"S szól a víznek a kéz, ha - mit visszahajít:
'munkáld ezt még egy évszázadig!'"
(Robert Graves)
"De hát én írom ezt a történetet, s úgy írom, ahogy kedvem tartja."
(Jorge Semprun)
Kedves Néném,
megkopott a végek fénye... legalábbis erre mifelénk. Már csak a magyarországi hullámsávra hangolt tetőantennák és Herceg János emlékezete bizonyítja, hogy itt magyarok is éltek. Meg a temetők - nem mondhatjuk, hogy jeltelenül fogyott el a fajtánk. Éppen ma, halottak napján időszerű is az elmúlás felett elmélkedni. Mélységes mély a múltnak kútja... Tudod, mindig is vonzódtam a nekropoliszokhoz, a holtak városaihoz, így akár fejből is idézhetem a czoborszentmihályi temetőben nyugvó jeles eleinket, akik szellemi-kétkezi munkájukkal a többieknél nagyobb arányban járultak hozzá a mára végek végévé lett központ fényének kialakításához. Emlékezeted felfrissítésére említek is néhányat: Czedler János honvédhadnagy, a zombori önkéntes tűzoltótestület megalapítója, Csihás Benő néhai polgármester, a város és környékének parkosítója, Gyalokay Rozália óvodaalapító, Bitterman Nándor, az első zombori nyomdász, Bieliczky Károly, a városi könyvtár alapítója, Hubert Lipót, pápai prelátus, hittudós és író, dr. Frey Imre, a zombori múzeum megalapítója. Említhetem Korits Gáspár hajdani főispánt, Koczik Pált, aki egy utcányi telket osztott szét a szegények között, Buday Gergely főtisztelendőt, dr. Donoszlovits Vilmos és Radics György újságírókat, a szabadságharc hadnagyait, dr. Hável Józsefet, Takács Gyulát...
...megkopott a végek fénye... s ha Aladin módjára igyekeznénk előcsalogatni, ha nem is a hajdani fényt, csak a nemes patinát, ha csak megkaparnánk az ötven-nyolcvan éve lerakodott vagy szándékosan ülepített mocskot, vállalnánk a sziszifuszi munkát: látni tanítani a vakot - kiszabadulna a gonosz szellem. Nem a múltnak kútjából, mert abban mélységes mélysége ellenére nem keveredik a múlt a jelennel. Valakik követ gördítettek szájára, a jelen csupán a felszínen történik: új, rémítő, idegen arcok; alig néhány éve még szinte mindenki mindenkit ismert a városban, ma már minden ötödik ismeretlen. Nem ismerjük fel az intézmények vezetőit, a vállalatok igazgatóit, az üzletek és kávézók tulajdonosait - ahová eddig a bátorság könnyű léptet biztosító tudatával léptünk be, ott ma komor, pozíció- és vagyonféltő, a felsőbbség téveszméjétől véres szemek pillantása utasít el. Idegenek az éjszakai duhajkodók, a közlekedési (és mindennemű) szabályokra fittyet hányók, az eddig csak nyugati turisták tulajdonában látott gépkocsikkal száguldozó, marokfegyvertől dudorodó zakójú divatfik.
Jánosbogár-ragyogásuk mellett, a holtak emlékével halványuló jeltelenségben igyekeznek meghúzódni a végek lesütött szemű, néma polgárai... megkopott a végek fénye... de nem most kezdődött a leépülés.
Kedves Néném,
nem korod firtatandó, de újságolvasó voltál már, amikor Szeli István ráfigyelt Zombor város epesztő kultúrszomjára, amit imigyen pellengérezett ki a Magyar Szó hasábjain: "Vannak jelenségek ezen a kis vajdasági magyar kulturális szemétdombunkon, amelyek láttán az ember nem tudja, megütközzön-e, felháborodjék-e, vágja-e sutba mindazt, amit eddig csinált, vagy pedig egyszerűen legyintsen-e: hát igen, 'ez van', kár a gőzért. Arról van szó, hogy Vajdaság egyetlen magyar nyelvű irodalomtudományi, nyelvészeti, folklór- és művelődéstörténeti folyóiratát, a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményeit kitiltották Zombor városából. Megokolás nélkül, cégjelzéses papíron, lakonikusan, rideg üzleti közléssel csak annyi: '... kérjük, hogy a jövőben ne küldjenek ezekből a kiadványokból'. A legújabb (...) számok felbontatlan csomagjainak kísérő irataként jött a levél, amit tudomásul vettünk, a dokumentációnk legféltettebb irataként fogunk őrizni mindaddig, míg magyarul beszélnek ezen a tájon, azután meg a majdani művelődéstörténész csemegéjéül, a kétezredik, vagy ki tudja hanyadik esztendőre."
Történt ez 1972-ben. Ám azóta alakult a lapforgalmazók szemlélete és az értelmiségi kultúrigény - más magyar nyelvű kiadványokat se lehet kapni. Igaz, az elmúlt negyedszázad alatt katasztrofálisan csökkent a városban a magyar nyelven oktató közép- és általános iskolai tanárok, a magyar anyanyelvű közéleti munkások, tanulók és egyetemi hallgatók száma, mindazoké, akiket hivatalból, becsületből, kulturális kíváncsiságból kellene, hogy érdekeljen mindaz, ami ezen a nyelven még szellemi termékként egyaránt létezhet. Az egykori vármegyei székhely pezsgő, sokarcú kultúrájából sokminden lekopott, sokmindent ellepett a szemét.
Jelenleg a HÍD egyetlen példánya érkezik a lapterjesztőhöz. Az ÜZENETnek fennállása óta nem sikerült bejutnia a városba.
Emlékszel a Módosulásokra, Herceg János regényére? Mennyire érzékletesen ábrázolja a történelem porszitáló kezének egyre gyorsuló mozgását, amikor például a köztudatba még elég mélyre vésődött zomboriról és feleségéről ír: "ennyi maradt a várost parkosító polgármester után. Egy töksüket özvegy, aki öregen is kitartott a darázsderék mellett, úgy befűzte magát, hogy dús keblei még nagyobbnak látszottak, s állítólag mindig szerelmes volt valakibe.
Meg a fák, a celtiszek, amelyek négy sorban állták körül a belvárost a körúton, de jutott belőlük még a mellékutcákba is, úgyhogy nem győzték söpörni a járdát a lehullott bogyó után."
Ma az ostorfák egyenként napi ezer liter vizet szívnak fel a talajból és párologtatnak el árnyas, bagolycsaládoknak vadászlest adó lombkoronájukon át. Már amelyikhez a beton és az aszfalt ellenére is eljut a nedvesség. A többi rátarti büszkeséggel fonnyadozik, szárad el, mint a darázsderekú, töksüket özvegy az író emlékezetében.
Kedves, Néném,
a város felett sajnálkozva folyton Herceg János jut eszembe, róla pedig friss olvasmányélményem, Bányai János esszéje, amelyben Herceg Jánost, a vajdaságit, a magyart, az írót köszönti születésnapján. Mintha saját keserveimmel néztem volna farkasszemet ebben a szövegben - miként Kontra Ferenc baráti levelében megállapította: sokan érzék manapság Rodostóban magukat!
Remeteségben, itt a végeken mi sem állhat távolabb tőlem, mint a központ, a centrum, amibe sohasem láttam többet, mint puszta lokációs behatárolást. Újvidék? Szabadka? Veszprém? Keszthely? Dominóperspektíva és fröccs-barátságok? Esetleg intézményes anatéma: megintcsak a "haver - nem haver" elkülönítő elve alapján való látás- és láttatásmód?
Milyen jó kívül állni mindezen! Ugyanakkor milyen megszégyenítő a kapuk előtt bebocsátásra várakozni!
Szenteleky Akadémia? A világ közeledik Szivachoz, vagy Vajdaság a magyar irodalomhoz? Számomra minden hely egyaránt távolinak tűnik: Szivac, Veszprém, Újvidék, Keszthely, Szabadka - de még mekkora távolság feszül mind e helyek között! Remeteségemben is érzem, addig nem lesz rend se a házunk táján, se a fejekben, amíg az irodalmat határok és központok szempontjából értékeljük: "Talán túl gyakran feledésbe megy, mi is a művészet igazi, legsajátabb feladata: nem az, hogy megtisztítson, nem az, hogy vigaszt nyújtson, nem az, hogy mindenható módjára intézkedjék, mintha bármi is jó véget érne, mert nem ér jó véget semmi. Dögvész és fekély, kín és borzalom - és ha már elmúlt a dögvész, mi kitalálunk helyette még iszonyúbbat, még borzalmasabbat" (Elias Canetti). Így például kifundáljuk, hogy a kisebbségi ember vagy író más, mint a másik ember, vagy a másik író. Pedig történetesen mindketten azonos nyelven írnak, amely érdekes módon mindkettőnek anyanyelve is egyben. A kisebbségi magyar netán a magyarságon kívüli magyar? Akkor meg mivégre vannak kisebbségi magyar írók? Magyarul írnak a kisebbségnek? Vagy a kisebbség kegyetlen egzotikumát közvetítik a többségi magyaroknak? Vagy csak egyszerűen: a magyaroknak? Ki kíváncsi rájuk? Még kisebbségi/többségi szaktársaik is elvétve. Pedig milyen szép is a kitalált formuláció: íróink nem kisebbségi magyar alkotók, hanem írók, akik véletlenül magyarok és szerencsétlenségükre kisebbségiek. Emberek. Nem négerek és nem kínaiak. Csak emberek, és ez a megállapítás érdektelenné teszi, hogy ténylegesen négerek vagy kínaiak - egyremegy. Csak éppen kisebbségi magyar írónak lenni fájó? Ha valaki ezt a fájó helyzetet megírja, már eleve jó író? Vagy az esztétikai mércékkel szabott írásmű eleve rossz, ha nem kisebbségi vonatkozású? Ha van kisebbségi író, akkor lehet-e bármely alkotása nem kisebbségi indíttatású? Kérdések, megintcsak számolatlanul. Válasz nincs, csak kétely. Ami előbbre visz.
Kedves Néném,
persze nem csak a magyar kisebbségi sorsa sajátságos: tegnap éppen városunkban köpködték le saját nemzettársai V. K. költőnőt, mert verseiben nem a többségi nemzet hitvallásának, hanem az indiai vallási misztikumnak adott teret. Persze a szitkozódók a hallgatóságot is megátkozták, arra az esetre, ha nem távoznak a rendfenntartók által eltávolítottakkal egyetemben az orientális muzsikával és indiai teával fűszerezett rendezvényről.
Pedig egyáltalán, milyen vallású az emberi szellem?
A másként gondolkodó bizonyára kisebbségi. Meghúzódó, remeteségbe vonuló. Legalábbis itt a végeken, ahol egykoron a Biblia nyújtott vigaszt. Én már két évtizede csak Szentkuthyt olvasok. Meg néha levélben panaszolom fel a magányomban lerakodó keserűséget. Neked.