Kedves Néném,
szívet melengető, rég várt levél érkezett címemre. Legalább annyi sajtóhibával, hogy világosan kitetsszen belőle, a feladó igencsak sietett, hogy üzenete minél előbb a címzetthez jusson. A feladó: negyvenhat magyar- és egyéb-országi író. A címzettek? Mindenek előtt önmaguk. Azután egymás, Más? ---?
Lelkesítő feladat: egy témára variálni. Szarajevó adott: "Mindig Szarajevó van. De nem mindig lőnek." Az író tartson önvizsgálatot! Hogy is van ez? Háború? Most? A XXI. század küszöbén, a közép-kelet-európai nagy demokratizálódások idején? Szinte azok ellenpontozásaként? Itt: Írjuk ki magunkból a gonoszt! Ott: Irtsuk ki közülünk a gonoszt! Mit gondol a mai magyar író a gonoszságot, a bűnt, a kegyetlenséget, az embertelenséget, az értelmetlenséget emblémaként sűrítő és jelképező Szarajevóról? Mindannyiunk Szarajevójáról? A mindenkori Szarajevókról?
Kedves Néném,
mekkora erkölcsi felvértezettséggel képes alámerülni a pokol bugyraiba az, aki távoli hotelszobájában emlékezik hajdani Jugoszlávia-élményére? Micsoda morális szempontok alapján nivellálja a dolgokat az, aki az apolgató kéz utáni sóvárgásában hagyta a maguknak új hazát álmodni képtelen nemzettársait egy számukra idegen konfliktus halálhozó megoldás-rendszere közepette anélkül, hogy otthonról hirdette volna az erkölcsi kódexet? Vagy ezzel szemben, honnét a bátorsága írásával részt vállalni ebben az antológiában annak, aki tudja, hogy városa már Szarajevó, csak még nem lőnek. "Mindig Szarajevó van. De nem mindig lőnek."
Gazdag sokszólamúság, műfajilag, gondolat-beliségben, őszinteségben. Esszé és költemény, napló és elbeszélés, regényrészlet és erkölcsi keresztrefeszítés, együtt. Egytől egyig jeles írói mutatvány. Külön-külön is példaértékű szövegek, együtt: letaglózó mementó.
Kedves Néném,
A hóhér lesüti-e néha a szemét?
Miért születik valaki áldozatnak? Származás, nevelés, sors kérdése? Téves időpont és téves hely? Mennyivel lehet rosszabb gyilkosnak születni? Rosszabb? Attól függne csupán a fátum beteljesülése, hogy ki mennyire képes ellenállni a gonoszságra csábító koboldok szólításainak?
Nyilvánvaló, hogy lényünk része a gonoszság és a bűnre való hajlam. Sokan szerettük volna lekvárral bekenni valamelyik tanárunk székét, de nem valószínű, hogy bárki is akadt az osztályban, aki véghezvitte ezt a turpisságot. Ellenben számos ifjúkori olvasmányunk megtörtént eseményként tárta elénk a hasonló diákcsínyeket. Olvastunk róluk és ez kielégítette gonoszságra, bosszúra, kalandra fogékony fantáziánkat. (Kedves Néném, szerinted az olvasás a legfőbb jó a világon.) Azóta is olvasunk, világűri utazásokról, megtörtént csatákról, hétköznapi emberek legendás rémtetteiről. Megborzongunk, de egy kicsit örülünk, hogy olvasmányunk mégse valóság, hanem fantáziánk élvezetnyújtó mankója. Közhely, s éppezért igaz: a valósággal nem ér föl semmiféle fantasy - a balkáni borzalomba a képzeletet meghazudtoló realitással robbant bele a valóság. Véljük: nemzedékekkel korábban palackba dugaszolt szellem szabadult ki. Ténylegesen: minden nemzedék csak a korábbiak mellé gyömöszölte a maga kis/nagy koboldját, s gondosan ügyelt rá, hogy a dugó egyetlen mozdulattal eltávolítható legyen. Így a fegyver agyát egyszerre markolja a fiú, az apa, a nagyapa és a dédapa keze. "Mindig Szarajevó van. De nem mindig lőnek."
Vagy - kedves Néném -, valamelyest egyszerűsítve Esterházy Péter megkerülhetetlen gondolatát: másutt is van Szarajevó. Írországban, Brazíliában, Palesztinában, Kambodzsában, Vietnamban, Ruandában ... mindenütt, ahol ember (ember?) él. Együtt, másik emberrel. Az első szerszám, amit az előember igen előrelátó agya produkált, nem a munkához kellett, hanem a másik elűzéséhez, a rajta való felülkerekedéséhez, megalázásához, megöléséhez. Az agykapacitás eszközkészítésre való kihasználásának fejlődéstörténetét szemlélve nagy valószínűséggel állítható, hogy az utolsó kifundált szerkezet se az élet minőségének javítását szolgálja majd. A békés egymás-mellett-élés egyedüli emberi koncepciója ugyanis a másik fél megfélemlítésén alapul.
Amióta csak a halott indián a jó indián, az örök vadászmezőkön nagyon sok jó ember csatangol.
Néha szégyen életben maradni!
Megismerhető-e a fény az állandó sötétségben?
River of no return. Milyen jó is lenne, ha örökre elsodorná azok emlékét is egy evilági Styx, akik megmártóztak a gonoszság vizében! Ám az emlékezetet képtelen bármi is friss forrásvízként enyhíteni. "Szarajevó ma a magyarok tudatalattija"- írja az antológia egyik szerzője. Miért? A karpaszományosokért? A sárgacsillagosokért? A szomszédokért, akik tehetetlen tétlenséggel nézték, ahogy az egyikek elhurcolták és vagonokba toloncolták a másikakat? Trianonért? Recskért? A főbelőtt költőért? A kőtörésre fogott zongoraművészért? Vagy évszámokért? Például 1941-ért, netán 1944-ért?
"Semmi közöm hozzátok. Legyetek kommunisták, nacionalisták, harcoló felek az ég áldjon titeket, vagy ha úgy érzitek, ver, hát mit bánom én." Ez is egy magatartásmodell az antológiából. Illetve az életből. Egy író tollából, aki másokkal egyetemben látja, hogy a Szarajevó fölötti sajnálkozás sajnálatos divattá lett. Képmutató sáfárkodássá a médiában a bestialitás kreatív megnyilvánulásainak áldozataival. Siránkozni a megerőszakolt nők, a lemészárolt gyerekek, a futószalagon kivégzett foglyok, a vágóhídra hajtott férfiak sorsán, ugyanakkor karácsonyi plüssmackókat küldeni élelem helyett a légihidak segítségével a muzulmán gyerekeknek (akik mellesleg nem is ismerik a karácsony fogalmát) nem csupán politikai képmutatás, hanem erkölcsi aljasság.
Kedves Néném,
csak az író tartson önvizsgálatot?
Másfelől azonban, miként küzdheti le magában az ember, mondjuk az író, az értelmiségi, a tetteiben, gondolataiban a nyilvánosság általi elbírálást vállaló azt az etikai feszültséget, amit a mindenkori Szarajevók keltenek? Ha a hallgatás valójában kiegyenlíthető a vétkesség fogalmával, mit és hogyan szóljon, hogy magával, lelkiismeretével lerendezze a bűnrészesség rávetülő vádját? A szarajevóiak szempontjából mit változtat erkölcsi kiállása? A halottak szempontjából? Kérdések, kérdőjelek számolatlanul.
Válaszul ha nem is, de a kérdések rendezésében hasznos segítségül itt ez a könyv: Szarajevó - egy antológia. Megkerülhetetlen gyűjtemény, amely felvonultatja a magyar szépírók színe-javának a témához fűzött gondolatait, amelyek végső soron, morális lobogásuk mellett irodalmi minőségükkel teszik egyedülállóvá a kötetet.
Kedves Néném,
miközben olvastam, két másik gyűjtemény járt az eszemben. Az eltemetett katona, az első világháborús elbeszélések antológiája, valamint Iszaak Babel Lovashadserege. Ha a jelen antológiát az előzőhöz hasonlítom, szeretnék elolvasni egy másik könyvet is, olyat mint Babelé, aki a harcolók szemszögéből látta a dolgokat. Mert "mindig Szarajevó van". S a mindenkori Szarajevókban a ki tudja milyen aljas eszméket szolgáló vagy dicső küldetést teljesítő politikai kalandorok által csatatérre parancsolt felek mindegyike között akad aki megélte a megaláztatás pornográfiáját, félelmei sziklává kövesedtek. Belerottyantott a gatyájába, a lövészárokban, a tank kiszolgáltatott belsejében tanult meg vonyítva imádkozni.
Önmagában bizonyára ez se egy lenyűgöző élmény?!
Moralizálni felette a távolból, akár a ma még biztonságot nyújtó holnapi Szarajevók egyikéből, talán éppannyira erkölcstelen, mint harckocsit gyártani, hazafiatlansággal vádolni a kozmopolitát, gyűlölni a különbözőt, nemzetállamot fabrikálni, fegyvert fogni, vagy visszautasítani azt. Nézőpont kérdése.
Az "én így látom"-képlettel negyvenhat magyar- és egyéb-országbeli magyar író igyekezett szálakba fonni gondolatait, ki elvontan, ki közvetlenül. Megfogalmazták erkölcsi alapállásukat, véleményüket köz-elbírálásra kínálták.
Azt pedig, hogy mi is történt Szarajevó körül és Szarajevóban, teljességében még évtizedek múltán se tudjuk meg.
"Mindig Szarajevó van. De nem mindig lőnek."
Kedves Néném,
a számolatlan kérdések között még egy, az utolsó: miért jó a lényében minden Szarajevótól rettegő embernek, hogy mindig Szarajevó van, Szarajevó legyen?
* Szarajevó - Egy antológia. Narancs-könyvek; Kozmopolisz Rt. - Láng, Bp. 1994.