Vízbe csapódó kő
Amikor hajnalban fölkelek és az asztalhoz ülök egy pohár víz és egy könyv társaságában, még az egész ház alszik. Jó a csönd, sok minden benne van ebben a hajnali csöndben. Iszok egy kortyot a vízből, a könyvet kinyitom. Olvasok. Ceruza nem kell, nem húzok semmit alá még. A kivonatolás, a munka csak később jön, reggeli után.
A házban jobbára öregek laknak, nyugdíjasok, akiknek nem kell korán dolgozni indulniuk. Ennek ellenére a fölső szomszéd, megszokásból-e vagy csak mert nincs jobb dolga, mindig pontosan fél hatkor elhagyja a lakását. Kattan a kulcs a zárban. Ez az első hangjelzés a lépcsőház életében, mindennap. Ha a könyvlapok zörrenését nem számítjuk. A fölső szomszéd elmegy, utána megint csönd jó sokáig. Hét óráig nyugodtan olvashatok, akkor aztán nyílik a szemben lakó szomszédasszony ajtaja is. Ő a takarítónőnek szokott vizet adni, télen meleg vizet, nyáron langyosat (mert azért nyáron is hűvösek a reggelek), és közben mindig csevegnek is kicsit, ami inkább csak sutyorgó pletykázás vagy vékony hangú panaszkodás. Szidni örökké van mit.
Hét után aztán az aranykornak vége. A házban megindul a forgalom, iskolába menő gyerekek szaladnak föl a nagymamához uzsonnáért, piacra indulnak a nénik, hangosan hallgatják a reggeli krónikát vagy a vestit a bácsik, az alattunk lakó süket öregasszony meg operát bömböltet, de valószínűleg még így se hallja. Az utcáról motorzaj, autóduda hallatszik. Ez az az idő, amit a leghasznosabb reggelizéssel eltölteni. Reggelire csak valami könnyűt fogyasztok, vajas kenyér egy kávéskanálnyi kaviárral megkenve tulajdonképpen az ideális reggeli lenne. Egy csepp méz és egy csésze kávé még, közben a világhálón a legfrissebb sajtó átböngészése, hogy utána újra visszaüljek a könyvhöz, ezúttal másikhoz. Ahhoz, amin éppen dolgozok. Kivonatolok, elemzek, öszehasonlítok. Szép munka. Délig, fél egyig is eltart a délelőtti műszak. Ebéd előtt benézek a szerkesztőségbe, hátha lesz valaki, aki eljön velem a menzára, nem szeretek egyedül étkezni nyilvános helyen. A menzához a rakparton vezet az út, egy-egy kavicsot behajítok ilyenkor tavasszal a folyóba. Szeretem, ahogy a vízbe csapodó kő csobban.
Ma reggel megdöbbentő dolog történt, amit el kell mesélnem. Szokásomhoz híven kora hajnalban kiültem a konyhába a könyvvel és a pohár vízzel. Ezeknek a pirkadati olvasmányoknak, még nem mondtam, fontos szerepe van a munkámat és az egész napi közérzetemet illetően. Nagyjából ezektől a korai soroktól függ, hogy mit és hogyan fogok tenni a nap további, lényegesen hosszabb részében. Ezért nem mindegy, hogy miképpen telik el ez a két óra. Ami ma történt, határozottan rossz irányba térítette az eseményeket. Fél nyolc felé ugyanis arra lettem figyelmes, hogy a takarítónőnek a szemben lakó szomszédasszony patkányhangon panaszkodik valami miatt már megint. Sőt, azt is azonnal megértettem, hogy a méltatlankodás tárgya ezúttal nem más, mint személyem. Rólam folyik a cseppet sem jóindulatú diszkurzus. Más kontextusban ez talán másként hatott volna rám, de amikor azt kellett hallanom, hogy a szomszédasszonyom, akit mindig illőn és mosolyogva köszöntöttem, amióta csak itt lakok, arról panaszkodik a takarítónőnek, akinek viszont ehhez a legkevesebb köze sem lett volna, hogy én, mármint "ez a trehány, részeges alak" nap mint nap délig alszik, nem képes semmit csinálni, biztosan kocsmázik meg kurvázik éjszakánként, nem hogy egyszer legalább adna vizet a szegény takarítónőnek, aki minden hajnalban korán kel és súrolja mások után a szennyet, szóval amikor ezt kellett hallanom a szomszédasszonyomtól, aki a köszönésemet mindig barátságos, csendes válasszal fogadta, ekkor tele lett a tököm a világ összes rohadt öregasszonyából. Rontják csak a levegőt, szaros vén kurvák. Nem is tudtam tovább folytatni az olvasást és kevés hiányzott ahhoz, hogy kimenjek és könyörtelenül összevesszek a szomszédasszonnyal. Talán jobb is lett volna, de mégse tettem így, helyette percekig járkáltam le-föl a szobában. Túlméretezettnek tűnhet a dühöm, beismerem, de ez volt az a pillanat, gondolom, amikor leszámoltam magamban az emberekkel. Mától fogva, döntöttem el, nekem senkihez semmi közöm. Ha ti így, akkor én is.
Hogy döntésemet mintegy megpecsételjem, meg hogy a dühömet leadjam, kiizzadjam magamból valahogy, délelőtt futni mentem. A rakparton futottam végig, mélyeket szívtam tüdőmbe a déli szélel érkezett tiszta levegőből, és arra gondoltam közben, hogy milyen jó lesz majd fürdeni a folyóban, ha megjön a nyár. Szerencsére a rakparton nem voltak sokan, egy-két ráérős egyetemista párocskán és egy kutyás öregemberen kívül senki.
Fogtam egy kavicsot és kurva messzire bedobtam.
Jó kis csokornyakkendő ez, Guy Laroche, originál francia, a piacon vettem ötven dinárért. Jó, de szorít, meg kéne szabadulnom tőle. Meleg van, a tömeg idegesít, azért mosolygok: ez az a kényszeredett. Kezemben pezsgőspohár, benne pezsgő, alig bugyburékoló, meleg lé az összefogdosott pohárban. A legjobban ez a zöld ruhás nőce tetszik, háta fehéren hódít a csillárok fényében. Iszok egy kortyot, lőre, a nő illata meglegyinti a tarkómat. Fekete öltönyös maffiózók, ezek után döglenek ma a puncik. A legnagyobb vicc, hogy közéjük csöppentem. A terem túlsó sarkában villan a zöld ruha, villan a fehér hát. A nő tájai.
Megkapaszkodok, szédülök.
Visít a disznó, éles hang vált át hörgésbe és néhány perc allegro. A nők, amikor kilépek az udvarra, vizet forralnak, csutkával tüzelik az üstöt, macskák dörgözlőznek vastag lábaikhoz - jól megértik egymást a macskák és az asszonyok - a férfiak a vért viszik a konyhára reggelihez, közben meghúzzák a targyit, nem is egyszer. Originál disznóvágás, lesz hús, lesz kolbász, lesz szalonna, lesz hurka, lesz töpörtyű, lesz vigasz. Mossák a belet, szelik a húsokat. A kutyák a havon pirosló foltot nyalogatják. Bazmeg, ezek az én véremet is fölnyalnák. A kutya az ember leghűségesebb barátja. Deszkából rögtönzött asztalon hűlnek a húsok, a szépen gőzölgő, angyali disznóságok.
Beülök a fotelba.
A testem olyan, mint a hegy. Összekulcsolom a kezem. A homlokomhoz érintem. A lelkem olyan, mint a tenger. Beszívom a levegőt. Kifújom. Ettől jól ellazulok. Mindig ezt csinálom, amikor ideges vagyok. A szellemem olyan, mint az ég. Különben szétverném a lakást. Nem kell szétverni, így is romokban. Már nem fáj a tüdőm. Nem szúr a gyomrom. Kiabálnak az utcán. Három mondatra gondolok. Beszívom a levelgőt. Kifújom a levelgőt. A testem hegy. Jól ellazulok. Próbálom úgy nézni a szobát, mintha először látnám. Ez nem az én lakásom, nem az én életem, idegen emberek napjainak elhasznált díszletei. Beszívom a levegőt. Kifújom a levegőt. Beszívom a levegőt. Kifújom a levegőt. Beszívom a levegőt. Kifújom a levegőt. Beszívom a levegőt. Kifújom a levegőt. Beszívom a levegőt. A testem hegy, ellazulok. Originál nirvána - made in Taiwan.
Hallgatok.
Hallgatom, mit fog mondani, és akkor (kisvártatva) azt mondja. Soha nem értettem azokat, mondja, akik nyelveket tanulnak. Nem is egyet, mondja. Vannak, akik három vagy négy nyelvet tanulnak egyszerre, mondja egy cigaretta gyűrűző füstjét fixálva. Ez nekem ("totál", így mondja) fölfoghatatlan. Még azt az egy nyelvet se tudom rendesen megtanulni, amit a születésemmel kaptam, mondja. Mosolygok. Vagyis tehát leplezem, hogy ("totál") tévesnek, erőltetettnek, hamisnak, vagyis tehát originál nagy baromságnak gondolom, amit mond. De nem mondok semmit.
Leteszem a könyvet.
Elképesztően (jobb szó híján:) prosztó az, ahogy ezt az életet éljük, mert elképesztően (ugyancsak:) prosztó politikánknak, gazdaságunknak, jogrendszerünknek és tudományunknak a leghalványabb fogalma sincs a jóról és a rosszról, gondolom, transzcendens értelemben vett jóról és rosszról van szó, természetesen, csak nehezemre esik ezt a szót használni, még ez is ellehetetlenült mára, beszélni erről, ez szinte teljesen lehetetlen, de mindegy, szóval nem, semmi isteni nincs a tetteinkben vagy a gondolatainkban, tényleg semmi, de legalább ilyen borzasztó az, hogy aljasságainkban sincs nyoma, abszolút semmi nyoma a (jobb szó híján:) pokolnak, vagyis annak, amit démoninak nevezhetnénk, mert legalább a gaztetteink lennének a részei valami önmagukon túlmutató célnak, szándéknak, elvnek, legalább a bűneink lennének hát transzcendensek, már ez is megnyugtató volna, mindenképpen megnyugtatóbb annál, ami most van, ugyanis most, ezt be kell látnunk, a szépnek és magasztosnak állított "projektumaink" nem sokban különböznek a rájuk való hivatkozás örve alatt elkövetett üldöztetésektől, kegyetlenkedésektől, gyilkosságoktól, legyen szó akár politikai manőverekről, amiket hadjáratoknak álcáznak, vagy legyen szó gazdasági machinációkról, forgalmas utcán levegőbe röpített Mercedesekről, szemen lőtt maffiózókról, nem, ezek sajnos nem egy sátáni terv fejezetei, a valóság egészen sima, a lehető (hogy ismét ezt a szót használjam:) legprosztóbb, ezek a dolgok a lehető legsimább banalitás körébe utalhatók, ráadásul semmi originális nincs bennük, és jó lenne már eldönteni végre, hogy mi a picsát is remélhetünk egy ilyen, minden túlvilági vonatkozástól megfosztott rendszertől, mi az anyánk langymeleg picsáját.
Már látom. Hattyúk.
Az évezred első szívása
Tengerparton vagyok, mászok egy fára.
Arra jön valaki, azt mondja, vigyázz magadra, hát nem tudod, hogy ez milyen veszélyes dolog. Magyarul mondja. Én meg félni kezdek, tényleg, mi van, ha leesek. Magamhoz szorítom az ágat, úgy kúszok lefelé szép lassan, mint az izzadtságcseppek a homlokomról.
Odi jön oda hozzám, magához szorít, érzem a szakállát az arcomon, jó selymes, nem szúr, vagy alig. Ezért szeretnek téged a nők. Kinyújtom a karom, elnyomom az óra vinnyogását, a hátamra fordulok. Nem szabad visszaaludnom, ez jár a fejemben.
Csend van, mint egy almában.
Felöltözök, kimegyek a térre.
Minden fagyott, sehol egy lélek. Hacsak nem én. Leül egy padra. Leülök egy padra, figyelem a felhőket, az új évezred első égboltját. Jó lenne sokáig így ülni, mert ez olyan most, mintha egy gyümölcsben - almában - lennék.
Csend van, ember nincs. Csak a városházán villog a sárga, zöld, lila villanykörték füzére, tarka kukac. High tech karácsonyi dísz. Nálunk kétszer van karácsony, kétszer van újév. Meghalni is kétszer fogunk.
Nézem a felhőket, ők az elsők, a bajnokok, a millennium nyerő felhői. Ha lenne egy laptopom, leírhatnám az utókor számára, milyen is ez az egész itt. Leírnám az alma csendjét, a bedeszkázott szökőkutat, a halkan kattogó light showt. A városi buszt, ahogy éppen rákanyarodik a térre. Nincs is városi busz a városban. Valamikor régen volt, a vasúttól a kórházig. De az régen volt. Akkor ez most mi. Megáll, pedig nincs is utas, senkise száll ki, senkise száll be, aztán továbbmegy. Valaki baszkódik velem. Szívatás ez a busz, ráadásul hetvenes, mintha a város testét több buszjárat is át- meg átfúrná, ahogy a buszok szokták azokon a végtelenített körpályákon. Körbe és körbe, mindig ugyanott. Nem kétszer, ezerszer.
A busz szépen áthajózik a téren, mint a harangszó, és elfordul a kórház felé.
Megint az almában vagyok, egyedül.
Szeretem a buszsofőröket, főleg a kövér buszsofőröket. Azok olyan kedélyesek, szemben a sovány buszsofőrökkel, akiket nem szeretek, mert többnyire szúrós szemük van és valami technó szart eresztenek, teljes erővel. Vagy hegyi technót, még szarabb. Milyen lehet az álma ennek az embernek, kérdezem ilyenkor. Valószínűleg ő is a tengerrel álmodik, és valami gargantuális masinák zakatolnak a fülébe napozás közben, apokaliptikus hangzavar. Ez neki a duruzsolás, a muzsika.
Ha elvégeznék egy tanfolyamot, én is lehetnék buszsofőr. Minden megállóban integetnék a leszállóknak. De az évezred első buszsofőre, aki a téren végighajt, már akkor se lehetnék. Vannak dolgok, amiket az ember soha nem érhet el.
Odival fél tízre beszéltük meg, de már tíz is elmúlt. Éppen harmadszor múlik el ebben a pillanatban, és nem jön. Ez most melyik harang lehet. A szerb, a magyar vagy az állami. Biztos az állami, az szokott lenni az utolsó. Tíz tíz van, megnéztem az órám. Félni kezdek, mint az álmomban. Lehet, hogy Odi volt a buszsofőr. A bajnok, aki a hetvenessel megtette az első kört, a díszkört, ami a legjobb sofőrnek jár az első reggelen. Szarás, úgy látszik, kibaszott velem, titokban elvégezte a tanfolyamot. Én pedig azt hittem, csak elméletileg beszélünk ezekről a dolgokról.
Pedig meg is állt. Gondolhattam volna.
Egy hete elkezdett swingelni a szívem. Régen is volt, hogy egyet-kettőt erősebben vagy gyengébben vert, de akkor még rá lehetett fogni, hogy mert nől a mellkasom, azért. Meg az mégis más volt, nagy ritkán fordult elő, tréfának is vehette az ember. 1999 utolsó napján viszont - minek előtte két napig kibírhatatlan fejfájás gyötört - többször egymás után, szinte félóránként éreztem, hogy rendellenes dolgokat művel, egy nagyobb, indulatos összehúzódás után egy ütemet kihagy: swingel tehát, mondtam volna, ha lettem volna annyira nagyképű. Csak nemes lelkű jazzereknek swingelhet a szíve, akárkinek nem, én pedig akárki vagyok, tehát nekem: nem. Így inkább azt mondtam, szarakodik. Tökeletes helyzetleírás. Az időzítés pedig egyenesen fenomenális: dátumváltás, világvége. Lehet, hogy nem vagyok 2000-kompatíbilis? A tervezőim valószínűleg nem gondoltak arra az eshetőségre, hogy egészen új kihívásoknak is meg kell majd felelnem.
Mindegy, radikális intézkedéseket foganatosítottam. A vérem alkoholszintjét lenulláztam, krumplicukrot szereztem be (mert az megboldogult felsőhegyi öreganyám tanítása szerint szíverősítő), meg galagonyateát, és ráadásképpen macskagyökér-tinktúrát is. Az előbbit zenész barátom javasolta, aki tehát érti a swinget, emellett nagy teaszakértő is, a keleti teaművészet nagymestere; az utóbbiról pedig egy Symposion novellában olvastam (és a szerző, Sz.Gy. élőszóban is biztosított afelől, hogy hatásos idegnyugtató szer - lám, fikció és valóság kígyaja olykor hűvös nyirkossággal megérinti egymást). Így jutottam el a tegnapi napig, hetedikéig, amikor is a szokásos reggeli kávémról is lemondtam. Ennek azért voltak következményei, ahogy sejtettem is. Már déltájt fátyolos kábultság lett úrrá rajtam, le kellett dőlnöm kicsit. Azután meg a fejem kezdett tompán fájni, gondolom, ez is az elvonási tünetegyüttes része. Furcsa, hogy az ember a kávéval is micsoda kötött viszonyban van. Kezdetben csak ártatlan szokás, később mindennapi szükséglet, végül kínos függőség. Így jutunk ki a (szeles) csillagokhoz.
A sorscsapások ellen mindenféle friss szerzővel vértezem fel magam. Kitalálókám nem akar beindulni, ilyenkor kussol az ember, jobb esetben könyvvel a kezében kuksol. Olvasok, abszolút posztmodern regényeket. Őrzöm az égboltot, ránk ne essen. Ránk ne szédüljön teljes lendülettel.
A poézis elevenségét igen, ám minőségét nem igazoló versdömpinges korunkban szép élményben volt részem, még mindig tegnap. Mellus itt mellettem olvasta Domonkos Majd-nem-vers-ét, én közben szöszmötöltem vagy vacsoráztam, valami ilyesmi, mellékes, és egyszercsak azt veszem észre, hogy M. szép kék szeme könnyes a verstől. (Lehet, hogy könnymutatványos?)
Kávétlan napom estéjén fáradtan csusszantam ágyba. Elcsigázottságom illusztrálása végett árulhatom el, hogy a Playboy péntek éjszakai tévémagazinja közben nyomott el a negédes álom. Épp mielőtt az akció kezdődött volna.
Ma (nyolcadikán) reggel aztán alig tudtam rábeszélni magam, hogy ideje felkelni. Nem szeretek sokáig aludni, így hát érthető a dühöm, ha jóval nyolc után is ágyban vagyok még. Fáradtabban ébredtem, mint ahogy lefeküdtem, ez sem töltött el különösebb örömmel. Benyomtam a tévét, hátha a beszédtől észhez térek végre, de nem, még egy jó fél órát olyan simán lehúztam, mint aki a benyugtatózott. Ez így nem fog menni, döntöttem el magamban. Az elhatározást tett követte. Kiugrottam a takaró matriarchális melegéből, trapp a konyhába, ellentmondást nem tűrő mozdulattal vizet a dzsezvába, szigorú arccal föl a rezsóra. Néhány perc múlva a Wiener Extra jó illata lengi be a lakást. (Nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretem, hogy ennyire imádom a kávét, Istenem, máris jobban vagyok, már az illata is micsoda gyönyürűség! Félő, hogy mégiscsak függő vagyok.)
Holnap kilencedike lesz, vasárnap. Szép ködös reggel, alacsonyan szállnak a felhők. Ebben a határok nélküli, boldog világban egyedül a felhők maradtak, meg a folyók, amik kellemesen nyúlnak el fölöttünk, köztünk. És kéken oldanak vagy kötnek.
Mikor, kinek, hogy, éppen.