A test harangja

Jobb, ha az íróról csak műveiből tud a világ.

(Ottlik)

A test legjobb állapotáról gondolkodom. Egy öreg és megfáradt asszony voltam éveken át, a magány emlékezéssé nehezült hangja szólt ki belőlem, beszélt egyfolytában, és még csak azt se mondhatom, hogy hazugság lett volna megidézni időket, amelyekben nem sétáltam, mert láttam magam előtt, Ottlik-mondatokkal a fejemben jártam, és tudtam, soha nem a megírt valóság lehet kérdéses, hiszen ne beszéljünk se egyféle, se kétféle valóságról, hanem beszéljünk sokféléről: a valóság modelljeiről, inkább annak hitelessége. De mondták, azzal sincs baj: gondoltam, látomásos típus vagyok. És milyen remekül éreztem magam! Oh, ha tudnád. De cigaretta az első pillanattól kellett. Piros Ronhill, York, ha még emlékszel ezekre. Ahogy odaér az ajkaimhoz, illeszkedik az ujjaim közé, míg ütögetem a billentyűket, jó. Biztonság: földelés. Mert a látomásosság éppen olyan, mint a vicces-cigi, ellebegtet.

Tehát a valósággal és a hitelességgel semmi baj nem volt, ma is összeszorul a torkom, ha valami szövegben azzal az öreg és megfáradt asszonnyal találkozom, furcsa alkalmakkor, irodalmi esteken: ismertem. De azért mégse volt minden teljesen rendben. Mert közben azért én is voltam, ha érted; erre sajnos nem emlékszem. Előfordul, hogy akivel megosztottam azokat az éveket, mesél nekem, elmondja, milyen voltam: reggel nehezen ébredő, könnyen lelkesülő, ilyeneket mond. Ja, de kötözködő, utálatos és szép is voltam, ezt mondja. El kell hinnem minden szavát, mert nem emlékszem. Nem azért, mert nem számított. Éppen ellenkezőleg, azok voltak a legjobb éveim, csak nem a valóságra, hanem a látomásokra figyeltem. Meg arra, hogy legyen cigarettám. Éjfél körül volt, éppen a Színházi történetben voltam, és hiába ütögettem szórakozottan a cigarettásdoboz tetejét, nem volt visszajelzés, csak kongott, akár a hajnali város felett a harangszó. Biciklire ült, és elment az éjszakába, akkoriban még nem voltak éjjel-nappali trafikok, a cigiüzérek is aludni tértek, szóval nem tudom, honnan, de hozott nekem két doboz Classicot - akkoriban ez volt.

Vannak férfiak, akik mellett szép nőnek lenni. A füstízű csóknak is jó az íze. Akkoriban nem gondoltam erre, nem jutott időm a valóságra figyelni, csak annak különféle, megírható és hitelesnek tekinthető modelljeire. Most, hogy a test legjobb állapotáról gondolkodom, most jutott eszembe a legnagyobb hiba, amit abban az időszakban elkövettem.

Annak az öreg és megfáradt asszonynak, akinek magánya emlékezéssé nehezülő hangon szólt ki belőlem, nem volt teste. Érted, mire gondolok? Nem hasogatott a dereka, nem volt csontritkulása se kínzó kétoldali fejfájása az alacsony vérnyomástól, amitől el is eshetett volna, ínysorvadása, amitől bizonytalankodik szájában a protézis, aranyere se renyhe bélműködéssel: nem volt teste, öreg és megfáradt.

Talán miattam. Mert annyira el voltam foglalva vele, lehetséges emlékeivel, hogy nem figyeltem semmi másra: magamra se. Nem törődtem a saját testemmel se, hogyan juthatott volna hát eszembe az övé? Persze nem csak azért, mert elragadtak a látomások, egykor volt városomban megtörténthetett szépséges és szörnyűséges események, hanem a saját fiatalságom miatt is. Nem éreztem fáradtságot, ha hajnalig írtam és alvás nélkül rohantam dolgozni, nem kapkodtam levegő után, ha két doboz Classicot szívtam el, nem voltak fölösleges kilóim, nem töredeztek a körmeim és nem hullott a hajam, minden vágyam kielégülésre talált, amit természetesnek is tekintettem, hajlékony volt a derekam, szorosan ölelt a combom, követelőzött a mellem.

Hát így.

Most, hogy itt ülök, ebben a meleg szerkesztőségi szobában, forrón súrolja a cigaretta az ajkaimat, ujjatlan ingem is ledobnám, a szoknyám is felhúznám, akkora a júliusi hőség, hátravetném a fejem, hogy a folyton ide-oda bólogató ventillátor a nyakamba csókoljon, és arra gondolok, mi a test legjobb állapota, kimondom: az én test nélküli, a fizikai valóságot nélkülöző öreg és megfáradt asszony-barátnőm, jár az eszemben. Kérdezném tőle: mondja csak, kedves Gruber Emma, nem hasogatott a dereka, amíg velem volt? Nem kellett reggelente egy-két kanál szilvalekvárt bekapnia? Este langyos sört innia az álmatlanság ellen? Nem bénította meg a félelem? Mert akárhogyan is: igen sok szörnyűséget mesélt nekem, amit ha visszafogottan is, de beleütögettem a billentyűkbe.

Tudom, mire gondolnak. Igazuk van. Valóban nem a júliusi hőség miatti kínlódásom juttatta eszembe Gruber Emma testét. De ha úgy vélik, saját öregedésem miatt tértem vissza hozzá - bár igazuk volna -, tévednek.

Történt egy-két dolog mostanában. Amitől minden megváltozott. A tervek álmok lettek, az álmok távolságba tűnő fantazmák, azok pedig nyüszítésre kényszerítő fájdalmak.

És fontos lett a test. Csakis az volt a fontos: akár egy harang, amely ha eltörik, hang, zúgás, zengés-bongás nélkül marad a lélek. Vagyis nem tudni, mi lesz a lélekkel, de nem is ez volt a kérdés. Ez nem számított.

Ha pontosítani kell, azt mondhatom, történt egy-két dolog mostanában, ami eszembe juttatta, hogy a testemben vagyok. Mondok egy példát: fölriadtam az éjszaka közepén és hányingert éreztem - tegyük fel - a félelemtől, és nem azért gyújtottam rá, hogy jól érezzem magam, írni kezdjek, hanem mert hányingerem volt, úgy remegtem, akár egy állat, és a Rodeo segített. (Rodeo: amikor már mindenki light Marlborot szívott, akkor egyszeriben csak ezt lehetett venni. Tulajdonképpen logikus. Lehetnek pillanatok, amikor csak a szavak jelentése bír tartalommal. És azok valóban a rodeo pillanatai voltak. Jól megszívtuk.) És akkor a testem eszembe juttatta, hogy benne vagyok, hogy ő a fontos.

És Gruber Emma elhagyott. Az öreg és megfáradt asszony meghalt bennem, tőle kapott látomásaim a talán megélhető - tehát bizonytalan - idő lehetőségévé váltak. De nem gondolkodtam ezen, észre se vettem, csak az volt furcsa akkoriban, hogy mindenféle eszembe jutott, mint az is, hogy valaki elbicajozik az éjszakába, hogy cigarettát vegyen nekem. Ezt már elmeséltem.

Gruber Emma helyét a fizikai létezésem vette át. Talán mert minden átértékelődött, kezdtem odafigyelni arra, hányszor gyújtok rá azért, mert ideges vagyok, megbántottak és megfájdult a fejem, összerándult a gyomrom. És nem tetszett, hogy ilyen okokból dugjak cigarettát az ajkaim közé. Akkoriban fogalmaztam meg a dohányzás (dohányzók, nemdohányzók és kocadohányosok) és az emberi kapcsolatok viszonyát, de erről később.

Éppen a fizikai létezéssel meghatározott emlékek felmerüléséről beszéltem a meleg szerkesztőségi szobában, arról, hogy milyen nehéz észrevenni és megtalálni a test legjobb állapotát, talán meg se történik velem, ha... A beszélgetőtársam elnézően és belenyugvón figyelve újabb cigarettám parazsát, azt mondta: akkor éltük elmúlt életünk utolsó perceit.

Ez van.

Így már nem furcsa, hogy eszembe jutottak az emlékeim, hogy fontossá váltak, ahogyan az életem is.

Lelkem harangja, a testem. És nem fogom rángatni, oda se figyelve hangjára. Minden rezdülésében benne akarok lenni.

Mondjuk úgy, hogy rámijesztett a mulandóság.

A dohányosok ismerik a reggelente jelentkező érzést, amikor majdnem - de csak majdnem - úgy döntenek, abbahagyják. Az igen rossz minőségű cigaretták világában, amilyen a mi mostani világunk, ez gyakrabban előfordul. De aztán a második nyújtózás után odagyúlnak a dobozért, mindenféle okos mentegetőzéssel testük felé.

Mondjuk, csak ennyi történt velem: olyan rossz cigarettát árulnak, hogy sűrűbben kell a mulandóságra gondolni, arra, hogy mi a test legjobb állapota. Ami persze csak akkor volna igaz, ha még mindig Gruber Emma lakna az emlékeim helyén.

Több valóságmodell csúszott egymásra az elmúlt néhány hónapban. Megéltük elmúlt életünk utolsó néhány percét, ahogyan ezt beszélgetőtársam mondta azon a forró júliusi napon.

És ha már így történt, akkor nem tehetünk mást, mint újból felosztjuk már megélt időnket, és az abban tanyázókat.

*

Vett egy Gillette önborotvapengét, egy skatulya hármas cigarettahülznit és egy-egy csomag Hercegovina és Finomtörök dohányt.

(Ottlik: Buda)

Van úgy, hogy megkérdezik, hogy vagyok. Mondom, jól, csak mintha harangok zúgnának a testemben. Nem tudok mindenkivel szóba állni - miattuk. Sőt az is egyre gyakrabban fordul elő, hogy csak bizonyos emberek társaságában gyújtok rá.

Figyelem a testemben zúgó harangokat, csak azokat figyelem. Biztos vagyok abban, hogy azért költöztek belém, mert megsejtették a mulandóságot. Amiért minden nap hálásabb vagyok, és meg akarom találni testem számára a legjobb állapotot. A dohányzásról viszont nem tudok lemondani. Úgyhogy meg kellett indokolnom a rágyújtásaimat (bár nem tudom, hogy a testem méltányolja-e), aminek következtében elvi álláspontokat kellett kialakítanom az emberi kapcsolataimban. De nem is pontosan így történt.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy bizonyos félelmek miatt túl sok megbántást viselek el, túl sokszor gyújtok rá ideges fájdalmamban. Mert kevés dolog összehasonlíthatatlan, de a félelem talán azok közé tartozik. Arról nem lehet vitatkozni, fokozatait észérvekkel elfogadhatónak illetve megokolatlannak tartani. De erre se akkor jöttem rá.

Üldögéltünk a kávéház előtt, csak úgy. Összejöttünk. A fiúk a közeli trafikban cigaerettapapírt vettek, hogy vicces cigit sodorjanak. A hülznivel mégis könnyebb, mondtam. Azt csak meg kell tölteni. Bár maga a szó, most, hogy szinte csak a szavak jelentése bír tartalommal, a praktikusság ellenére is taszító. Mert igaz, hogy hüvelyt jelent, de leginkább töltényhüvelyt. Igaz, ha cigarettapapírból van, akkor egészen más. Cigarettahüvely? Megfelel a töltényhüvely, mondták: vicces tölténnyel tömjük tele a cigarettapapírt: jó a félelemre; többet ér minden pálinkánál és sörnél, mert nem követi macskajaj, de a féltés ellen is jó.

Aztán nem is igen beszélgettünk, csak elvoltunk egymás gondolataiban: szerkesztők innen-onnan, egy földből és vérből valók, amolyan sehová se tartozó, de abban kitartó figurák - láttuk, hogy ilyennek látnak a kávéház előtt elhaladók. Amiből már tudható, hogy nem így van. Nem emiatt vagyunk el egymás gondolataiban, hanem azért, mert egy időben történt velünk valami: félelmet éreztünk, és nem kételkedtünk egymás féltésében. Ritkán adódnak ilyen pillanatok, igazán nem bántuk volna, ha elkerülnek bennünket, ebben egyetértettünk. De ha már így adódott, hogy megéltük elmúlt időnket, legalább kihasználtuk. Üldögéltünk a kávéház előtt.

- Mostanában harangok zúgnak a testemben, mondtam. Úgy érzem, oda kell rájuk figyelnem. Akkor kezdtek zúgni, amikor megjelent bennem a félelem, hányingerem támadt és rá kellett gyújtanom. De aztán olyan helyzetbe kerültem, hogy megkérdőjelezték a félelmet. És ettől is rá kellett gyújtanom, de az már nem volt ugyanaz: mintha hagynám, hogy elhallgattassák bennem a harangokat, az elmúlt időnkért zúgó harangokat, a mulandóságra figyelmeztető, a testért kongó harangokat. És azon kaptam magam, hogy meg kell indokolnom a rágyújtásaimat; úgy éreztem, ha hagyom, hogy bántsanak, elárulok mindent: azt az öreg és fáradt asszonyt, akivel a már elmúlt időt megosztottam, a halálakor visszatérő saját emlékeimet, amelyekben érzem az évekkel ezelőtti nehéz ébredéseimet is, és tudom, hogy valaki szépnek látott, de legfőképpen a bennem zúgó harangokat.

- Szerezz egy teknősbékát, én attól tanultam mostanában legtöbbet: semmi nem törheti el a páncélját - semmi, ami a természet rendje szerint való.

- Nem a rágyújtást kell megindokolni, hanem a társaságot.

Szóval így történt. A fiúk sodortak egy vicces cigit, és azt mondták, jó a félelemre meg a féltésre. Akkor, hogy a bennem zúgó harangokról meséltem, fogalmazódott meg bennem, hogy megalázó, ha meg kell indokolni a félelmet: a megélt, elmúlt időmet. Még Gruber Emmát is, aki meghalt, mielőtt megkérdezhettem volna tőle, álmatlanság gyötörte-e vagy székrekedés.

És aztán, amikor egyikük, feje fölé fújva a vicces füstöt, azt mondta, nem a rágyújtást kell megindokolni, akkor fogalmazódtak meg bennem elvi álláspontjaim a dohányzással (dohányzók, nemdohányzók, kocadohányosok) kapcsolatban. És azóta csak bizonyos emberek társaságában gyújtok rá.

*

A cigaretta már-már a körmömre égett (...) Ebben a pillanatban olyan magával ragadó erővel tört rám a mulandóság érzése, mintha az a kis hamuoszlop (leomlott és darabokra hullott bár, de azért még mindig oszlop, az idő kettétört gerincoszlopa), tehát mintha azidőnek ez a ledőlt oszlopa magát a mulandóságot jelképezné (...)

(Kis: Fövenyóra)

Mert másfajta érzés a dohányosok szent körébe tartozva gondolni a mulandóságra, miközben a füst ködén át mondatokat olvashatunk valakitől, aki mindent tudott. Talán ezért hagyta, hogy a körmére égjen a cigaretta. És megnyugtató is. Arra gondolhatunk, hogy akármilyen jelentéktelenek vagyunk, megérezhettünk valamit abból, amivel ők együtt éltek. Arra az elrévedő, éles, látnoki és belenyugvó pillantásukra gondolok, amely csonkig égett cigarettájuk melléklete. Egy párizsi bisztróban, egy újvidéki beszélgetés alkalmával.

Elkövetkező, testük harangzúgástól hangos évei, most hogy már megéltük elmúlt életünk utolsó perceit, némely áldott rágyújtás alkalmával mondataik fizikai megélésévé magasztosulhatnak. Rengeteg időnk van, csak éppen minden pillanatunkban ott zúg a mulandóság harangja. Ezért aztán úgy döntöttem, odafigyelek arra, hogy jól érezze magát a testem, felkészült legyen mondataik fizikai megélésére. De mást is akarok. Gruber Emma helyett megtalálni azt az asszonyt, akivel - emlékeinek megírása helyett - a saját, emlékké alakult, múlttá vált életemet megoszthatom, a test harangja, a mulandóság szerint. Minden kapcsolatot (mert emlékké fog nehezülni) ennek rendelek alá. Nem tudhatom, hogy sikerül-e, de van időm a kísérletezésre.

Dohányzók: a szájba helyezett és meggyújtott rudacska okozta érzés a szeretkezés mélységével fűzi össze a körbe tartozókat, de a szerelmi együttlét esetében gyakran bekövetkező csalódás és a lelki konfliktusok hiányával (a teljes azonosulás lehetetlensége) éppen ellenkezőleg, az első füst - megfigyeléseim szerint - egyidőben történő kifújása az egymás szemében látható, de külön megélt kéj révén a megmásíthatatlan összetartozás kútjába taszít, a mulandóság bizonyosságával.

Kocadohányosok: leginkább azoktól kívánom távol tartani magam, akik időről időre rászoknak a dohányzásra, egy új kapcsolat sodró erejétől, valamely mulatozás félrészeg állapotától, a munkahely légkörétől indíttatva. Az ilyen hazugok éppen azt támadják meg alattomos módon, ami miatt rágyújtunk, mert elhitetik, hogy közénk tartoznak, a mulandóságra odafigyelő és azt folyton átélők körébe, és miközben ők az első slukk mélységéből már a perem felé kapaszkodnak, én megnyílok és kitárulkozom előttük, megengedem nekik, hogy hozzám érjenek, szavaik és cselekedeteik megérintsenek, hogy aztán véresre súrolhassam bőrük tapintásától vibráló bőröm, kamillával borogathassam általuk igénybe vett izmaimat, a rájuk való emlékezéstől undorodva sajgó csontjaimat. Szóval, a kocadohányosoktól tartózkodni fogok, azokkal semmiféle kapcsolatra nem vetemedem, hiszen a saját jövőbeni emlékeim foroghatnak veszélyben, de még ennél is több, a velük való fölösleges és fájdalmat okozó mindennemű kapcsolat süketté is tehet testem harangzúgása iránt, ami miatt megritkulhatnak vagy el is tűnhetnek azok a kegyelmi pillanatok, amelyekben az idézettek mondatainak fizikai megélésére kerülhet sor. Ezt nem kockáztathatom.

Nemdohányzók: vannak köztük undorodva odébb andalgók, ablaknyitogatók, hamutartó-tologatók, akikkel nem ülünk egy asztalhoz, akiket nem látogatunk meg, csókot pedig semmilyen körülmények között nem váltunk velük. Azonban olyanok is akadnak köztük, akik érdeklődéssel szemlélik rágyújtásainkat, leültünkkor elénk helyezik a hamutartót (miután kiszedték belőle a dunsztgumikat, apró csavarokat, gyufásdobozt és más apróságokat), szemük az ajkaink között helyezkedő cigaretta érintéseit figyelik: az ilyenekkel hosszan tartó barátság is kialakulhat, érteni fogják, ha a kék gomolygásban eltűnő konyhájukban arról beszélünk, hogy egy doboz Symphonia cigaretta, puha csomagolás (megkezdve); sőt az is előfordulhat, hogy megengedjük: ajkaik és nyelvük felderítse, megízlelje cigarettánk helyét. Velük lehet. Ők tudják, mit vállaltak, a füstnek milyen keserédes kavalkádja fogadja őket, éppen a mulandóság leheletét akarják magukba szívni, azt kívánják szánkból szürcsölni, részesévé válni annak a sajdító szépségnek, amit az első slukk jelent az érzékeinknek és vele szemben a testünknek. Ők tudják, hogy a halált féljük, nem a mulandóságot. A mulandóságnak parázsló részei vagyunk, mert szenvedélyünk ezt diktálja. Vagyis van bennünk szenvedély. Szeretjük agyonmérgezett testünket. Létezését naponta többször, a mulandóságot hirdető hamukukaccal ellenőrizzük. És másokat is tudunk szeretni. A körünkbe tartozókat cinkos összetartozással, a nemdohányzókat hálás remegéssel. Csak a kocadohányosokat nem. A semmilyeneket, a helyezkedőket, az álrajongókat és hamisan élvezkedőket nem. Azok dilettánsok. A mulandóság megcsúfolói, ekképpen az élet gyilkosai.