Női akt cickafarkkal

Néha, amikor becsukom a szemem, kéknek látom az eget, egy öreg fenyőfa keskeny lombja között, lelógó ágainak felfelé meredő tűlevelein át. Egy kertben vagyok ilyenkor. Magam sem tudom hol, messzi hegyek között, mint a mesékben, talán várok is; de ugyan mit várhatok? Ezt nem szeretném megtudni. Félek is, hogy amikor majd e zöld-kék képhez jelentés is társul, nagyon el fogok szomorodni, vagy, ami még ennél is rosszabb, többet nem fogom látni azt az eget, azt a kertet. Most megnyugtató. Gondolom, hazugság, hisz mi más lehetne megnyugtató. Zene módjára lágyan simogató. Nem tudom, észrevették-e, de csak a zene simogatása marad meg az életben. A többi csak azért történik meg, hogy legyen vágy, ábránd, keresésre ingerlő boldogtalan sóhajtás.

Hédi vagyok különben - ha még nem mondtam volna. Mostanában gyakran előfordul velem, hogy elfelejtem, mit mondtam és mit nem. De mivel csak magammal beszélgetek, nincs nagy jelentősége. Mégis bosszantó, az öregedés tükörben nem látható jele. Nyolcvanhárom múltam. Egyedül élek és nem főzök. Csak zenét hallgatok. És kávét iszom, hosszan főzve feketére, ezt nem lehet elkapkodni, mint a szerelmet, és rágyújtok, kék füstbe bújva, végig szíva, csupa ránc tőle az arcom. A cigarettafüsttől. Mondták, hogy így lesz. De én tudtam, hogy nincs jelentősége, mire a ráncok megjelennek, már nem kell az arcom senkinek, a cigaretta meg mellettem marad. A Hédi jó név, kellemesen lehet elnyújtani szapulás közben, gyakran csinálom. Leginkább akkor, amikor a kert képe jön a csukott szemem elé. Pontosabban utána. Mert nevetséges játék egy ilyen vénasszony részéről ez a várakozás. Tudom, hogy várok, és hazudtam az előbb, amikor azt mondtam, hogy félek megtudni, meg el fogok szomorodni. De magamnak azt hazudok, ami jólesik. Ez viszont éppen olyan, mint a szerelem. Jobb a kávéfőzés. Csak az a baj, hogy kávézás közben mindig bejön a várakozás. Vágyakozás? Nem szeretem a szavakat, beléjük gubancolódok. Hiszen végsősoron ugyanazt jelenti mindkét szó. És ugyanazt eredményezi: a hiábavalóságot. No, ettől próbáltam elmenekülni több mint hatvan éven keresztül. Próbálni nem érdemes, csak csinálni. Az próbálkozik, aki nem tudja megtenni. Könnyű okosnak lenni, amikor már a halál úgy járkál a szobáimban, mint egy könnyű szellő.

Nem tudtam megöregedni. Kiegyensúlyozottság, méltóság - ezt jelenti nem? Ugyanúgy leejtem a bögréket, mint ötven éve, amikor végignyúlt egy kéz a hátamon. Gondolom a kávézásra való rákészülés miatt, amit viszont nem lehet elkapkodni. A türelem, a kivárás számító fegyelmének a hiánya megtette a magáét. De nem vagyok keserű, mert elhitettem magammal, hogy mindenképpen csak a zene maradt volna, és hogy vannak emberek, akiknek tisztje éppen a tökéletes kávéfőzés. Csak annyiban vagyok keserű, hogy tudom: ezt én hitettem el magammal. Vagyis nagyon, mégiscsak nagyon. És igazságtalannak tartom, hogy ennyire jó feketét tudjak készíteni, csakis azért, hogy amíg az orromba párolog, egy kertet lássak, kék éggel egy hosszúra nyúlt fenyő ágai között. Ez olyan Sziszüphoszhoz illő dolog. És engem csöppet sem érdekel, hogy neki megvolt a maga "csöndes öröme", mert sajátjának érezhette a sorsát. Elfogadta, amit mellé rendeltek, amit kimértek rá. Nekem így nem jó. És igazságtalannak tartom ezt a nem múló sóvárgást, várakozást és vágyakozást valami felé, amiről jól tudom, hogy nem létezik, hogy csak önmagunknak mondott hazugság, de ha létezik is, én meg nem ízlelhettem, türelmetlenségem okán. Groteszk vagyok, mint némely festmény, amely terhes öregasszonyt ábrázol. Magam is az vagyok, nem múló várakozással terhes. És igen, bevallom, dühömben olvasok, aztán fáradtságomban zenét hallgatok, mondván: úgyis csak a zene simogatása marad meg az életben.

Az öregség fensége hiányik belőlem. Vagy ezt már mondtam? Ami kortól függetlenül jellemezte Sziszüphoszt: "a fenséges pillanatban, mikor visszapillant életére, Sziszüphosz, a sziklája felé haladva, végigtekint az összefüggéstelen cselekedetek során: ezekből áll össze a sorsa, amelyet maga teremtett, melyet az emlékezet fog egységbe, s melyre hamarosan a halál üt pecsétet." Jól adja, mondhatom. Az én sziklám a kávéfőzés. És csak főzöm, és iszom, és abban a megjelenő kék-zöld képben persze, hogy benne az életem, minden buta, kapkodó cselekedetem, és a halál is itt van közel, járkál a szobáimban, hallom éjjelente könnyű lépteit, de méltóság nincs bennem semennyi, csak a várakozás, mint egy önnön visszájára fordított görög hős - már csak azért is, hogy témánál maradj Hédi -, aki ahelyett, hogy beteljesítené a sorsát, folyton kapálózik ellene. Egy kávéfőzővel a kezében.

Nyaranta mindig ugyanabba a paplakba jártunk le. Anyám szerint sehol nincs olyan jó levegő, mint abban a hegyek közé ékelt egyutcás faluban. Engem ez egyáltalán nem érdekelt, a levegő unalmas dolog. A paplak előtt volt egy fagyöngytől elnehezült öreg hárs, amit nem lehetett megmászni, olyan magasan volt az első ága, tisztára, mint a levegő. Unalmas és használhatatlan. A tető mohákkal volt teli, oda se lehetett feljutni, mert beszakadt volna. Pap már régtől nem lakott a házban, rendbe senki nem tartotta, csak úgy állt, mintha bennünket várt volna az év tizenegy hónapjában, rozoga ablakokkal és kovácsoltvas kerítéssel. Kár, hogy nem voltam elég kicsi ahhoz, hogy azt higgyem, egy mesebeli házba érkezünk. Akkor talán nem lett volna unalmas a levegő sem.

- Hédi, Hédi, megbolondultál? Néha egészen szigorúan szólok magamhoz, mert úgy érzem, megengedhetetlen távolságokba szalad a képzeletem. Néhány napja a kert egy kőfallal bővült, az utca felől egészen magassal, amely az udvarban csak derékmagasságig ér - völgyben van az utca? -, és én ott állok, kitartóan bámulva a szemben lévő öreg, elhagyatott házat. A fenyő a hátam mögött, megnyugtató zöldjében meg-megcsillan az ég kékje, de engem nem érdekel, csak a szemben lévő ház. Nyugtalan vagyok, aludni sem tudok, pedig már macskagyökeret is ittam. Porrá törve. Kiegyeztem a sorsommal abban, hogy kávézni fogok rendületlenül, és várni, vágyni, nevetségesen, groteszk öregasszonyként, zenét hallgatni, rekedt hangú néger énekest, aki tüzes csókról énekel, kínozni fogom magam meggondolatlan cselekedetekkel kivarrt életem kendőjét kötve szememre, egy megnyugtató kertet képzelve mögé, de a nyugtalanságot nem vállalom. Ahhoz már öreg vagyok. Én azt akarom, hogy a kertem megnyugtató legyen, hazugság, és azt mondjam, néha jelenik meg a szemem előtt, holott folyvást erre gondolok, messzi hegyek közt egy udvarra, mint a mesében, ahová elbujdokol a királykisasszony, de útmutatást hagy a királyfinak, hogy az rátaláljon. Megérdemlem ezt, nyolcvanhárom éves múltam. Ha az a dolgom, hogy türelmes feketére főzzem a kávét, ne türelmetlenségtől zavarosra, mint az életemet, és most kapálózzak a sorsom ellen, amikor a halál ismerősömként járkál körülöttem, rendben van, de a nyugtalanság nem kell. Hédi, legyen eszed! Most, hogy jött ez a nyugtalanság, egyszeriben kedvessé lett előttem a csöndes sóvárgás, amit néhány napja még annyira igazságtalannak éreztem. "Klasszikus trükk: szerettem volna búskomorsággá oldani lázadásomat." Bosszantó ez az alak. Leülök olvasni őt, hogy feloldjon kissé, mire a szemembe nevet, és megfogalmazza érzéseimet. Tapintatlan. Jártak már így? Velem folyton ez fordul elő. Olvasmányaim lelepleznek saját magam előtt.

Ebben a faluban folyton harangoznak. Vagy az időt jelzik, vagy a temetést. Mindig van temetés. Olyankor úgy szól a harang, mintha megbolondult volna, aki húzza. Össze-vissza bong, nem szeretem. És az eltemetettek fele azért halt meg, mert mérget ivott vagy fölakasztotta magát. Hallottam, amikor anyámék erről beszélgettek. Azt mondták, hogy sehol nincs olyan közel az emberhez az élet és a halál, mint ebben a faluban. Ezt sem egészen értettem, mert az élet és a halál hiába van közel, ha nem érzem, ha nem jelent semmit. Inkább a hárs alsó ága lenne közelebb. Nem szeretik ha hallgatózom, pedig abból tanulok legtöbbet. Sajnos megnyikordult a padló, és csak annyit hallottam, hogy a Sanyi nem bírta ki, hogy elhagyta a cigánylány, aki nem is volt a felesége, csak összeálltak - hova álltak össze, engem (per pillanat) ez érdekelt volna legjobban -, és amikor a nő elment (padlónyikorgás), sutyorgás ...harminchat volt, nem, a gyereket már előbb elvitték, ittak is... Hiába hallkították le a hangjukat: mindent értettem. Az élet meg a halál attól függ, hogy férfiak és nők összeállnak-e (sajnos hogy hol meg hová, azt még nem tudom), és ebben a faluban azért van annyira közel, mert itt nincs más, csak egy utca férfiakkal és nőkkel. Az a nap, amikor a Sanyit temették, jó volt, izgalmas, mert ez a "kigondolás" egészen délig lefoglalt, és nem unatkoztam annyira. Délután láttam egy kutyát, hiányzott a fél farka. Úgy látszik, itt a kutyák is nagyon közel vannak az élethez és a halálhoz. Mert mi egy kutya farok nélkül? Se örülni, se dühösködni nem tud. Fél farokkal még rosszabb. Mert még benne az akarat, csak a csonka farok nem mozdul. Biztosan ilyen volt az a Sanyi, amikor elment a cigánylány.

Olvasmányaim lelepleznek, a lelkem kiad. Tartotta össze a testemet ennyi időn keresztül, nem tett beteggé a zöld-kék kert látványa, mert én mindig azt láttam magam előtt. Nem csak vénségemre. Ha még nem mondtam volna. Talán - de ez csak sejtés - kávét is ezért kezdtem inni, hosszan kevergetve, nem elkapkodva, türelmesen. Az ellenpont, az egyensúly érdekében. Annyira szeretném tudni, hogy miért mindez. Hédi, Hédi - mondogattam, amikor a zacctól eldugult mosogatóhoz szerelőt kellett hívnom -, jó kis társat kaptál az élettől, elbujdokol a lefolyóban; mintha egy szerető mellett élnéd az életed és folyton a férjedre gondolnál. Mert abban a zöld-kék kertben az életem másik fele lakik, úgy éreztem. Arról szólt minden korty kávé. Sokat kínoztam magam azzal, hogy rájöjjek, miért éppen az én életem zajlik egy csukott szemmel látható kert és egy időről-időre eldugult mosogató között, így vált a részemmé a zene és az olvasgatás: válaszkeresés. Jó, tudom, hogy hiába, több mint két évtizede már bele is nyugodtam, hiszen mondtam az előbb, csöndes várakozás, vágyakozás lett az évekbe folyó napok történése. És pont ezért roppant össze ez a most jelentkező nyugtalanság, amikor már nem csak jelenlevő szeretőm, elképzelt társam van, de kísérőm is, könnyű léptekkel mindig a nyomomban járó, árnyékának a szemem árkába vetülő halálban. Kiad a lelkem. Úgy érzem magam, mint egy lekaszált rét, ahonnan nem hordják el a szénát, hanem meggyújtják, és a tűz elharapózik, terjedni kezd, át a cserjékre, fákra, harsogva-ropogva: az elmúlt évek kaszálása során otthagyott, úgyszintén nem elhordott, száraz, rothadásnak induló rétegek kaptak lángra és okozták a tüzet. Ki tudja, hány ilyen elfojtott rétege van az én lelkemnek, ami éppen most kapott lángra e nyugtalanság formájában, amit a zöld-kék kert mellett megjelenő utca, egész pontosan a másik oldalán megjelenő öreg, elhagyatott ház gyújtott meg. Mi van ott? Ki lakik benne? Nem akarok így elmúlni. Hédi - mondom, mondogatom -, találj ki valamit, gondolj ki egy másik kertet! De nem megy, a becsapásnak is van egy szintje, amin túl már nem fogad többet a lélek. Betelt, kiáltja, és lezárja ajtaját, hogy aztán feszüljön, egészen a robbanásig. A gyomorban érződik. Ideges ugrálások, moccanások a gyomorszáj tájékán. Cickafarkból készítek teát, igen, az majd segít. "Evőkanálnyi forrázatát egy csészényi vízzel használják idegesség okozta gyomor-, bél- és más fájdalmaknál, általában idegcsillapitókép" - ez a százéves könyv emberibb hangon közli a segítség képletét, mint azok a modern kiadványok; azokban személytelen hangon olyasmit írnak, hogy "azuléntartalma miatt a kamillához hasonlóan gyulladásgátló, gyomorhurut, felfúvódás, ill. bélgörcsök esetén pedig görcsoldó." Idegcsillapitókép. Olyan ez a szó, mint egy gyönyörű kép. Egy festmény, csillámlóan átfutó sárga pillanatokkal valamely megnyugtató pasztell-zöld háttér előtt, olyan, mint a száradó cickafarkok szürkészöld csokrai a nyártól meleg szoba alig-barna padlóján, fehéres virágjukból sárgán csiklandó illatok szállnak orrunkba. Igen, éppen olyan. Ezért hiszek annak a régi könyvnek, e szó miatt forrázom le egy csészényi vízzel a cickafarkat, megnyugvásom várva tőle. Olyasfajta érzést, mintha nagy-nagy csöndben ülnék egy kép előtt, és nem történne semmi, csak kiszakadna belőlem egy sóhaj, amely után többé már semmi nem zavarhat meg.

Kezd érdekes lenni az a nyaralás, jellemző, hogy akkor történnek igazán dolgok, amikor már készülődni kell haza. Két nappal azután, hogy eltemették a Sanyit, megbarátkoztam a csonka farkú kutyával. Vagyis inkább ő fogadtott maga mellé engem. Azt mondták a faluban, amikor egymás mellett lépkedve elindultunk a boltba, hogy nem látták legalább tizenöt éve, de már akkor is nagyon öreg volt, húsz évesre saccolták (sváb volt a falu), és nem is csodálkoztak azon, hogy eltűnt. Mindenki ismerte ugyanis, mert a gazdája úgy ment el a faluból, hogy őt elfelejtette magával vinni, így az egyetlen utcában töltötte az életét, enni itt is, ott is kapott, simogatásra pedig nem is nagyon vágyódhatott, örült, hogy senki nem akarta fölakasztani - ebben a faluban nem csak az öreg, hanem a megunt kutyákra is akasztás vár, de ilyen halála lesz annak is, amelyik túl sokat talál enni kölyökkorában -, ebben szerencséje volt (szerencsétlenségében), senki nem akart egy csonka farkú kutya élete felől dönteni. Miért nem - kérdeztem az egyik kapuban álldogálót, aki rácsodálkozott a kutyára, nem is annyira újbóli megjelenése (a kóbor kutyák jönnek-mennek), sokkal inkább a kora miatt. Miért nem? Mert nem volt meg a teljes farka. De ez nem válasz, toppantottam, ilyeneket a szüleim mondanak, vagy az a szokás a faluban, hogy a csonka farkú, vak, sánta és ráadásul gazdátlan kutyákat a nyakuk köré csavart drót helyett etetik? Szemtelen egy frucska vagy te (így mondta, csével), hát azért, mert a pap kutyája volt, ha éppen tudni akarod, azé, aki abban a házban lakott, ahová ti jöttök nyaranta. Végre valami izgalmasra bukkantam ebben a csupa öregből álló faluban, olyasmire, ami a könyvekben is van, titok lappang - így írják, persze nem azokban, amiket nekem kell olvasnom, hanem az anyámtól ellopottakban, de többet senki nem akart mondani, pedig olyan lassan vánszorogtam hazafelé a boltból, hogy mindenki lásson bennünket, az öreg csonkafarkút meg engem, és kivételesen köszöntem is mindenkinek, de az emberek csak bámultak és nem szóltak.

"A művészet tárgya a boldogtalanság." De milyen boldogtalanság? És kié? Az íróé vagy a hőséé? Hédi, mondom magamban, Hédi, tán csak nem azért gondolkozol ilyen hiábavalóságokon, mert te magad érzed boldogtalannak? De igen, itt az ideje, hogy kimondjam, ha már feketére égette a lelkem ez a nyugtalanság, ez a hirtelen jött feszültség, hogy boldogtalan vagyok, nem volt igaz a vágy, a sóvárgás, amit a zöld-kék udvar iránt éreztem, nem olyképpen, hogy hazugság volt, csak éppen másról szólt: olyan volt, mint az utolsó kaszálás utáni széna, de alatta ott izzadt, rohadt a többi, minden. És ez olyan elkeserítő. Mert én azt hittem, hogy jóban vagyok magammal, mindig megmondva az őszintét (ahogy azt a városunk környéki falvakban mondják), hogy az életem jó nekem így, egy csukott szemmel látható kert és egy időről-időre eldugult lefolyó közé ékelve. És nem jó, Istenem, a testem megelégelte az egészet, a lelkemre rácsapódó ajtó mögött kigyulladó érzésekre - maga a boldogtalanság? - hangolódva olyan ideges ugrálásokat rendez a gyomromban, hogy már aludni se tudok. Csak lesem az éjszakát. És olvasok, de a szavak nem megfogalmazzák érzéseimt, nem kiadnak, mint eddig, annyi éven át, hanem lelepleznek. És ez fáj. Nagyon-nagyon éget. "A kínai bölcselet szerint, Rudi, - folytattam a borongást, - kétféle lélek lakik az emberben. Az egyik a napi életét éli alant, a másik fenn figyeli. Mármost: ha erősebbnek bizonyul az, aki figyel, - mondom én, - akkor megette a fene az egészet, megértesz-e szívem? Most pedig adj nékem egy kis pálinkát is, valamit, egész hideglelős lettem a múltamtól." Olyasmire kényszerítenek leleplezésükkel, amitől megszabadulni a legnagyobb siker volt hosszú életemben. Azt akarják, hogy emlékezzem. A halál meg csak járkál körülöttem, ahelyett, hogy leülne az ágyam szélére. Vagy addig nem is...

A kutya bejött velem az udvarba, anyámék hagyták, örültek, hogy végre csöndbe vagyok, nem verem fel délutáni pihenéséből az utcát, bár nem értették, hogy miért éppen ez az öreg, csonka farkú állat "szórakoztat" el engem. Így mondták, de nem ellenkeztem. Nyomozni akartam, titkot fejteni, ami nem szórakozás, ezt minden gyerek tudja, hanem maga az élet. (Azt hiszem, az ember akkor lesz felnőtt, amikor ezt elfelejti. Vagy valami ilyesmi.) Nem csodálkoztam, hogy a kutya olyan könnyen bejött velem az udvarra, hiszen mindenkihez bejáratos volt, meg aztán ez volt az otthona, ha annyi sok éve is. Azt akartam megtudni, hogy miért hiányzik a fél farka, hogyan érhette ilyen tragédia. Ott ültünk a gesztenyefa alatt hátul. Lusta volt a délután. Hallgattam. De titkot fejteni, ha így kell egyáltalán, unalmas, hát felkeltem, és hívtam magammal a kutyát, gyere, mondtam, megnézzük, leszedte-e anyám a cickafarkot, mert szerinte az a legjobb orvosság. És akkor a kutya megbolondult, lefeküdt és felugrott, nyüszített és forgott, hiányzó farokrésze felé kapkodva ügyetlen, öreg mozdulatokkal. Ezt nem értettem, mert már százszor megkérdeztem tőle, hogy "mi lett a farkaddal", és nem történt semmi, csak bámult csipás szemeivel, biztos voltam tehát abban, hogy a farok szó nem jelent számára semmit. De mégis akkor bolondult meg, amikor azt mondtam, "gyere, megnézzük, leszedte-e anyám a cickafarkat, mert szerinte az a legjobb orvosság." Megvártam, míg lenyugszik, és elismételtem: ugyanazt csinálta. A torkomban dobogott a szivem, de nem tudtam tenni semmit. Hallgattam. A csonka farkú kutya pedig, amikor már újra rendesen szedte a levegőt, elindult a ház hátsó frontja felé. Ott is volt bejárati ajtó, de nem találtam érdekesnek, a ház belsejébe vezetett az is. Mindenesetre utána mentem. Fölment a lépcsőn, én utána, kicsit csalódottan, mert már jártam arra, amikor a tetőre akartam kijutni. Kinyitottam előtte az emeleti szoba ajtaját és beléptünk. Por volt és pókháló, meleg és félhomály, egy ágy és fölötte egy nagyméretű festmény, láttam sokszor, a felső részében egy fehér bőrű nő feküdt meztelenül, mintha lebegett volna, feje nem is volt, csak sejteni lehetett behajlított karja mögött, térdben felhúzott lába kiugró medencecsontban folytatódott - sovány volt -, csak a melle volt furcsa, mintha meg lehetett volna érinteni, mintha élt volna, simogatásra várva, a kép alsó részében pedig egy cickafark feküdt, érdesen és élőn. A lebegő nő és a cickafark közti zöldes teret a magány és a csend töltötte ki, mintha egy megérintésükre elindult kéz megállt volna félúton. Nekem ilyennek tűnt, de a szüleim és a magyartanárom szerint a leírásaim hasznavehetetlenek. Mindenestre a kutya lefeküdt az ágy mellé, onnan nézett rám, fejét mellső lábain nyugtatva. Gondolom, ez volt a titok; többre számítottam, de két nap múlva hazautaztunk, és nem nyomozhattam tovább.

Éjjelente felkelek, cickafarkból teát készítek. Ahogy kiveszem az üvegből a szárított cickafarkvirágot és odahelyezem a kávé mellé, várrva, hogy forrjon a víz, egy nyár jut eszembe. Egy hegyvidéki faluban töltöttem el, sokat ültem a vendéglátóm udvarában, és néztem egy fenyőt, a keskeny ágai közt áttűző napfényt, fáradtan. Akkoriban még igazán tudtam vágyni, sóvárogni, ezért voltam fáradt. Egyik nap fölmentem a hegyre, cickafarkat szedni, hogy csináljak valamit. Olyan meleg volt és csönd, és én úgy szerettem volna befejezni mindent, mert bonyolultnak tűnt és érthetetlennek, hogy lefeküdtem a fűbe, kezemben egy csokor cickafarkkal, hallgatva, ahogy a könnyeim eljutnak a fülemig. Hirtelen felnéztem, és megláttam a falu papját, ott állt nem messze, köszönt és azt mondta: vannak fontosabb dolgok, mint a nők és a férfiak. Rosszul esett, hogy belém látott, hogy ilyen otrombán fogalmazott. A vendéglátómmal szemben volt a paplak, gyakran láttam, hogy siet a templom felé a kutyájával. Ennyi. Később hallottam, hogy elment a faluból, hátrahagyva megcsonkult farkú kutyáját. Gondoltam, hogy azért ment el, mert abban a faluban állandóan harangoztak, sok volt a temetés, nem juthatott ideje az elmélyülésre. A kutya miatt haragudtam. De a múltkoriban itt járt látogatóban az egyik falubeli asszony unokája, és felkeresett, mert a nagyanyja beszélt rólam. A vele való találkozás óta ez a nyugtalanság bennem. Azt mesélte ugyanis, hogy a falu utolsó papja - ötven éve már, hogy a szomszédos faluból járnak át misézni, temetni - szerelmi viszonyba keveredett, és a nem múló, sanyargató testi vágytól nem találva megnyugvást, kínjában átharapta a kutyája farkát, elgyalogolt a faluból. No - meséli az ismerősöm unokája -, a nagymamám soha nem tudta megmondani, hogy ki lehetett az a nő, gondoltam, maga talán tudja, hisz akkortájt töltötte nálunk a nyarat. Amikor elment, megkönnyebbültem. Mindig is bosszantott az emberek pletykaéhsége, kegyetlen történeteik, amelyekkel magyarázatot keresnek saját rosszul sikerült életükre. És abban a faluban éppen elég ilyen élet volt, csak amíg ott voltam, hárman akasztották fel magukat. Folyton harangoztak. Olyan közel volt az élet és a halál. A pap kutyája biztosan összeverekedett néhány kóbor kutyával, és nem tudott előjönni, talán a lábát is eltörte, amikor a farka megcsonkult, a papnak pedig el kellett mennie, hívta a kötelessége, talán egy másik egyházközség. Ez csakis így lehetett. De nem magyarázza meg az én nyugtalanságomat, nem ad választ arra, amit türelmes kávéivás közben, olyan hosszú időn át távoltartottam magamtól: mi lehet fontosabb a nőnél és férfinál? Hédi, Hédi, bolond egy öregasszony vagy te, találj ki valami hazugságot, az megnyugtató, és hallgass zenét, így éjjel a legédesebb, olyan, mint egy simogatás. És olvass: "Hogy mennyire így volt, bizonyítja az a meglepetés, amit váratlanul szerzett - s főként, hogy a meglepetés pillanatában, világosan emlékszem, ezt éreztem: lám igazad volt, mikor megsejtettél benne valamit." Leülök végre olvasni - mellettem a kávé és a tea -, hogy feloldódjam kissé, mire a szemembe nevet, és megfogalmazza az érzéseimet. Jártak már így? Velem folyton ez fordul elő. Olvasmányaim lelepleznek saját magam előtt. De majdcsak vége lesz, megérdemelném, nyolcvanhárom múltam.