|
Csend és halál Az időt elfogadó ember, vagyis aki létezése miattinak tartja magát, új élmények birtokába jut. A világ, a történés viharán túl bensejében a csend zavartalan birodalmára lel. Számára a halál többé nem a félelem forrása. Túllépve a körön barátságot köt az ismeretlennel.
|
|
|
Határok szegélyén A különös, izgató érzet kiindulópontja a létszomj által uralt test és a lemondást szorgalmazó tudat motivációinak a kereszteződése (Vöröstől fehérig/ elterülő mélyben/ csend ülte meg az életet.) A vörössel jellemzett testi és a fehérrel leírt lelki találkozása paradoxonná alakít minden észlelést magadban. Érzékelt helye az elterülő mélység (az olthatatlan vágyat kifejező testiben való elmerülés szétterülve a vágytalanságban, vagy a lelki mélység dimenziója a testi gondolkodásban elfektetve). Érzékelt állapota a csend megülte élet (a tétlenségbe fulladt tettvágy vagy az életen túltekintés lélekre telepedett kívánsága). A paradoxont észlelheted úgy is mint az egész világ (benne a magad) harsány kacaját is, mert pont olyan mint az: a feszültség, a zár felszabadulása (az önteltség boldogsága az ego pozíciójának a megerősödése miatt, vagy a szív öröme a valóság föltárulkozásán). És halálnak is nevezheted ( az önzés pusztító szándékainak a győzelme vagy a létszomj elhagyása, tehát sátáni vagy isteni halál).
|
|
|
Misimának A szekuput végrehajtott, hírneves japán irodalmárnak ajánlott vers igazi témája a halál érkezésének a megélése. A rituális öngyilkosság elvégzője a hőse, arra utalván, hogy a halált, bizonyos megfelelő körülményeknek eleget téve, akarni is szabad: nem az önpusztítás mindenkiben jelen lévő vágyát kielégítve, hanem a cél érdekében. A cél pedig a testit elhagyva minél inkább a lelkihez térni: a nemesség elérése. A szekupu ennek a láthatóvá tett bizonyítéka kíván lenni. A létszomj, a halálfélelem leküzdésére egyedül a léttől való irtózás vagy a bátorságban testet öltő nemesség képes. Az előbbi elítélendő, az utóbbi kívánatos. Ha valaki utolsó szavaiban ezt mondja: Harmatos az éj,/ ha rámborul a sötét -az biztosan nem a lét iránti gyűlöletből távozik önként a világból. És aki nemességből cselekszik, az számíthat az őseredeti magba való visszatérésre (Ősz van, most halok).
|
|
|
cím nélkül A vers szójátéka a nemesség világot legyőző vágyának, az isteni halálnak két járulékot tulajdonít: a nevetést és a dalt. Csak a könnyed elszakadás lehet isteni halál! A lélek megkönnyebbülése szívből nevetés: minden feszültség és zár fölszabadulása! És dal: a megújult egység jósága és szépsége. Másként mondva a tőled kiinduló, vagyis a cselekvés, és a hozzád térő, vagyis az érzékelés harmóniája!
|
|
|
Szinesztézia Az érzékelés és a cselekvés harmóniája csupán a céltbaérteknek a zavartalan létállapota. A keresők számára, akárcsak az idő egysége, fokozatosan tárul fel. A hozzád térő összhangja (a szép) az öt érzékszerv határainak az elmosódásában, a szinesztéziában jelenül meg (Zendülések a leveleken,/ suttogások az erekben). A különös élmény a halált juttatja eszedbe (vérfoltok, vérfoltok/ a rettenet szemében). Az előbbi vers szólt arról, hogy miért. Az ilyenkor érzett iszony azonban, akárcsak az elvesztett sors miatti rémület, nem a tiéd, benne a félelemben tükrözve (a rettenet szemében) érzékeled a félelmet. Másként mondva a félelmet érzed, de nem éled. A szinesztézia a halál bélyegét nyomja a külvilágra (Halál a tájon). Benne holt részeire töredezve érzékelsz mindent (üvegszilánkok szerteszéjjel). De ez az útja az egység fokozatos újjáéledésének a tudatodban. Előbb értelmét kell veszíteniük a dolgoknak, hogy új célt nyerhessenek a mindent átfogó egyben. Az ősz lehulló levelei ekként válhatnak a visszatérés üzeneteivé (levelek röpülnek a széllel).
|
|
|
Átváltozás A visszatérés útját választottad, ha a szenvedés panaszos kiáltásainak a fokozatos elhalkulását érzékeled a bensődben. (Most minden jaj, fájdalom-zaj/ csendes moraj, titkos óhaj.) És nemcsak a sírás halálát, hanem egy titokzatos, egyelőre céltalan óhaj megfogalmazódását is, melyben nemcsak nem fáj, hanem mintha egyenesen az ellentétébe fordulna a szenvedés tapasztalata (Most minden baj, síró sóhaj/ gyerekzsivaj, édes kacaj). Az önkínzás szenvedélyének a hívei, a mazochisták és a mártíromkodók is éreznek valami hasonlót, de az ő vélt örömük a létiszonyatból táplálkozik. Szeretik a kínt, mert útált ellenségüket, a létet sanyargatja bennük. Ez a nemességből született érzésváltás viszont az abszolútummal való találkozásról árulkodik, amelyben az ellentétek szükségképpen kiegyenlítődnek egymással. Még nem az abszolutúmba olvadásnak, csupán a feltétlen törekvésünket szentesítő áldásának a tanúsága.
|
|
|
Csendülés Az utolsó, melankolikus lelki fájdalomtól is határozottan el kell különülnöd (Bánatodat tedd már félre,/ gyere velem csend-ülésbe). A makacsul kitartó szenvedéstől, amely a világ elvesztése miatt sajdítja a szívedet. Az utat járó számára a világban élés előbb-utóbb csend-ülés-sé válik: egyéni akarata ráhangolódik a feltétlen akaratra (ima), tudata pedig a kósza érzékelést elhagyva visszatér önmagába (meditáció). Tehát a cselekvésben a jóság lesz az ösztönzése, az érzékelésben a szépség az ítélete. A kettő együttes megnyilatkozása a lélek otthonában, a szívben hasonló érzet, mint a termet vibrálva betöltő csendülés harmóniája. A szavak kifejezőereje ezt képtelen közvetíteni (Hallgassatok érdes rímek). Egyedül megélni lehet, hogy szimfóniát zeng a lélek! |
|