". a halál dühöngő isten, vérszomjas, mint a hím-oroszlán
s alattomos, mint sima párduc - jaj az egyszer megszületettnek!"
(Gilgames)
Kedves Néném!
Olvasólámpád fényköre még bizonyára ott sárgállik az újvidéki, vagy a topolyai íróasztalod lapján, világít még az égő a fotel mögött, s könyvek halmozódnak szobádban. Könyvek, amelyekről azt hitted, azt hittem, nem engednek kiszakadni a világból, megkapaszkodhatsz bennük, történjék is bármi körötted, a könyvek menedéket és vigaszt nyújtanak. Az elmélyült olvasás - és az írás számodra a létezés konkrét tér- és időkoordinátái közül való kiszabadulást jelentette. Kiszabadulást, nem pedig menekülést, a helyi szűkösségeken való szellemi-lelki felülemelkedést. Tudtad, hogy mindenféle töprengés önmagunkhoz méltó életről és önmegvalósításról nem több, mint széplelkű hőemelkedés, hisz egy kemény parancsszó, egy elvétett lépés, vagy éppen egy orvosi műhiba mindenkor elegendő ahhoz, hogy hűlt helyét találhassuk addigi életünknek, törekvéseinknek.
Nincs már semmi, csak a hűlt hely. Kiveszett a zongoraszó a gyermekkor topolyai szobájából, csupán az üresség vetítődik egymásba a tükrök labirintusában, ahol az elindulók, az elmenők fényben fénybe, sötétben sötétbe tartanak. Hiába a gerinc ívét próbáló homorítás, a gyöngyhalászok csak merülnek, egyre mélyebbre, alá, hiszen a kagylók dala ellenállhatatlanul csábítja őket a mélybe, nincs már légszomj, csak egyenletes, büszke merülés, a műkedvelők boldog metamorfózisa, fényben fénybe, sötétben sötétbe.
Nincs már boldog-keserves dúskálás a Monarchia irodalmának a barokk látványosság és az érzéki hedonizmus irányába haladó burjánzásában, nem lehet többé nosztalgiázni egy valójában soha nem is létezett világ után, szerelmesnek lenni a régi zenélő órák idejébe, folyamatos, végeérhetetlen tévelygésre kényszerülve úttalan utakon, a köd, a láp, a sár, a homály egyszerre taszító és magához ölelő vidékén. A távol nem más, mint negatív tükör. Az utazó felismeri azt a keveset, ami a sajátja, miközben felfedezi azt a sok mindent, amit nem ért el, és nem ér el soha.
Kedves Néném!
Minden leveledben a hely- és időhiány döbbenetesen megkövesülő élményéről tudósítottál. Írásaidban a térbeli, geográfiai és az olvasmányélmények által teremtett toposzok mind-mind a mulandóság útjelzői, az öregedés élményszerű felismerésének és átélésének a mérföldkövei. Úttalan utakon jártál. Olyan helyeken, ahol nincs út. Az öregedés valóban ilyen terrénum. A fiatal kortól az idős kor felé vezető kiszámíthatatlan ösvény, annak ellenére, hogy a visszafordíthatatlanság által igencsak markánsan kijelölt, mégis örök ismeretlen, csupán egyetlen irányban járható, egyetlen irányban haladva ismerhető meg, és az út során szerzett tapasztalatok, éppen a megismerés útjának szubjektivitása miatt nem oszthatók meg másokkal, csupán földolgozhatók. És ilyen szublimált formában tárhatók csak mások elé. Az emberek azért írnak regényt, hogy megértsék a múltat, és felkészüljönek az előbb-utóbb bekövetkező elmúlásra; ezért viselik magukon a múlt idő jelét az igék a regényekben. Meg a novellákban. S sajnos az életben, az időtlen halált megelőző pillanatban is. Neked nem adatott meg, hogy végigjárd az úttalan utakat, csak ízlelgetni kezdted az idő múlásának fanyarságát, tapasztalásra már nem maradt időd. Mintha számoltál volna ezzel, amikor leveledben ezt írtad: a világ e szegletén, ebben az örökös viharsarokban nincs, nem volt és nem is lesz soha idő. Nincs idő alatt sem, mint ahogy tényleges időbeliség sincs, sem folyamatos múlás. Itt az idő: gép. Időgép, mely egyszeriben a legváratlanabb pillanatban működésbe lép, letarol, maga alá teper, s mindent, ami eleven, az utolsó porcikájáig szétmarcangol. S hogy legintenzívebb pillanataink is elperegnek, hogy elmúlásból vagyunk, s ez a folyamatos elmúlás az élet. Tehát: hogy az elmúlás nem a halál által következik be, a halál csak véget vet ennek az elmúlástörténetnek.
Belül persze minden megvan. Úgy érezzük, minden megvan. Megmaradt, mint ez a levél is. Már nincs kinek elküldenem.