|
Idő A lét létezéssé levését (tudatosulását) az idő érzékelteti benned, a tudás rendszerré válását (létesülését) pedig a tér kívüled. Az idő révén azt, amiben vagy, úgy kezded el érzékelni, mint ami vagy (a materializmusban azonosulsz a testeddel, az idealizmusban a tudatoddal), a térben pedig azt, ami vagy, úgy kezded el látni, mint amiben vagy (mint rajtad kívülállót), vagyis az idő révén az illúzió, a maja fogságába kerülsz, a térben pedig elidegenedsz önmagadtól. A kettő együttességében, a téridőben tehát a világot tőled idegennek, magadat pedig testnek, tudatnak vagy test-tudatnak érzékeled. De szembesülve az idővel magadban, azonnal meginog benned az illuzorikus önkép, s megszólal a kételyed, hogy valóban a tested vagy a tudatod lennél? Ha nem, akkor viszont ki? Fölteszed tehát a spirituális kaland kezdetét jelző alapkérdést. A természettel megélt azonosságod élményében is fölmérhetetlen értékű lelki tapasztalatban részesülsz: rájössz, hogy semmi sem idegen tőled (a testen és a tudaton kívül). Én viszont, nem e kínaikra és japánokra jellemző úton kívánom elindítani ezt a szellemi kalandot. Az elterjedtebb útról, a másik három kultúrkör misztikus kiindulásáról próbálok a magam személyes (vers)élményei alapján képet rajzolni.
|
|
|
véges-végtelen Ha az idő a létezés tudata benned, akkor mi a helyzet a létezést megelőzővel (az első lépésig azt a hatalmas időt/ elképzelni)? A hatalmas idő a létezést megelőző költői kifejezése, s mint ilyen a lét (s nem a létezés!) "tudatát" jelenti. Az örök jelenben honoló, ám a kezdet potenciálját magában hordozó ős-időt. Azt a hamvasi primordiális időt tehát, amelyet a mítoszok mint paradicsomi állapotot írnak le: az örök visszavágyódás honát. Ez kivétel nélkül mindenki életérzése, csak azzal a különbséggel, hogy bevallottan vagy nem. Ám az érzés kapcsán a vers elrejtett éjszaká-ról és vaskeretbe zárt holnap-ról beszél, amelyet elvesztesz. A múlt-jövő idő ismertetőjegyeitől fosztatik meg lényed a visszatérés élményében: a titoktól és az elrendeltségtől. Az elsőben a múltból jövőbe lépő mint ismeretlen, a másodikban mint ok-okozati összefüggés mutatkozik meg. A kettő egységét nevezzük sorsnak. A hatalmas időt tudatilag megérintő élményben tehát megfosztatunk sorsunktól. És kié lesz az? A retteneté. Az ilyenkor szívünkbe hasító félelemérzetnek az a különös válfaja ez, amelyet magunkban észlelünk ugyan, de úgy mint nem a mi félelmünket. Ennek a komlex kifejezését nyújtják az áthajlások e három sorban: te sem vagy már/ gyermek az idő/ megközelített a félelem is. Az érzésben tehát nem is vagy és gyermek sem vagy, az idő is gyermek és meg is közelített, vele a rettenet is (tehát külön áll tőled). De hol maradt az a mozdulat?
|
|
|
Kétségbeesés Az a mozdulat, amely az időt útjára indítja, tétova (Cikk-cakk), és a létezéssel született idő monotóniájába fojtva jelentkezik (Tikk-takk). A könyörtelenül, kérdezetlenül világba vetett első bizonytalan mozdulata ez, az újszülött felsírása a kétségbeeséstől. Nem a félelem, hanem a kierkegaardi szorongás (S most mi mi most). De a tétova léptek menéssé fejlődnek, s az idő egyhangú váltakozásában (a múlt-jövőben) értelembe vésődnek, emlékezetté válnak. Az idő ekként azonosul a cselekedettel.
|
|
|
Hieroglifák Halottak könyvébe Miután az emlékezetünkben testet öltő tudatosságban az idő azonosul a cselekedettel, ezután nemcsak azt fogjuk érezni, hogy a tétlenség időtlenségbe süllyeszt bennünket (az unalom érzetét), hanem azt is, hogy (az idő által észlelt) létezéssel ellenkező, törvénytelen tett (a bűn) kiszakít az időből, vagyis a halálnak ad bennünket. A bűn érzete tehát az idő és a tett tudatunkban történő azonosításából, az emlékezetből születik, ahogyan a Biblia kifejezi: a tudás fájának a gyümölcséből. Hitványságunkat éljük meg mindenkor, amikor tetteinket a létezés tükrével, az idővel szembesítjük, és a haláltól való iszonyattól keressük a menedéket (Fejfákba bújt imák). De van egy kapu, amelyen át kiléphetünk e kellemetlen érzésből! Az elmúlás tudata uralja lényünket, ám a halálban is fölfedezhetjük az élőt! (Fölkel az éj) Az érzékelés egységében tudjuk látni-hallani-érezni ezt. Azt, amit az egyiptomiak megszemélyesítve Rának neveztek. Ő minden születő időben ott található (Emlékszem reggeli óRÁkra). Az idővel szembesülve bünösségünk és a halál közelsége tudatosul bennünk, a kettőt összekötve büntetésünk félelme. Az egyetlen vigaszt Rá halálban való éltető jelenléte szolgáltathatja számunkra. E hozzá kapcsolódó képzetek miatt lett az isten szimbólumává a Nap. Az égitest melynek járása az időt tükrözi, s melynek perzselő tüze a halált (a sivatagot) jeleníti meg, de amely a maga leglényegében mégis az élet forrásának számít. A Nap útja (Rá elindult) tehát reménységünk forrása (Csillagok, vidámságok között/ Felderengő fény volt). Az a gyógyító tudat, amelyben hitványságunk, esendőségünk ellenére is emberségünk született tisztaságának a vigaszára lelhetünk (Ember és ember és/ Leghitványabbak közül mi is).
|
|
|
Között Az emlékezetből sarjadó bűntudattól, a szorongásban megnyilatkozó áteredő bűn képzetétől egyedül a halálban föllelhető élet gyógyírével vigasztalódhatunk, azonban nem az lenne a legkézenfekvőbb megoldás, ha egyszerűen nem engednénk a bűntudatot eluralkodni magunkon? A vers ennek a mikéntjéről szól. Feledkezz bele a folyamatba (Nézd végtelen, álmodás ez), s akkor elveszíti számodra realitását a cselekedet tudati regisztrációja, az emlékezet. A Vége nincs ráhagyatkozás/ És építkezés meg/ alapozás, mélyre ásott/ Elindulás nélkül/ Csendbe markolás lesz a valóságod. Továbbra is cselekszel tehát, de nem akarva, hanem átengedve magad a történés hullámainak. A taoista wu-wei elvei szerint lépkedsz újból, csak halkan/ Suttogva, kimondatlanul is, és látod, hogy végtelen, álmodás ez. Az emlékezés, a tudati regisztráció kerékkötője nélkül a létezés föltárulkozik előtted pompázó szépségében!
|
|
|
A kezdet és a vég A folyamatba olvadás viszont legtöbbször csupán a megfeledkezés gondtalan pillanatait nyújthatja. Különösképpen érvényes ez a nyugati emberre, aki neveltetése miatt képtelen megérteni a természettel való azonosságból kiinduló keleti üdvprogramot. Mi, nyugatiak, a külvilágot magunktól elidegenítve érzékeljük: az emberen kívül mindent dologként, sőt önzésünk pillanataiban még a szubjektumot is tárgyasítjuk (eszközzé tesszük). Az időhöz való ilyen hozzáállásunkat a boldog kezdetek utáni áhítozás és az elmúlás tudata jellemzi (Esteledik. A naplemente váratlanul megérint.). Az idő elveszíthetőségének a tudata félelemmel tölt el, de ha a szeretet mindent átalakító erejével fogadod, tehát ha elfogadod az elkerülhetetlent, akkor rettenésed az édes borzongás hullámaiba veszik,/ mert e nappal alkonyodóvá lettél te is, hasonló az időhöz. Még csak hasonló, a változás küszöbén, egy olyan érzés ambivalenciában, melyben születésedben érzed halálod, halálodban látod születésed. A kezdet és a vég engramja összefolyik a tudatodban. Hasonló ez a folyamatba olvadáshoz, abban viszont azonnal egységként érzékeled a váltakozást, itt viszont a felosztott egység, a részek elmosódása révén még csupán úton vagy az oszthatatlan felé. Végeredményében egy másik ösvényen a szeretet elfogadása is ugyanoda vezet, ahova a tudati megvilágosodás. A khronoszi valóságban, a preegzisztenciális létben (Míg világfa voltál) a létszomjtól átitatva az álmokat kerested és lefelé nőttél, mint a gyökerek, vagyis a cselekvés és az anyag világa után vágyódtál. Amióta viszont itt az idő, miért ragaszkodsz továbbra is ahhoz, ami immár beteljesedett és most teherként nehezedik rád? Hagyd el létéhséged, enged hogy anyagba húzó súlyod fölemelkedjék. Idődet tedd a halál idejé-vé! Olyan vég az, melyben már az életedben részesülhetsz, hiszen tényleges, testi halálodig vágyaidat, létszomjadat elhagyva is a világ lakója lehetsz, mint tudatlan gyermek, kitépve magad gyökereidből! Az újból visszatért egység érzetében eggyé válsz az idővel. Az idő négy szakasza a belsőleg való érzékelésben lét-tartalmakká minősülnek benned: a nyár melege a közelség, a tavasz az elindulás, az ősz a visszatérés, a tél pedig a messzeség érzetévé lesz. A tél, a hideg, az elszakadás félelme miatt tudjuk nehezen megtenni a végleges döntés utolsó lépését. Pedig az Rá, a Nap, a Szív másik arca: a forróság mint közelség és a fény mint messzeség együtt járnak. Miért félsz tehát a téltől: a fénytől?
|
|
|
Vége A létszomja miatt világba vetett lény kétféleképpen használhatja fel meglétét. A testiségébe, materialitásába belefeledkezett (Lelket török) úgy gondolja a létezés van miatta, tehát annak kell kiszolgálnia őt. Az ilyen számára a meglét egyetlen funkciója a kellemes időtőltés, amely ugyanakkor időt ölés is, mert a létezés lehetőségét üres szórakozásra és egója, önzéslénye táplálására fecsérli el. Így valódi énségét gyilkolva (űzöm-ölöm/ magam) a beléje fektetett hatalmas erőfeszítés ellenére a benső béke hiánya, a boldogtalanságérzet lesz a jutalma ( s magam vagyok/ boldogtalan). Minél inkább hajszolja a feledtető szórakozást és az egó önkielégítését, lelkében annál nagyobb űr fog tátongani. Az animalitása fölé emelkedett (Lelket öltök) a másik úton halad: magát tekinti a létezés miattinak, tehát meglétét lehetőségnek, leckének tartja. Egyetlen vágya, hogy a leckét jól megtanulva, múlttá, emlékezéssé tegye magát a világban, amelyben már az is csupán mint távoli emlék tűnhet fel előtte. Ennek eléréséhez teljesen meg kell szabadulnia önzéslényétől (űzöm-ölöm/ magam), a jutalma viszont a boldogság reménye lesz. Mindössze a reménye ( s magam leszek/ boldog talán), mert egyrészt nem lehet bizonyos a végső sikerben (legalábbis ebben a meglétében), másrészt, mivel még nincs benne, nem tudhatja, csak sejtheti, hogy benső békéjét fogja elhozni az az egótlan állapot. Ebben intuíciója és az az intellektuális meggondolás erősíti meg, hogy ha az önzés útján kétségtelenül a békétlenség és a lélek űrje várja, akkor a végső megnyugvást csakis valahol az egón túl keresheti. De mégha nem is volna igaza, az első versszakban leírt útra akkor sem térne vissza, hiszen a testisége fölé emelkedettnek az üres szórakozás és az önzéslény hizlalása már nem örömforrás! |
|