|
attila A kisbetűs attila egyéni szótáramban a ki-senkiség érzet, a helyzetében meghatározhatatlan identitás elnevezése. A ki-senkiség állapotában, amelyben nincs szilárd kiindulási pont, az önzés és a gőg éppoly idegenek számodra, mint minden más. S ez a távolság közted és köztük lehetőséget nyújt, hogy megismerd valódi természetüket! E léthelyzet lényegében különbözik a csend, a halál, vagyis a kimondhatatlan fölfedezésének a lemondásától. Ott te döntöttél e felosztottnak tűnő, de valójában egységes metafizikai mellett; itt a metafizikai választott ki téged, és tett (személyedben) magához hasonlóvá (akaratodon kívül is). Magyarán elültette benned a kézzelfoghatatlan magjait. Még csak a magokat.
|
|
|
Rendet vág Ki-senkiségedben, amikor úgy érzed semmit sem tudsz és semmit sem akarsz, a furcsaság erejével tárulnak fel előtted régi éned motivációi, az önzés és a gőg. Eddig föl sem figyeltél rájuk, hiszen teljesen egybenőttek a személyeddel: elszakadva, pozíció nélkül, (pusztán mint látás és akarás), most először szemléled azokat kívülállóként. (Kizárólag mint látás és akarás, és nem mint látó és akaró!) E pozíciót nélkülöző helyzetben ekként vetül eléd a történet nélküli (benned végbemenő) történés: a gőg ostobaság (tükröm nékem, mondd meg,/ ki a legszebb evilágon?), az önzés pedig az eltiprás kíméletlen önjoga (Te pedig add a világot/ világomnak, ne téblábolj!/ Gyilkolj, miként/ a vért izzadó/ kaszás rendet vág! ) Az első a mese hiú királynéjára, a második a csuklyás halálra emlékeztet. Kik így a világ rendjét nem bölcsen elfogadni, hanem a maguk szűk látóköre szerint megváltoztatni szeretnék. Miközben az a továbbiakban nem önmagában valóan, hanem rájuk vonatkoztatva létezne. Ellentétük, az alázat és az önzetlenség tehát valós, születéseddel kapott és életeddel kiérdemelt pozíciód elfoglalása az akarati-értelmi együtthatások mezején, a világban.
|
|
|
Színjáték Ha az alázat és az önzetlenség a megfelő pozíció elfoglalása, akkor nemcsak az érdemtelenül önmagának tulajdonított rang, hanem az eltúlzott szerénység is gőg, és nem csupán a törtető élet, hanem az elrendelt küldetésről harc nélkül lemondó passzivitás is önzés. Sőt még súlyosabb vétek az előbbieknél, hiszen ráadásul még a képmutatás bűnén is osztozik! Ennek ellenére, szinte kikerülhetetlenül, a legtöbb kereső beleesik ebbe a hibába. A neofiták túlzott lelkesedésétől hajtva, önképét nemcsak megszabadítja a gőg túlzásaitól, hanem a hazug alázatnak hódolva egyenesen lealacsonyító képet rajzol magáról (Ha tükröd borús fény); törtető vágyait pedig nem csupán kiöli magából, hanem minden küzdést igénylő célját, vele küldetését is kitörli a tudatából (és a jövőd fakó/ remény). Tanítója, az addig várt vendég elhidegül ezzel tőle, nem sértődésből, hanem őmiatta. Ő kezdte el idegenként, szíve bért fizető lakójaként kezelni lelki vezetőjét, akinek az a kötelessége, hogy "alázatát és önzetlenségét" csodálja, és helyeslő, támogatásáról biztosító szép szavakkal hízelegjen neki (a várt vendég/ elhidegül, s lakó/ már csak, ki bért fizet/ lakásáért: hamis/ mosolyt, ígéretet,/ vágynak ideálist)! A tanító azonban nem megy bele ebbe a játékba. Ő viszont nem tud felhagyni vele, és így sajnálatos módon kockára teszi mindazt, amit lelki téren eddig elért. (Csírázó világod / örömmel kihányod/-sőt még feleded is-,/ míg attilát s Isten/ szavait erőtlen/ hazugságba zárod.)
|
|
|
A szellemhez A cél megvalósítása érdekében, teljesíthetetlen kívánságaiddal magadtól elidegenített lelki vezetődet vissza kell édesgetned magadhoz. Ez nem nehéz, és kizárólag rajtad áll a tett, amely nem több és nem kevesebb mint kinyilvánított ragaszkodásod gesztusa (Hozzádsimulok). Még nem tiszta, önzetlen és alázatos közeledés ez (ne rettetsen el mozdulatom hideg zaja), de a cselekedet föltétlen figyelmet érdemel és kap is attól, akit nem az önzés és a gőg irányítanak. Az oltalomért kiáltó kérésben még mindig ott fészkelnek régi önmagad motivációi (én még most is adok és hagyok/ magam mögött/ valakit, sőt valamit is/ például a csend szagát vagy attilát). A hozzáfordulás részedről, ellentétben az elfogadással, még közel sem föltétlen: csendjének szaga van, s ott hordozza magában (attilát), a ki-senkiség minden negatív tulajdonságát. Az önmagától is elidegenedett, orientáció nélküli identitást, aki magától eltávolodva szükségképpen hidegen fordul mindenkihez és mindenhez (ki jobban szereti az idegent, mint magát/ hiszen maga magának is idegen,/ vagy ha nem, akkor a világgal bánik hidegen,/ de lehet, hogy a világ ővele). Az pedig csak természetes, hogy a világ visszatükrözi felé a negatív érzéseket. S hogy innentől már nem tudni, hogy ki kit bánt (ki tudja). A te kezdted formájó vádaskodás ördögi köréből egyedül az önmagaddal való szembesülés szabadíthat ki, amit a vers metanarratívával fejez ki (különben is itt az ideje, hogy kilépjünk ebből a szövegből,/ méghozzá sietve). Új diskurzus igényeltetik a közelség beszédmódjával. A megoldás tehát az volna, hogy tanítód felé lépő gesztusodat, önmagad tehetetlenségére rádöbbenve, egy végtelenbe hangzó, gyermeki kiáltássá tedd (Hozzádbújok csendesen/ egy szégyenlős kislány mosolyával) Hogyan zárkózhatna el tőled a Szeretet, látván kislányos kiszolgáltatottságod? És ragaszkodásod abszolúttá nőtt erejét (örökkön ölellek, mint a halál)? S megértvén szoros ölelésed kimondatlan üzenetét, hogy ő testesíti meg azt, amit mindig is kerestél. A lírának a szépségét, a rímet. A líra alanyának, a szubjektivitásnak a harmóniáját: a megfelelő időben, helyen, módon és szinten való megnyilatkozását önmagadnak. Részelemeire bontva az akaratazonosságot és a tudásegységet (csendülést), az egótlanodás útjának nélkülözhetetlen szellemi attitűdjét, a játékos komolyságot (a halállal szembenéző nevető éneket) és az elfogadó, ráhagyatkozó türelmet (befejezetlen véget). Az első a megfelelő szint, a második a megfelelő módszer, a harmadik a megfelelő idő és hely meglelésének az elhagyhatatlan eszköze.
|
|
|
Hiszem Föltétlenül átadván magát lelki vezetőjének, a kereső furcsa szemléletváltást érzékel világlátásában. Birtokul adva magát a tanítónak, már nem az ő (önzés és gőg uralta) motivációi szerint értékeli a személyét körülvevő embereket és dolgokat. E merőben más látásmódban tudata, szelleme uralja ösztönösségét, testét (Holdkék földön élek), és megmagyarázhatatlan módon egész lénye a megsemmisülését óhajtja (szememen ül a végzet). Persze egója, s nem a maga halálát kívánja. A várva várt cél azonban a beláthatatlan messzeségbe veszik (itt se hajnala, se szállta/ az éjnek). Az egótlanság éjsötétje még nem szállta meg bensejét, csupán ő szállt magába (tanítójával és törekvésével egyedül maradva). (Bár én magamba szálltam már/ a messzeségbe utazván.) Egyedüli-ségében valami különös, tengelyéből kimozdíthatatlan erőt érez magában. Bár titkon sejti, hogy ez még nem a végső szilárdság hatalma, inkább Péter tagadásba fulladt fogadkozásához hasonlítható (vélt) benső szilárdság (és most szikla vagyok, mint Péter,/ ki háromszor tagadott,/ megmenthesse Kéfást). A birtokba vételt jelző, tanítótól kapott új név tulajdonosa még csak hiszi a teljes odaadottságát. Az viszont már kétségtelen, hogy tanítója nélkül, akárcsak az önmagában csalódott Péter, létezését teljesen értelmetlennek tekintené. (De én nélküled már lenni sem tudnék,/ hiszen mindenem, még a nevem is a tiéd!) A birtokba vétel immár visszafordíthatatlan tény. A szolgai lázadozás és a gyermeki dacosság pedig a szabadságra születettségét érző ember normális reakciója, s mindaddig tart, míg kétségtelenül meg nem győződik arról, hogy szabadságát egyedül tanítója révén szerezheti meg. |
|