|
Én Az Út kettőtök közös döntése. Első fázisában, amit az előbbiekben kíséreltünk meg leírni, a te elhatározásodon és az abból születő cselekedeteiden volt a hangsúly, s az Abszolútum csupán tárgya, megélője és megítélője volt a lelki törekvésnek. A vizsgákon sikeresen túljutva --a bűntudat tétlenségre kárhoztatásától megszabadulva, a kézzelfoghatatlannal megismerkedve, illúzióidtól mentesülve és énstruktúrádat szétrombolva-- jogot nyertél a tudás felsőbb szintjeihez. Itt viszont már az Abszolútum lesz mint tanítód az igazi cselekvő, te pedig a törekvés tárgya (a sorsirányította történések megélőjeként és az abból származó tapasztalatok feldolgozójaként). Szóval lelki szülőt (gurut) kapsz az Abszolutúm rólad gondoskodó döntésével, (egy bizonyos személyben vagy a bensődben megszólalót), te pedig lelki gyermekké válsz, a fogalom minden jelentésével, vagyis olyanná, aki nemcsak gondoskodásra szorul, hanem aki ezért engedelmességre is ítéltetett! Úgy leszel tehát felelősségteljes birtokává a föltétlennek, ahogy kisgyermekként voltál az apádnak és az anyádnak! És mivel a föltétlen tulajdonába kerültél, innen már nem létezhet számodra visszalépés! Akit megszemélyesítve Uradnak vagy Atyádnak, Anyádnak nevezel, egy lehetetlennek tűnő feladat elé állítódik veled: a kezébe kapott egy romokban heverő énstruktúrát a régi gondolkodásmód jellemzőivel, az önzéssel és a gőggel. Semmivel sincs könnyebb dolga, mint az alkimistának, aki különféle értéktelen anyagokból szeretne aranyat csinálni. De Ő nem retten vissza a kihívástól! Kezdi azzal, hogy bábeli nyelveddel együtt szétzúzódott éned helyébe egy új, (egy)nyelvű ént helyezzen, melynek vonatkozási pontja már nem önmaga, hanem Ő Maga. A cél eléréséhez persze előbb hadat kell üzennie a tervet ellehetetlenítő, áthozott, régi struktúraszervező alapjaidnak: önzésednek és gőgödnek. |
|
|
Lázadás Az énstruktúrád tudatos szétzüllesztésével járó szenvedés fejében kapni vágytál valamit. (A könnyek mosta földet kaptam tőled,/ az énhalálra biztató élményt én,/ s már menni készülődtem, időm végén/ majd végtelenbe lépek, hittem). A sírásért, a sok-sok szenvedésért majd a végtelenbe jutás lesz a jutalmad, gondoltad. A régi gondolkodásmódoddal, melynek ösztönzői az önzés és a gőg. Vagyis korántsem érdektelenül döntöttél az Út mellett. Önzésed valahogy így okoskodott: a csalódások és a szenvedések világában részesültem, teljesen igazságtalanul, s menekvésemben a kínoktól, rá voltam kényszerítve énstruktúrám leépítésére. Az engemet ért sérelmek miatt most jogosan várom az igazságtalanságot kiegyenlítő jutalmat, a végtelenség boldog kielégítettségét. Ezzel az érveléssel gőgöd is messzemenően egyetért, a kicsiny különbséggel, hogy ő a végtelenségtől nem tárgyiasult örömöket, hanem szellemi egyedülállóságot, tekintélyt óhajt. A lényeg viszont ugyanaz: mindkettő a maga mennyországát követeli lelki fáradozása gyümölcseként. De nem csak azt: el nem tudván feledni a hiúságát ért sérelmeket és az önzését sújtotta csalódásokat, mint a hazug mártírok, volt és még mindig élő motivációi bosszúért lihegnek istenük előtt (öled/ magány helyévé, űr kiáltásává/ lesz nélkülem). Ráadásul még el is sirattatnák magukat! Csalódottan állapítja meg az új én (a régi motivációkkal), hogy elvárásaiból semmi sem valósult meg. Szenvedéseit fölemlegetve érvelni kezd. Számára a Nap világosságát jelentő nyelv és énstruktúra elvesztésének a fájdalmára hivatkozik (Hiszen kín volt ez a Nap-/fogyatkozás), beszél a régi cél elvesztésének és az új homályoságának a tűrhetetlen bizonytalanságáról (egy ködbe vesző holnap), és arról hogy eluralkodván rajta az elme tudatossága, ösztönei működésképtelenné váltak (elmém lett az ösztönök urává). Ezen a ponton az önigazolásból átvált az önsajnálatba. Visszaemlékezvén ösztönei irányította, tudatos erőfeszítéseket nem kívánó gondtalanságára, máris kárvallottnak érzi magát. (pedig az én időmben ez másként volt,/ a Nap uralta a Holdat, de most holt/ az ösztön, ész az akarat, színtelen/ a lét, amelyben élek akaratod/ szerint, isten, ki most végem kivánod.) Mint egy durcás kisgyerek, belefeledkezik sérelmei, szenvedései fájdalmába, és már nem kér, érvelni sem érvel, hanem hirtelen átvált a támadásba. (Ezért tenélküled leszek végtelen!) Ha te nem akarod megadni, amit jogosan követelek, hát majd megszerzem én magam. Persze, akárcsak az a kisgyerek, nagyon jól tudja, hogy erre képtelen, mégis a haragos elfordulás vigaszt nyújt tehetetlenségére. És ez az utolsó, érzelmi fegyvere.
|
|
|
Útkereszteződés Tanítód, önzésed és gőgöd heves tiltakozása ellenére, világosan a tudtodra hozza, hogy nemcsak az énstruktúrát képező bábeli nyelvtől kell elválnod, hiszen az csupán okozat volt. Hogy a régi soha vissza ne térhessen, ahhoz elsősorban az októl kell megszabadulnod, amely a túlhaladott rendszer két struktúraszervezője, az önzés és a gőg. Tehát teljességgel, egészen a háttérből irányító mélységéig, az okig le kell hatolnod, amikor a régi önmagadból kivetkőzöl, hogy egységesként és ne csak részlegesen (egészen) merülhess el az új énedben. (Kivetkőzve magamból teljesen,/ elmerülve bennem egészen.)
|
|
|
Búcsúzó Az okot is megsemmisítve a régi énstruktúra halálával nemcsak a nihil, hanem az idegenség érzete is föl fog ébredni benned a (régi) világgal kapcsolatban. A nyelv kiölésekor még csupán értelmetlennek és céltalannak láttad. Most viszont önzésedtől elválva automatikusan fölfedezed a világi dolgok öncélúságát, gőgödtől elszakadva pedig azt is, hogy a jelenségek önmagukban hordozzák az értelmüket. Önzésed nélkül már képtelen vagy magad miatt létezőnek tekinteni a dolgokat, és gőgöd hiányában lényegük meghatározásának (az ítélkezésnek) a pozícióját sem kívánod többé birtokolni. Innen az elidegenedettség érzete: mintha egycsapásra elvesztettél volna minden kapcsolatot a rajtad kívülesővel, és emiatt az egész világ távolinak tűnik számodra! (Illúziók, álmok,/ szüntelen csak várok/ valamire mennék,/ de idegen vidék/ énnekem a világ.) A panaszra viszont semmi ok. Az önzéssel és a gőggel a ragaszkodás érzése is eltűnt belőled, s így nem kell az elvesztett, idegenné lett világ hiányát szenvedned (Hontalanság sincsen,/ elveszett már minden). A kötődést elhagyva megszabadulsz az indulati túlfűtöttség negatív és pozitív formájától egyaránt (-szenvedés és öröm-/ halálhírét költöm/ annak, ami voltam)! S ezzel, most már jogosan mondhatod, hogy régi identitásodat teljesen levetkezve, egészen újjáalakultál!
|
|
|
A szívdobbanás Levetkezvén régi éned, új önmagadat lényed középpontjának édes csendjében fedezheted föl. Ez már az intim mélység, a szív keresztje (Elterülő mély csend-ül meg), s nem a nyelved halálát megjelenítő külsőleges (ellentétek találkozása). Az a csend-ülés, amely már nem a te döntésed az akaratazonosság és a tudásegység megvalósításáról, hanem megfordítva. Most e kettő választ ki téged alanyának. Természetesen ez még nem a realizációd, csupán a lelkiismeretben megszólaló hang a helyes gondolkodásra, beszédre és cselekvésre, valamint a buddhidban (lényeglátásodban) elérhetőként megmutatkozó tudásforrás. Már világosan látod, az eddigi életed csupán az illúziók, az önzés és a gőg pusztulásba vívő álmodozása volt, s hogy a valódi életed csak most, ráébredéseddel vette kezdetét (az ébredés és az álom/ az életem s a halálom)! Döbbenettel felel a szíved a fölismerésre, a határpont ambivalens érzésével, melyben új éned gyermeki öröme és vesztes motivációid félelme egyként megnyilvánul (legbelül szívem megremeg).
|
|
|
Fehér lovon, ki-senki Az új én új tudatot követel magának. Csakhogy az az igazság, az ítélet szavával, jelképes kifejezéssel fehér lovon érkezik, és kíméletlenül a szemedbe mondja a titkon tudottat: aki benned valakinek tartotta magát, valójában (nem volt) senki sem (ki-senki). Vagyis halálra ítéltetett. Önzésedet és gőgödet a társadalmi elvárásokkal összeegyeztető valaki-ságod elhagyva, úgy érzed minden orientációs pontodat elvesztetted (én)helyzeted megállapításához. A semmi, a maga titokzatos, kimondatlan okával lett tudatod egyetlen táplálékává (Semmit harap-ok). A régi tudatod, mint a hasábfa a fejszecsapástól, kettéhasadt, s eltűntével helyzeted az időben és a térben meghatározhatatlanná vált (most-majdvolt kettéhasadt,/ valahol sehol.) S így most minden új, semmi sem ismert. |
|