Az égi toll

Az ezredes úrnak meghalt a fia. Tudtam ezt. Mégis másként kezdtem érezni. Nem az ő magányos szöszmötélését, de a gyerek halálát. Az ezredes úr elvolt magában. Éppen felhúzta a fekete ruháját, hogy elinduljon. Előtte úgy tett a feleségének, mintha még volna otthon elegendő kávé. Hazudott neki. Jól van. Akár egy gyereknek. Rendben van.

De másként kezdtem érezni. Fulladoztam. A tollpárna alulról nyomta a mellemet. Ahogy egyre jobban belesüppedtem, hogy koponyámmal átlyukasszam és az arcomra kerüljön, szélei arccsontomon találkozzanak, süket és vak legyek, csak azt értem el, hogy fulladozni kezdtem. Igaz, nagyméretű tollpárnán feküdtem. A fejem búbjától a hátam egyharmadáig ért. Levendula illatú volt. Apró zacskók hevertek a szekrényeim minden pontján, attól. Hvarról hoztam, amikor évekkel ezelőtt a szigetről a szárazföldre úsztam egy forró délutánon. A számba tömtem a zacskókat, nehogy átnedvesedjenek. Nem vagyok jó úszó. Nehéz volt. Többször fulladni kezdtem. A számat feszítő zacskókból a levendula illata mérgesgőzként járta útját az orromtól a fejemen át a légcsövemig. Addig nem is tudtam, hogy az ember feje csupa lyuk, alagút. Ha szemből lőnek fejbe, tán csodának számít, ha a golyó nem kezd kanyarogni, sétálni? A levendula illata helyett a vér vasszagával fullasztva meg. Lehetséges-e, hogy megfulladjon, akit fejbelőnek?

Az ezredes fia miatt gondolok erre. Mert félredobtam a könyvet, hogy az illatos huzatú párnába süllyesszem a fejem. Nem értettem, mi lett a fia tejfogaival. Az itt-ott kihullott, földbe taposott, tetőre dobott, tán lenyelt és aztán a latrinába került apró fogakkal, ha a helyükbe kerülők nem rághatnak eleget. Olyan, akár a cserbenhagyás. A szánkban kinövő első fogak elvégezték a dolgukat, amint kiesnek. Megtanítanak az első veszteségre. Aztán mi következünk. Nem kell mást tennünk, csak időnként felidézni az első kétségbeesést, amikor valami, amit biztosan a miénknek hittünk, elhagyni készül bennünket. Az íny körüli nyálasan sós vért. Miért nem lehetünk képesek erre? Az ezredes felesége figyelmeztette a fiút, kérte, ne menjen, de ő nevetett. Érezhetünk-e felelősséget tőlünk független, mégis rajtunk beteljesülő eseményekért?

Azért úsztam Hvar szigetéről a szárazföldre, mert hetente csak kétszer jött a hajó, és nekem azonnal el kellett mennem. Ilyesmi többször előfordult velem: olyankor érzem, el kell indulnom, amikor semmiféle közlekedési eszköz nincs. Így aztán már többször úsztam, gyalogoltam órákon át. Hogy hazaérjek. Akár a kinti vécébe: zöld ajtaja mögé bújjak, a lyukba akasszam a kapcsot és kezembe támasztva az arcom ráüljek. Kényelmetlenül, mert a vécétető fogója a farcsontomba váj. Nincs ebben semmi különös. Babáimat a hűvös betonra helyeztem. Az nekem való volt: belakható. Kintről minden hangot hallottam, megnyugtatóan zajlott az élet. A vécé résein beszűrődő hangok tartották távol a félelmet, hogy nem lesz mindig így.

Amikor halaszthatatlanul indulnom kell, úgy hiszem, veszélybe kerültek a zajok, neszek, hangok. És meg kell bizonyosodnom az ellenkezőjéről. Önzésből. Mert megbántódtam és vigaszra vágyom. Haza kell mennem. Ahogy a hűvös tengerben úsztam, számban a zacskókkal, amelyekre szükségem volt, hogy beillatosítsam velük a szekrényeimet, a kinti vécé helyébe lépett házamat, úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben van. És valóban. Mert a helyes döntésekben benne a megoldás. Vidám kedvű, a selymes bortól síkosan éneklő férfiak vettek csónakjukba és vittek a szárazföldre. Keskeny fehér házba mentünk, amelynek konyhájában sokan voltak, a tengerparton ez így van, szobáikban nyaralók tanyáznak. Ruhát adtak és telefonálhattam: a pénzem Hvaron hagytam, csak levendulával töltött zacskókat hoztam magammal. Három napon át laktam egy apró szobában, a vidám kedvű férfiak egyikének két lányával. Őszibarackot reggeliztem és kávét ittam velük. Kikísértek a vasútállomásra. Csak ott kérdezték meg, óvatosan végigsimitva a tengerpart ellenében is fehéren világító karomon, miért.

Lyukat vájok a párnába, a tollak égetik a hajszálaimat. Egyforma bűzük lesz, ha lángra kapnak. A súrlódás ereje tüzet is okozhat. Meg kell értenem, milyen volt az ezredes lelőtt fia, hogy megtudjam: mit érzett, amikor a golyó átjárta. Gondolt-e arra, hogy elveszít valamit. Mint megszabadulni az első tejfogtól, olyan lehet elválni az élettől. Akárha a természet ellen holott mégsem.

Amikor hazaértem, nem vontak felelősségre, magamtól meséltem el: a kinti vécébe zárkóztam, amikor az első tejfogam már annyira lötyögött, hogy körbe tudtam csavarni, a sós vért szopogatva, az egyre gyűlő nyálat nyeldesve, iszonyú félelemmel: az első alkalom volt, hogy elveszítek valamit, ami az enyém. A számból, legismerősebb belső részemből. Csak az nyugtatott meg, hogy odakintről behallatszottak a délutáni kávézás előkészületei, és szólongatni kezdtetek: vár a barack.

Tudtam, hogy bármennyire is szeretnek, pontosan nem érthetik meg, amit elmondtam. Magam se értettem, csak abban voltam biztos, hogy mindenáron el kellett jönnöm, mert veszélybe került a biztonságom, a zajok és hangok, az életem. Mint elveszíteni az első tejfogam. Miért kellene elfeledkeznem arról a félelemről? Miért kellene szégyellnem ezt a nevetséges összehasonlítást? Ha így van, azt se bánom, de nem maradok.

Akkor, a tenger felé indulva, már nem csak a szám volt az egyetlen belső részem, amit ismertem. És tudtam, egyszer majd ugyanolyan kibírhatatlan fájdalmat fogok érezni, ha az ahhoz tartozót veszítem el, mint azon a nyári délutánon a vécében, a fogam csavargatva, és azt is tudtam: nem most történik.

Én nem az ezredesről akarok tudni. Nekem fáj, ahogyan megeteti a fia nevelte kakast. De a párna nem segít. Belészorított, hozzátapadt fejem nem képzelheti másként a történetet. És ezt nem tudom elviselni.

Sokszor mondtam ki, nem tudom elviselni. Hvaron és más helyeken is. Olyankor elindultam, hazamentem. De soha nem hittem volna, amikor valóban megtörténik, ellenkezőleg kell tennem, otthonról kell elindulnom.

Rossz pillanatban kezdtem újraolvasni a könyvet. De úgy emlékeztem, a kilátástalan történetben a mondatok erővel bírnak. Nem emlékeztem tévesen. Csak az adott pillanatban nem tudtam a mondatokra figyelni. Honnan tudhattam volna, hogy ilyesmi is előfordulhat: a megélt kilátástalanságban a mondatok nem segítenek. Egyre csak a meg nem írt felé terelik a gondolatokat. Az ezredes meghalt fia felé. Azt akartam, mert a házam már nem lehetett az, ez a könyv legyen a kinti vécém. Mondatai a magamra húzható, zárható zöld ajtó. De leragadtam annál a sornál, hogy Agustín most már halott volt, és a moly tönkretette a csillogó selyemszövetet. És egyre csak az ínyembe ragadó, a körkörös csavarás ellenére is kapaszkodó tejfogam járt az eszemben, az elvesztése okozta félelem, a kinti zajok és neszek, hangok adta nyugalom.

Akár egy baljós jel, olyan volt kezemben a könyv. Félredobtam és a fejem a párnába fúrtam. Lassan ereszkedett le a sötétség. Az is ismeretlen volt. Mert a lámpát csak akkor lehetett felkapcsolni, ha biztos volt, nem szűrődik ki fény. Megírta az újság, olvasható volt a helyi tévé teletextjén. Könyvet tartani baljós jelnek, amikor a valósághoz kell időben és tévedhetetlenül alkalmazkodni, butaság. De velem még soha nem fordult elő ilyen. Soha nem féltem attól, hogy az idő, amiben meghozok egy döntést, tévedés, amiként az abból következő alkalmazkodás is: helyrehozhatatlan tévedés lehet. És történhetnek visszafordíthatatlan, megváltozhatatlan dolgok. Amikor kevés, nevetségesen apró a bennem lévő erő.

Nem foglalkozhattam tovább az ezredessel. Belémköltözött a csoszogása, szöszmötölése. Gyásza. Tehetetlensége, amellyel átvonszolta magát a napokon. Tudtam, nem akkor szabadulok meg ettől az érzéstől, ha félredobom a könyvet, nem segít, ha a fülembe erőszakosan dörömbölő zajok elől a párnába süppedek. El kell mennem.

Halaszthatatlanul indulnom kell, mert azok a zajok, neszek és hangok kerültek veszélybe, amelyek már nem az enyémek, amelyekkel már olyasvalakinek tartozom, akinek éppen lötyögni kezdett az első tejfoga.

Minden érzésem ellenére kellett döntenem. Mérlegelhetném. De miért tenném? És ha mégis, mit mondhatnék? Csak azt, hogy volt egy pillanat, amelyben nem tudtam elviselni, hogy az ezredes úrnak meghalt a fia. És szétfeszített a fájdalma és már nem találtam menedéket a mondatokban és féltem, rettenetesen féltem, hogy elveszíthetek valamit, ami nem is az enyém, de belőlem van, hozzám tartozik.

Mindig is könnyű dolgom volt. Csak be kellett menni a kinti vécébe, hogy halljam a réseken beszűrődő zajokat, neszeket, hangokat, csak meg kellett érintenem tenyeremmel a vécé meleg falát. Csak úsznom kellett vagy gyalogolni, hogy hazaérjek, hogy tenyeremmel megérintsem a ház falát, hogy lefeküdjek a szobában és hallgassam az ismerős zajokat.

De most nem. Most minden a visszájára fordult. Akárha a szárazföldről kellett volna Hvarra úsznom.

Azt kérdezte tőlem az ezredes, felnőttem-e ehhez. Nem tudtam volna vitatkozni vele. Eszembe jutott, amikor a felesége azt mondta, ha január harmadikán itthon marad, nem gyűlt volna meg a baja, és ő lágyan fektette vissza a párnára, megtörölte az asszony homlokát. Hogyan is vitatkozhattam volna vele, amikor ő vigaszt tudott nyújtani a maga baja mellett. Erős volt.

Elidőztem annál a mondatnál, hogy nem gyűlik meg a baja. Ebből sejthettem volna, hogy talán kevés az önuralmam. Képtelen vagyok a nyugodt, visszafogott megfogalmazásokra, ekképpen az ilyen cselekedetekre is. Mintha örökké vízesés zuhogna bennem. Csillapítatlan erejű. Azért kellenek tenyérrel megérinthető falak körém. Összefognak engem. A zajok és neszek, az ismerős hangok megnyugtatnak. Talán mérlegelhettem volna. Mint az ezredes felesége, amikor beszélni kezdett. De talán ez is téves megállapítás. Mert lehet, hogy szavai önuralomról tanuskodtak, de a kakast megölette volna. Éppen azért, amiért az ezredes meg nem.

Mindenki a maga módján tartja magában emlékeit. És ha mérlegel is, nem mondja ki. Akkor se, ha másik legismerősebb belső részéből veszít el valamit. Nyálas vér nélkül.

Nem kellett úsznom, levendula illatú zacskókkal se tömtem teli a szám, igaz, nem is hazafelé igyekeztem. Csak el. Mint a legszélesebben hömpölygő orosz regények hőseiben a lemondás, úgy kanyargott előttem az út. De nekem nem volt annyi időm, hogy azokhoz a hősökhöz méltón éljem meg ezt. Bennem nem hömpölygött. A fejem alagútjaiban zakatolt és lüktetett. Izzadt a fejem. A tarkóm körül leginkább. Ennél sokkal rosszabb is lehetne, tudtam jól. Arra gondolok, hogy repülővel alig két órányi távolságra tőlem ugyanilyen nők gyalogolhattak tenyerükben egy izzadt kézzel - talán ők is rácsodálkoztak, akár a legszebb élményre, ajándékra, mennyit nőtt az a kéz az elmúlt hetekben -, és bármikor bezárhatták őket, lezárhatták valami sötét és vizes helyre, hogy néhány nap vagy hét után, amikor hajuk az undortól legvizesebben tapad a tarkójukhoz. Vannak befejezhetetlen mondatok.

Amikor másként kezdtem érezni, hogy az ezredes úrnak meghalt a fia, nem ilyesmitől féltem. Most sem emiatt nem hazafelé gyalogolok, csak el. És tudom, most már tudom, hogy nem döntéseink szerint éljük az életünket, az magától, tőlünk függetlenül történik. Gyalogolhatok napokon át, akkor se járhatom ki magamból azt, amiről nem tudom, mikor kezdődik. Ez egyszerűen csak így van. De el kell fogadni. Tartogatni a szájban, mint tömött zacskókat, hagyni, hogy szúrós gőzei lenyugtassanak.

Mondhatnám, itt a történet vége. De vajon az ezredes úr története nem ott kezdődik-e, amikor határozottan, erősen és biztosan kiejtette a regény utolsó szavát.

Amikor a bennem kavargó szúrós gőzök lenyugtattak és újra az ágyamon hevertem, belesüppedve a levendula illatú párnába, nagyon fáradt voltam. Ismét a kezembe vettem az ezredes úr könyvét, ez volt a legnagyobb próbatétel. És rá figyeltem. Tudtam, hogy meghalt a fia, és ez minden mozdulatában, szavában benne van, de újra ő volt. Talán nem is ő változott, hanem én tettem eleget a parancsának, hogy jobban megérthessem őt. Kifárasztott, ezredes úr, mondtam neki, de tudja mit: minden rendben van. Most már tudom, hogy nem fontos, mi lesz a tejfogakkal, ha a helyükbe lépők nem rághatnak eleget, értem ám, hogy magát nem is ez nyomasztotta. Ha valamiért felelősek vagyunk ezredes úr, azok nem az igaziak, hanem a tejfogak. Addig van időnk elfogadni ezt, amíg mind kihullik. Mondhatnám, úgy alakult, hogy nem a megszokott, elképzelt körülmények között kellett erre rájönnöm, de felesleges volna. Hiszen mi olyan helyein élünk a világnak, ahol ez természetes. Akár a vulkánkitörések és árvizek. Fel kell rá készülni. Hogy ezt lehetetlennek érzem, hogy időnként rámtör a kétségbeesés, már nem ijeszt meg. Tudom, hogy a döntések helyességét nem pillanatokban kell mérni, hanem emberöltőkben, és éppen ezért lehetetlenség volna a felkészülés.

Egyébként ezredes úr, több választ is olvastam mostanában az önhöz is intézett - és addig mit eszünk? - kérdésre. És tíz év leforgása alatt az önhöz hasonló férfiak mindegyike ugyanazt a választ adta, amit ön is: szart. Csak másként fogalmazták meg. Ha már így együtt vagyunk, időnk is van elég, mesélek róluk magának.

Egyikük olyan odaadással ragaszkodik szellemi földrajzához, mint maga a kakasához. Ő azt mondta: mostanában nem az írás, hanem az anyaggyűjtés idejét éljük. Akárha magát hallottam volna, amint a majd-egyszer- kakasviadalra készül. Másikuk azt mondja, furcsa: ahhoz, hogy valami eltűnjön, néha elég, ha behunyjuk szemünket, máskor viszont ki kell nyitnunk. Képmutató és tökéletlen világ ez. És pontosan tudja, mikor van máskor. És tágra nyitott szemmel, érthető tagoltsággal mondja is: szart. A harmadikat, akiről mesélni szeretnék magának, érzem magamhoz a legközelebb. Ő az, aki lágynak is érezhető szavakba, messzi szobákból mindig ugyanarra az egyszeri helyre visszakalandozva mondja ki: most ott vagyunk, ahol megálltunk. (...) sok borzalmat kicseleztem már, de ez különösen kitartóan üldöz és ostromol, mindenféle furcsa és megmagyarázhatatlan helyzetekben álmodom vele. A művelt írók azt mondják, az írás egy kicsit terápia is, így lehet, segít, ha rendezem gondolataimat és megszabadulok e lidércnyomástól. Kikerülhetett volna ez az élmény, de ez az író sorsa. Minden szíven üti, hogy aztán vonszolja magát e csapások súlya alatt.

Látja, ezredes úr, amíg én itt fekszem az ágyamon és magányosan társalgok magával, az első tejfog, a legborzongatóbb szerelmi érzés elvesztésének rémületéről (mintha lenne a kettő között kapcsolat: de erről szavak nélkül), fiaink iránti felelősségünkről, nem messze tőlünk írók teszik a dolgukat. Látszólag külön világba merültünk: ők és mi ketten. Pedig nem így van.

Maguk mindannyian ugyanazt magyarázzák nekem, és én értem is, csak olyan rosszul esik. Nem a nő természete szerint való, hogy kimondja azt az egy, minden keserűséggel teli szót. Minden inkább: ezüstösen fényes párolóedények rakosgatása helyett begyújtani a szenes tűzhelybe, krumplit sütni meleg hamuban, tejeszacskót melegíteni a ruhája alatt, azt hazudni a gyerekeknek, hogy minden rendben lesz, vagy végső esetben sírva elszaladni, és közben mondogatni: azért mégis minden rendben lesz, ez a nő természete szerint való. És rosszul esik nekem - bár az évek múlásával egyre inkább belészokom -, hogy mindezek mellett azt is meg kellene fogalmaznom a magam módján, hogy amit eszünk, szar.

Mert jól tudja, ezredes úr, hogy amint felkeltem az ágyról, megpróbálom majd leírni mindazt, amiről az utóbbi hónapokban beszélgettünk. Egészen onnan, hogy volt egy pillanat, amikor csak arra tudtam figyelni, hogy magának meghalt a fia. És alig lesz erőm hozzá. Pedig onnan kell majd kezdenem.

De befejezni már ott akarom, ahol most vagyok. A maguk kíméletlenül őszinte világához kötni a magam nehezékét, a bennem dübörgő és zajos vízeséssel együtt, amit házam falai tartanak össze. Nem történt változás, hacsak az nem, hogy beláttam: akkor is összetartanak, ha nem vagyok bennük, így aztán nem tehetetlenségből, hanem akaratból vagyok köztük.

És nem azért akarom tudni magamban az erőt, hogy kimondjam a valóságunkra jellemző egyetlen szót, hiszen az nem lehet az én tisztem, és különben is: maguk már megtették. Én a szar körül lévő dolgokról akarom a szavaimmal lemosni a bűzt, a döglegyek piszkát (mivel egyikünknek se feladata, hogy a döglegyeket agyoncsapja). Nem tudhatom, mennyire sikerülhet, annyi év óta rakódik. Ha próbálom se önzetlenségből teszem. Erről már beszéltem, végtelenül önző vagyok. Undorodnék, ha megérezném magamon azt a szagot. De jól érti ezt maga, ezredes úr, hiszen annyi időn át dédelgette azt a kakast.

Megért engem. Nem veszíthetünk többet annál, amink van. De súlyos áron, és még akkor se biztos, hogy megtudhatjuk: mi a miénk. Csak várhatjuk a pillanatot, amikor döntenünk kell, hogy kiderülhessen. Akár a Pannón téli regében, amikor Jehova megsúgta a kiválasztottaknak, hogy tiszta libatoll esik majd az égből, de ezt csak ők fogják tudni. És a kiválasztottak, miután megtöltötték zsákjaikat, azt látták, hogy továbbra is hull a libatoll, hát megtöltöttek minden kezük ügyébe kerülőt. És reggelre bizony csak kásás-jeges hó volt a zsákokban, dunyhacihákban, sapkákban. Amikor aztán a legbátrabbak az ég felé fordultak, így szólt az Úr: Szolgáljon ez tanulságul néktek. ne várjatok az egek urától többet, mint amennyit adhat. Ami pedig az első hullást illeti, az valóban toll volt, de ti a szélbe szórtátok.

Hát így, ezredes úr. Maga segített nekem. Mesélt a veszteségről, a gyászról és a fájdalomról, a kemény, igaz szóig vezető útról, elküldött engem is, hogy visszatérjek, és belássam: nem tehetek mást, csak remélhetem: észreveszem, ha úgy történne, hogy errefelé is esik pehelytoll az égből, és lesz bennem erő, hogy időben szorosra zárjam a zsákom száját.