerűség formáját öltötték. Sinkó tépelődése is, ha folytatja, talán elvezetett volna a posztmodern "újbarbarizmusig", amikor a mű csak variánsaiban él, a szerző és az olvasó között minden személyesnek mondható kapcsolat megszűnt, a szöveg él, a szerző halott és elfeledett19 - persze nem a dekonstrukciós alapvetések megelőlegezéseként, hanem szerzőnk nietzscheánus emelkedettsége és krisztiánus istenkeresése következményeként. A mű számára az élet meghosszabbítása, bár hite és tapasztalata eleve filozófiai paradoxonba hajszolja ennek értelmezésekor: "Hogy van az, hogy bár kétségtelenül a legszomorúbb dolog az élet, a halál mégse a vidám dolgok közül való, hanem a legszomorúbbak közül? Vagy az élet azért a legszomorúbb dolog, mert halál a vége? De milyen elképzelhetetlenül szomorú volna, ha még halál se volna?" - teszi fel a már nem is szónoki kérdést szarajevói naplójának 1926. április 12-i bejegyzésében20. Ugyanez a gondolat visszhangzik tizenkét év után a párizsi napló 1938. május 15-i bejegyzéséből: "Minden elementáris emberi vágy, remény - irraciónális, reménytelen, mert megvalósulása beleütközik a lehetőségek határaiba. Szerelem, nem-meghalni... Az extázis tragikuma: a visszazuhanás. A continuitás kielégíthetetlen szükséglete. Az áldozat törvénye: meg kell halnia az összes többi lehetett-volna-életemnek, hogy az egyiket, egyet élhessem. A szimultán több féle élet - még a szerelmi életben sem - realizálható."21
Egy hagyományos életművel rendelkező és hagyományos életsorú alkotó esetében bizonyára meglepő lenne, ha az illető a naplójában, nem pedig a művében keresné és találná meg léte bizonyosságának igazolását. Ez a legtermészetesebb alkotói, művészi gesztus következménye, miként föntebb Sinkót idézve is jeleztem, alkotás-lélektani szempontból szoros ontológiai kapcsolatban áll egymással az író és műve, ez utóbbi a továbbélés illúzióját táplálja a szerzőben. Ezért tűnhet meglepőnek írónk esetében, hogy a mű(vek) mellett a naplóírásnak is hasonló funkciót szán: a létbe kapaszkodás eszközévé, s majdhogynem céljává emeli.
Sinkó életrajzának ismeretében azonban nem meglepő ez a lépés. Egyszerre viaskodott ugyanis műveivel és azok kiadásáért. A művek története a csalódások és a kiábrándulások sorának történetével egyenlősült ki esetében, így talán indokolt, hogy a szellemi önmegvalósítás eszközévé a naplót teszi meg: "Három napja mentünk el Bécsből és lelkileg készülve az itt22 való életre nagy szerepet szántam a naplóírásnak. A magam számára szükséges, hogy bizonyságom legyen a magam külön élete mellett, és hogy ebben a formában megőrizzem a látható folytonosságot. (...) Bizonyságom legyen: az is lehet, hogy épp megfordítva: bizonyságot hagyok magam ellen, mert az bizonyos: vagy az én életem minden törekvésével és részletével, egész tartalmával együtt egy kivesző emberfajta reprezentánsa, mely már létjogosultság nélkül való anakronizmus; vagy pedig a világ minden törekvésével és részletével, egész tartalmával egy kimúló, magába vesző, magát veszejtő irtózatos tévedés, mellyel szemben az én életem és a kevés vagy aránylag kevés hozzám hasonló törekvésűeké képviseli az uj és mindig ujként kívánt valóságot."23
Talán a legtermészetesebb másodlagos funkciója a naplónak a forrásműként való felhasználása egy-egy szerzői életrajz megalkotásának keretében, akár önéletrajz formájában, akár idegen szerző által írt biográfiában. Sinkó az 1935 - 1936-ban vezetett Moszkvai naplóját a Párizsi naplóval kiegészítve és kommentálva használta fel az Egy regény regénye című emlékiratának megírásához, amely végső soron a két említett napló teljes kronológiai, tartalmi és szövegbeli rekonstruálásaként is értelmezhető.
Bosnyák István a tárgyalt kötetben (Az út. Naplók 1916 - 1939) a közölt dokumentumokat meghaladó terjedelmű jegyzetanyaggal értelmezte a naplókat. Ezek a jegyzetek feloldják a töredékes, a kifejtetlen vagy éppen a konspiratív bejegyzéseket, elhelyezik őket a társadalmi történések és az életrajzi referenciák között. A végtelenül hasznos jegyzetanyagban Bosnyák a moszkvai naplóval kapcsolatosan feltárja Sinkó esemény-rekonstruálási technikáját: "A naplóanyag emlékirattá formálása közben Sinkó Ervin alapvetően kétféleképp viszonyult az autentikus forráshoz. A napló egyes részeit szó szerint vagy csaknem szó szerint veszi át, csupán kisebb nyelvi/stiláris simításokat végezve rajtuk, míg az esetben például, amikor a naplójegyzetek utólag foglalják össze több nap vagy hét eseményeit, az emlékirat írója olykor módosít a kompozíción is, ti. napokra bontja le az eredeti naplójegyzetek összefoglalóit, s ily módon rekonstruálja az eredeti kronológiát. A nem szó szerinti naplóátvétel gyakori esete viszont az is, amikor a kézírásos feljegyzések túlságosan lakonikusak - vagy éppen konspiratívak. Ilyenkor az emlékirat feloldja, kifejti és kiegészíti az eredeti utalást, emlékeztetőt. Ezek az utólagos kifejtések, részletezések vagy összefoglalások, összevonások az emlékirat első kiadásában kétféle műfaji-filológiai formát kaptak; idézőjel nélküli kommentár és memoárrészletekként és ugyanilyen fejezetekként, illetve rekonstruált, ám mégis idézőjeles vagy idézőjel nélküli, de mindenképpen napló-külszínű részletekként, sőt, ilyen fejezetekként is rögzítődtek az emlékiratban."24
Megesik, hogy a történet megírásának története izgalmasabb magánál a történetnél. Ezt a világirodalom bár annyira igazolja, mint a magyar irodalom, s nem utolsó sorban Sinkó Ervin életműve és annak recepciója. A témánál maradva: a személyes érdeklődés szempontjából olvashatjuk és értelmezhetjük az Optimistákat kedvünk szerint. Elolvashatjuk Sinkónak az éppen taglalt naplóit, és regény-értelmezésünk valami módon és valamilyen irányban módosul, változik. Azután elolvashatjuk Bosnyák Istvánnak a naplóhoz fűzött kiegészítő jegyzeteit és máris harmadik megközelítésben látunk egy szépirodalmi alkotást, de mögötte egyre bensőségesebben tapasztalhatunk egy szerzői attitűdöt is, érezzük a megélhetés kérdéseinek árnyékában lobogó nagy lelkesedések kisugárzását.
A Bécsi napló 1923 - 1925 például jószerével egy mindmáig elő nem került Sinkó-regény munkanaplója. A bejegyzések egyike még csak tervként, de említi a mű lehetséges címét is: Pereszlényi és az ő jó emberei. Az emigrációban készült Pereszlényi-regény minden bizonnyal befejezetlen vagy kidolgozatlan maradt. A készülő, vagy esetleg még csak tervezett mű egy-egy részletének erkölcsi, emberi és esztétikai fedezete feletti elmélkedése során Sinkó a naplójában a mitológia és a világirodalom példáit elemzi, veti össze, és mércéjükön teszi próbára saját regényének hitelességét.
Részben munkanapló jellegű a Moszkvai napló 1935 - 1936 is, azzal, hogy benne nem egy mű keletkezéstörténetét örökítette meg a naplóíró, hanem az Optimisták véleményeztetésének és kiadásának bonyodalmait, valamint Az áruló címen tervezett dráma pszichológiai váza feletti elmélkedéseket. Talán akkor se tévedünk nagyot, ha egyfajta munkanaplónak tekintjük a napló azon bejegyzéseit, amelyek magáról az írói mesterségről szólnak, illetve az írás közben felvetődő dilemmákat igyekeznek tisztázni. A szarajevói napló kapcsán már szóltam az ilyen jellegű feljegyzésekről. Mintha azok folytatását találnánk a moszkvai naplóban: "felvetettem magamban a kérdést: vajjon a művészi alkotás monolog vagy pedig dialogus-e - vagyis lehetséges-e, hogy az alkotás pszychologiai processzusában produktív tényezőként legyen jelen egy kollektivum, a publikum, melynek számára, melyhez íródik az írás? Ezen a kérdésen múlik, hogy lehetséges-e egy nagy irodalom mely egyben népszerű irodalom is lehessen, egy új homéroszi költemény?"25 Tulajdonképpen valóban folytatásról van szó, mert az 1936-ból idézett gondolat csírája már 1925-ben megfogalmazódott Sinkóban, amikor négy szovjet-orosz regény recenzálása során töprengett el az irodalom és a befogadás relációján, az érték és a népszerűség egységének ideálján: "Írót és közönséget azonos élmények közössége tart össze, az éposz tárgya maga a közönség, amelyik olvassa."26
Sinkó Ervin 1916 és 1939 között írt naplói - s nem lehet kellően hangsúlyozni - Bosnyák Istvánnak a tájékozódásban teljes biztonságot nyújtó jegyzet-apparátusával kiegészítve, a dolgoknak és az egyénnek harmóniába hozását célzó sinkói igazságról szólnak. Egy következetes és állandóan vívódó ember gondolkodásmódjába és annak tartalmába engednek betekintést, egy olyan emberébe, aki a folytonosan rátörő fáradtság és búbánat elől dolgos és vívódó emberekkel való érintkezéssel menekül, hogy ezekből a kapcsolatokból merítsen új erőt a művészi alkotáshoz. A naplók szelleméből tudjuk, hogy szerzőjük tudatában volt, hogy a bensőség nélküli művészet csupán hamis monumentalitás, amitől a legtávolabbra kívánt menekülni.
Sinkó egzisztenciális gondjai ellenére egyszerre gondolkodott művészetről és közösségről, a két dologról, amire feltette életét. S a párizsi napló tanulsága szerint végkövetkeztetésre is jutott: "A közösség nem ad formát és tartalmat az életnek: az embernek magának kell formát és tartalmat adni az életnek. (...) A külön életforma egyik funkciója az izolálás. Választás: feláldozás. Ezt elérve kezdődik azonban az igazi probléma: pozitív funkciót adni a formának, tartalmat zárjon körül s ne csak - kizárjon."27