Kedves Néném,
újabb levél érkezett a címemre, a lendvai Muratáj 1993/1-2 jelzésű számával. Megkésett küldeménynek tűnik, ám a lapból kiböngészhető, hogy ez az irodalmi, művelődési, társadalomtudományi és kritikai folyóirat előreláthatóan évente két alkalommal jelenik meg, sőt a kiadás keltezése 1993/94, ezért nem valószínűtlen, hogy a szóban forgó szám a közelmúltban látott napvilágot. Ámbátor távolról sem ez a fontos a Muratájban, hanem két teljesen más dolog.
Elsősorban az, hogy a szlovéniai, Muravidéki Magyar Írócsoport, amelyről vagy négy éve csupán külföldi közvetítők által jut el hozzánk néhány hír, a legritkábban szöveg, netán könyv, állhatatosságát nem veszítve él, alkot, szervezkedik, tagjainak munkáit nem lapmellékletben, hanem tiszteletet parancsoló, könyvnyi terjedelmű folyóiratban adja közre. A másik jelentősége ennek a számnak, éppen a muravidékiek tág kebelét szemléltetve az, hogy a megjelenésért folytatott, bizonyára nem kevés energiát felőrlő küzdelmek, vagy legalább erőfeszítések közepette nem egyedül magukkal foglalkoznak, hanem az egykori "nagyobbik" testvérről, a vajdasági magyar irodalomról se feledkeznek meg. Irodalom a szétszóratásban cím alatt mintegy negyven folyóirat-oldalnyi szépirodalmi szöveget közöl a Muratáj a vajdaságban maradt és azt elhagyó szerzők tollából vegyesen. Az alkotók listája a szétszóródást szemléltetendő, jószerével esetleges. Persze, most furdalja oldalad a kíváncsiság, ugyan mely írók reprezentálják a szlovéniai, magyarországi, és végső soron a vajdasági közönség előtt a "szétszóródott" vajdasági alkotókat.
Kedves Néném,
kíváncsiságod kielégítésére lásd a vajdasági szerzők névsorát: Ács Károly, Danyi Magdolna, Lovas Ildikó, Szathmári István, Beszédes István, Bozsik Péter, B. Kovács Kázmér, Balázs Attila, Szűgyi Zoltán, Kalapáti Ferenc, Csorba Béla, Böndör Pál, Sziveri János, Fenyvesi Ottó. A következő, Próza-jelzésű fejezetet Kontra Ferenc írása nyitja - mintha csak házi szerzőnek tartaná a szerkesztőség -, mintegy választóvonalként került oda, mert a folytatásban már nem szerepel egyetlen vajdasági tollforgató sem. Ennyi. Tudomásul vesszük, megköszönjük, örülünk, hogy nem feledkeztek meg rólunk.
És nem mosolyognak meg bennünket, mint a jó múltkorjában láttam az Élet és Irodalomban: Brasnyó István hosszúverse alatt a szerkesztőség föltüntette, hogy B. I. bizony vajdasági magyar író, sőt, fordító is! Valóban, onnét nézve mi vagyunk a legkisebb testvér, de már egy Brasnyót is be kell mutatni? Aki nem ismeri, annak nem is érdekes, hogy Mohol-Gunarason született, de hát akkor ne udvariaskodjunk és szórakozzunk azon, hogy valaki talán nem pesti, hanem esetleg vidéki, sőt, ráadásul jugoszláviai is. Talán elegendő lenne elolvasni valamit munkáik közül.
Kedves Néném,
látod, kezdenek ellilulnia gondolataim, így nem állhatom meg szó nélkül azt, ami az említett Muratáj-számban szúrja a szemem. Neked megvallhatom, sértő írói szók bántanak, nem pedig bármi más. Azon a két levélen sértődtem meg, amit bevezetőként közöl az Irodalom a szétszóratásban című fejezet. Az egyik, Ladányi Istváné már a megszólításban is ("Kedves Radaktorok! Kedves Olvasók!") a közönséghez szól, míg Szúnyogh Sándoré inkább válaszlevél, a redaktorok mégis közzétették. Bár ne tették volna. Egyiket se. Maradtak volna meg a szerzők levéltárában, hogy a majdani kutatók örömmel olvassák az író szavát, de a jelen olvasót megkíméljék a félreértésektől, a félremagyarázás lehetőségétől is. Vagy csak nekem lilult be teljesen az agyam? Ítéld meg te, kedves Néném! Ladányi István szkeptikusan teszi fel a kérdést a levelében, hogy a jelen pillanatban (1993. október 17.) mit jelent a vajdasági magyar irodalom fogalma. Joggal, hiszen se ő, se más ezt a kérdést nem válaszolta, nem válaszolhatta meg eleddig. Illetve Ladányi mégis megkísérelte, amikor megkérdőjelezte annak a jelentőségét, hogy a Muratáj leközölné "a vajdasági magyar, Vajdaságban élő, Vajdaságból alighogy, 'ideiglenesen'?, örökre? eltávozott magyar" szerzők szövegeit. Igenám, de mást mond a folytatás: "Úgy-ahogy s így-úgy megérkezett ide, a Balaton fölé, a Veszprémi fennsíkra néhány tíz oldal irodalmi szöveg." Lehet, hogy a vajdasági magyar irodalomnak Veszprém környéke a központja? Netán az egyik központja? De akkor miért nem gyűjtötték be az esetleges más központ(ok)ból is az írásokat? Ladányi ugyanis kizárólagos: "Hogy kihez jutott el kérésem, az múlott címtáramon, szándékomon, a postán, a közvetítőkön, a telefonvonalakon." Figyeled, Néném - már bizonyos, hogy irodalmunk központja valahol a Balaton fölött, a veszprémi fennsíkon lehet, hiszen a felkérés és a válogatás egy, a levél írásakor ott élő író személyes ismeretségeitől (címtárától) és szándékától függött. What a view!
Ám Szúnyogh Sándor író szavai se lelkesítenek levelében! A vajdasági/jugoszláviai (?) magyar irodalom "furcsa 'szétszórásban'" levéséről szól, aminek kapcsán kívánom, hogy ne legyen részese az ilyen "furcsa szétszórásnak", se az ide-, se az oda-szórtak létmodelljének! Indikatív azonban, hogy megtudjuk leveléből, a vajdasági szerzők szövegei megjelentetésének ötlete egy "csendes keszthelyi éjszakai beszélgetésen fogant", a korábbi, "újvidéki telepi Petőfi könyvtárban (...) az Újvidéki Színházban (...) a Dominóban" megtartott irodalmi estek, illetve folytatott beszélgetések emlékeiből. Így, találkozásokban, ismeretségekben látva és láttatva egy/két kisebbségi irodalom helyzetét, dominóperspektívából akár még hajlandó is vagyok megérteni Ladányi István levelének a szétszóródásra vonatkozó záró részletét: "Nem természetes, de nincs jelentősége annak, hogy így van, s nem másképp. Hogyan is lehetne másképp?"
Kedves Néném,
követted eddig gondolataimat? Akkor figyeld, mitől lilultam be teljesen! Szúnyogh Sándor úr írja a vajdaságiak bemutatkozásának bevezetőjében, Ladányi Istvánnak címezve: "A veszprémi fennsíkról írott leveled valamennyi becsületes vajdasági magyar író levele." Hoppá, tehát már nem csupán "szándékot" tükröztetünk, hanem minősítünk is? Nem sok ez egy kicsit a Muratájtól? Szlovéniai (magyar) szemmel az a becsületes, ha valaki sátrat bont és továbbáll, hogy valahonnét, a túloldalról hintse az igét annak a néhány nyomorultnak, aki ezt nem akarta, vagy nem tehette meg? Hát nem áll Ladányi állítása, hogy az elmentek és a maradók egyaránt vajdasági magyar írók maradtak? Irodalom-esztétikai szempontból becstelen a maradás? (A többi redaktor másként vélekedik, ha már maradókat is közöltek a számban?)
Kedves Néném,
hát miért maradtál idehaza, lesötétített szobádban az olvasólámpád fénykörében? Észre se vetted, hogy rossz, becstelen a választásunk? Választottunk, választhattunk egyáltalán?
Becstelenségében és remeteségében is ölellek!