|
Szó Ha most a szubjektívból az objektívba tartó utat, a bhakti (a szeretet tárgyiasításának az) útját járnánk, az istenszerelem totalitását is megszólaltató előbbi szövegrésszel már a keresés végéhez értünk volna. Itt viszont, líráról lévén szó, a gjána (a tudás magunkba helyezésének az) ösvényén az objektívból haladunk a szubjektív felé. Az Úr ebben a kutatásban nem a végső valóság személye, hanem a legfőbb ideák, minden jó és szép perszonifikált képzete: a Brahman megszemélyesítése, Isvara. S mint ilyen, egy szükséges előfokozata a realizált tudás, a gnozisz elérésének. A vele fenntartott szeretetkapcsolat arra szolgál, hogy a hamis eszményektől, ideáktól, az egyetlen, világon túli idea felé fordítsa a szívet (lélegzet-lelkünk a világból visszatérítse belénk). Ebből az élményből kifolyólag jutunk el a Szóhoz, a Logoszhoz. Minden idea, megnevezés üresen kong, háttérvalóság nélkül lebeg a semmiben, miután lélegzet-lelkünk, eszményítő tudatunk, visszatérve belénk, többé nem tulajdonít értelmet neki. Hazatalálása után számára egyedül a Szó, a Logosz bír a valóság hitelével, és minden más csupán hozzá viszonyítva. A fölfedezett egyetlen Szó konstellációjában újjászületik számára az egész világ. Ám itt is feltétlen megjegyzendő, hogy nem a szubjektívból objektívba tartó személytelen út Űrjére, a nagardzsunai Sunjatára gondolunk eközben. Pontosabban annak az előfokozatát tartjuk szem előtt: a fogalmiság, a részeire bontott világ tartalmatlanságát.
|
|
|
A poéta Az embernek csöppet sem könnyű elszakadnia a szavaktól. Szerelmesen ragaszkodunk fogalmainkhoz, megcsontosodott világképünkhöz, átvett és egyénileg módosított nyelvünkhöz. Ezen a szinten a poétákhoz hasonlítunk mindannyian. Aki spontánul, a kifejezés örömével és az érzékelés gyönyörében önti szavakba akaratlanul is gondolatait. (Szájából kihullott szavak.) Ihletnek, a múzsák csókjának nevezték el ezt a szokványostól eltérő beszédet, amely nem a közlés puszta kommunikációs igénye, sem a tudomány vagy a filozófia pontos fogalmi körülhatárolása. Egyszóval nem a kimondás kényszere, hanem annak az öröme! Hát még ez is elítélendő volna? Nem az öröm, hanem az, amiből táplálkozik. Tehát az, ami hamissá teszi! Mert addig rendjén is volna, hogy őszinteség (szívből kihányt hangulat), hogy meditációs és akaratazonosuló látásmód (csendben ülő hallgat-ás) és hogy a dolgok mélyebb oldaláról történő megvilágítása a tapasztalatok nyomán (mélységekben kutat-ás/ a pokoljárta kincsekért). Az viszont már kevésbé, hogy a szavakba öntő a kimondás képességét, egyedülálló kifejezőkészségét tapasztalatokban bővelkedő élete jogos jutalmának tartsa! (Ki túlcsordultat úgy osztja,/ mint szenvedésért fölvett bért.) Hiszen innen a következő lépés már oda vezet, hogy beszédpozícióját foglalkozásnak kezdje tekinteni, poétának magát, aki az örömnyújtásért, az esztétikai élvezetért fizetségre jogosult! Mióta követel bért a szeretet a szeretetért? Nem a fizikai természetű jutalmazásra gondolok, a pénzre vagy a bebiztosított pozícióra, hiszen ki tagadhatná, hogy a költőnek is korog a gyomra? A poétai hiúságra, arra a misszionáló hajlamra amely a saját hitét és örömét rá akarja kényszeríteni a másikra. Arra a kívánságra tehát, ami szavakban átadott énje elfogadására szeretné kötelezni a hallgatót. Hasonlóképpen mint Krisztus az eucharisztia szentségében, ki ott magát adva eggyé tesz mindenkit, és lényegét ajándékozva a befogadók befolyásoló esszenciájává lesz. (Hal(l)jál test-vér!-mondja. Ostya/ ez, nyájszelídségű testünk!) De hogyan tehetné meg ő, kiszakadt én, amit Krisztus, a Logosz, az egyetlen én megtehet? Annak ez a cselekedet természetes, lényéből fakadó valóság, de benned istent játszó, mérhetetlen gőg! S amíg ő az életét ajádékozza ezzel az áldozattal, te mások lelki halálával akarsz áldozni poétai dölyfödnek! (Hal(l)jál test-vér!,. hisz ez lesz utolsó estünk.) Kiszemelt áldozataid nyájszelídségé-re számítva azt reméled, akárcsak a mindenáron térítő, hogy eluralhatod lelküket, hitüket és örömüket: hogy éneddel rátelepedhetsz az énjükre. Eközben megfosztod őket eredetiségüktől. (Majd hangom befesti szemed,/ hogy velem legyél magaddá!/ Míg szavam lesz a szavaddá). Ez a vágy szexualitásunk természetében gyökerezik, az ösztönben, hogy behatoljunk a másik legintimebb területébe (ebben az esetben a lelkébe). Ezért a csók lélekcseréjéhez hasonlítható. De ez egy lélekszívó, vámpíri csók (és nyelvem tapad nyelvedre)!
|
|
|
Prométeusz Az én, valami prométeuszi hősies szándékból, meghozhatja a döntést: többé senkire sem kényszeríti magát. Csakhogy rémülten fedezi fel, mióta nem akarja adni önmagát, azóta mintha világ-látása is megvakult volna! (Te nappalok őre, / most szemszűke van). A megszólalást mégsem kerülheti el. Ám most, önmagát már nem adva, mit tudna mondani? (így hát nemlátással/ kezdem szövegem,/ míg hiányom ölelem,/ ordítson bennem:/ kegyelem, kegyelem!) Énje kiáltó hiányának a panaszát hangoztassa a szavai mögött, és kegyelemért rimánkodjon? Tegye köztudottá, hogy ő már semmiben sem biztos, semmit sem ért és semmit sem akar? Szemlesütve szégyenkezzen megnémulásán előttetek és maga előtt? (Hiszen bűnös vagyok,/ megöltelek szavam! ) Hogy csak zavartan hebeg, amikor beszélnie kellene? Ugyanis amióta a szót megölte és magába temette, azóta képtelen kifejezni a gondolatait, mintha gondolatforrása (szíve) és kifejezőkészsége (agya) szembefordult volna egymással (Szájam és szívem közé/ temettelek). A meghalt szóval elaludt minden benne, többé már beszélni sem tud úgy, ahogyan valamikor. Mozdulatlan, koporsói csönd költözött a bensejébe. És egy igencsak különös érzés. Ha belenéz ebbe a szót temető sötétbe, a legnagyobb meglepetésére, az egész volt világát fölfedezni véli énségével együtt elföldelve magában (bennem/ viszem,/ magamban hordozom/ a világot, az ősi rom-/ot(t)). Ámde ugyanott, mint egy síron nőtt virágot, megpillanthatja a reménytelt jövőt is: a tiszta szeretet és a valódi tudás ígéretét (ot(t) őrzöm a tűzvirágot/ és a fény melegét)! Ettől kezdve már igazi prométeuszi küldetést tulajdoníthat magának, hiszen a tűz megvilágító és meleget hozó ajándékát hordozza a szívében! Szívét pedig annak adja, akinek akarja!
|
|
|
Szósirató Hogy szívedet maradéktalanul odaadhasd, előbb el kell szakadnod mindattól, ami a világban kedves volt neki. Csak az önzetlen adomány az igazi ajándék; társadnak a lényed középpontjából áradó szeretetre és a tudásra van szüksége, szellemed tűzzel égő hitére, nem pedig a térítés csábítására és a lelkesedés tegnapvoltmanincsé-re. De hogy a hit tűze ne lobbanjon el, mint a szalmaláng, és hogy az adás tárgya a tőled jövő és ne te magad legyél, ahhoz előbb meg kell tisztítanod a bensődet: tudásod mélységét megszabadítanod az ismeret laposságától és szereteted kitárulkozását az önmagadat adás vágyától. Ezzel a lépéssel a benned ősi gyökereket eresztett énstruktúrát téped ki magadból, amely a misszionáló hitre és az ismeretre alapozta létét. Más szóval a nyelvet (az én mint értelmező és a világ mint értelmezett relációhalmazát). Hatalmas és kíméletlen vállalkozás ez! A hozzád legközelebb állótól kell elválnod ezzel: attól, ami fölnevelt a társadalmi életre, és amit te neveltél föl magadban mint egyéni beszédmódot. (Hol vagytok gyermekeim?/ Miért hagytatok el?/ Tűzzel csillapítottátok éhségemet,/ forrás voltatok szomjazó számnak;/ hova lettetek/ akik atyám és anyám voltatok?) Személyiségedbe ivódott, kitörölhetetlennek tűnő élmények fognak megsemmisülni a nyelv pusztulásával benned. A döntéssel még csak fölidéződik ez a veszteség lista: a kezdeti akarás szorongató emléke, az abból kisarjadó érzelemvilág, az azt követő értelmi érlelődés és annak lélekbe, személyiségbe ivódása, magyarán a nyelv kiépülésének mind a négy fokozata nyomtalanul eltűnik a tudatodból, mintha sohasem uraltak volna. Ha pedig még annyi nyomuk sem marad, mint egy földből kiásott régészeti leletnek, akkor azt már nem is kérdezheted, hogy egyáltalán mi célból léteztek? Volt, nincs. A magyarázkodás nélküli búcsú gesztusa következik; személytelenül, de melegen: szavaim, ti nagyra nőtt gyermekek,/ ti édes kis szüleim, / de most búcsúzom tőletek!
|
|
|
Vetés és aratás Meg kell szabadulnod a nyelvhez kötődés poétai ragaszkodásától. Megújult gondolkodásod magvetésének tűnik ez! (A lírát elvetettük/ az ősz napjaiban). A döntés igen nehéz, legtisztább érzéseid siratják a vele elvesztett világi jó és szép látványát. A nyelvedet elhagyva, egy új, tőled független struktúra-halmazba lépve soha többé nem tapasztalhatod ugyanolyannak a világit, mint eddig (s isteni könnyek esőjében/ kikeltek abból a rímek). A könnyek termést érlelnek: a rímet, a csend-ülés világi visszhangját, vagyis az akaratazonosság és a tudásegység énfüggő változatát: a kérő fohászt (a szerinted) jóért és a belefeledkező szemlélődést a természet szépségébe. Az elvesző utolsó segélykiáltásai ezek: Uram ne vedd el tőlem a világot jelentő nyelvet! Ne fossz meg a szavak értelmétől, ne vess a tartalmatlanság sivár pusztaságába! Az elindult úton nincs megállás (majd azokat is elvetettük). Rá kell jönnöd, hogy ez nem egy új világ magvetése, nem egy személyiségcsere, hanem éned elvesztésével járó tudati kiürülés (maradék magunkat megettük). Ezután már nem lehetsz a világ értelmezésének a kimozdíthatatlan középpontja, helyedet át kell engedned egy rajtad kívülinek. Így lettél csak, magadat a tél fagyára bízva, igazán (szabadon) egyedül! Világinterpretációs pozíciódat elvesztve mintha nem is maradt volna számodra más a végtelen magány érzetén kívül (egyedül/ vagyok én). És azon a furcsa döntésen kívül, hogy senkivel sem vagy hajlandó megosztani azt ( és senkivel soha sem/ nem aratom le vetésem). Mármint a gyümölcsöt: az egyedüli-séget! Csak most jöttél rá, hogy mindeddig soha sem voltál egyedül. Állandó társaid voltak (mint arcaid) a szenvedélyek (vélt igazaid a világi jóról és szépről), de már belátod mennyivel könnyebb nélkülük! Végső ideje, hogy elhagyd sokarcúságod és az egyetlen arc tükörképe legyél!
|
|
|
Az egyetlen Nem tudni honnan jött a gondoskodó más-tudat: a tudásból vagy a szeretetből? (A mélyből hajoltam le/ hozzád.) Nem tudni, mert a Forrás, a Logosz jele, a kereszt lelke járta át. Szavaidat is összekeresztezte, és a találkozás középpontjából egyetlen szóként emelte ki (Kereszteződhessenek a szavak/ hogy lehessek kezdetté benned,/ az egyetlenné tett,/ szülői szóvá). Ezzel a Forrás, a Kezdet egyetlen szava lehetőséget kapott benned, hogy viszonyaiban újjáteremtse számodra a világot! Az idő, a tér és a személyi kapcsolatok meghatározója. Vele az illúzió többé nem uralhat; már tudod, hogy az idő csupán a pillanat szorzata, a tér az egység osztata és az embereket egymástól elválasztó fal is csak űr, a valóságban nem létezik. Aki ezt a látásmódbeli átalakulást véghezvitte benned nem egy új identitás, amely átveszi a régi helyét, tehát nem fog személyiségcserét okozni benned. Ahogy a jötte is ismeretlen, úgy az identitása is meghatározhatatlan (Bár én sosem voltam,/ de te sem leszek.) Viszont nem is személyed egy rejtett, tudattalan zugából előbukkanó szándék (És nem te szólsz bennem/, de benned sem én szólok). Mindentől különbözik, amit eddig megismerhettél. Csupán a funkciója a pontosan körülírható: azért jött, hogy más-tudatával szétromboljon minden eddigi meggyökeresedett struktúrát benned. (Csak sírok, sírok/ mindenütt bennem,/ de neked fejfának/ elég az egyetlen kereszt!) S miközben ezt véghezviszi, mint egy céltalan hódító, nem alapítja meg benned a saját uralkodó énségét, nem hoz létre új, belőled kiinduló és hozzád térő viszonyokat, hiszen nincs is identitása, sem pozíciója! Magyarán mindössze szétrombolja az énstruktúrádat. És mivel nem tesz helyébe újat, ezért más nem történhet, minthogy akarva-akaratlanul áttérsz a kiszakított én viszonyítási módjától az egyetlen, egységes Én, az Átman, a Logosz örök relációiban való gondolkodáshoz!
|
|
|
Ars poetica Eleinte következmények nélküli, gyerekes játéknak tűnt az egész. Ám pontosan ezzel a könnyelműséggel tette meg az első lépést a fogalmak mögötti tartalmatlanság megélése felé! (Eljátszottam, s jöttek a szavak értem,/ de miért értem, miért értem?) Ám ha volt mersze félválról venni a szavakat, hát most legyen a következmények elfogadásához is! Hogy a mögöttes tartalom kételyével nemcsak a megértés, hanem azzal együtt énjének hitele is megkérdőjeleződik! E kétség fölmerülésével ő is nyomban kettéoszlik. Kiszakadt énje mellének szegezi a kérdést egységhez tartozó énje: hallottad az első,/ az utolsó szót? Vagyis tud-e az egyetlen szóról, a Logoszról? Önkéntes kivetettségében honnan ismerhetné Azt? Neki nem hazudhat, érzi hogy az egységhez kötődőt lehetetlen becsapni, ezért őszintén felel: én a hatalomért harcoltam, a SZÁMMAL viaskodtam. Vagyis eddig a kiszakadt ének pozícióharcainak a világában élt, ahol a szó mint beszéd és a szám mint a megosztás struktúrája voltak a legfőbb értelmi fegyverei. De szembesülnie kellett a ténnyel, hogy e fegyverben egy olyan hatalmat birtokolt, amely egy napon önálló életre kelve ellene és az egész világ ellen fordult. Pusztító sárkánnyá lett, mihelyt fölvetődött benne a fogalmak mögötti űr gondolata, hiszen ezzel a biztonságérzetét nyújtó nyelvére (énstruktúrájára, világértelmezésére) egycsapásra a megsemmisülés réme vetült. ( A hatalmak szavak, a szavak sárkányok./ A sárkány megperzselt.) És meghűlt a vér benne, kétségbeesetten, értetlenül és tehetetlenül, szemet hunyva várta az utolsó csapást. Nem is tehetett mást, hiszen fegyvere fordulva ellene, fegyvertelenül kiszolgáltatott ellenségének (Eldobtam fegyvereimet)! A többiek, a kiszakadt ének, akik nyelvetlenné lett elnémulását tapasztalták, kárörömmel vetették rá magukat haldokló énstruktúrája megcsontosodott maradványaira, hogy verbális győzelmeikkel teljessé tegyék a maguk hitvány boldogságát és az ő kiszolgáltatottságát (az emberek kivetkőztettek páncéljaimból,/ és ott álltam meztelenül). Egyes-egyedül, teljesen védtelenül a Logosz végtelen hatalmával szemben! A halálra kész önfeladás vethette át a túlsó partra, a megadás végső pontján egyszerre csak csábítani kezdte, amitől eddig rettegett (A barlang ásított, a mélység hívott). Az elmúlás vonzásában, amit törvényszerűen az újjászületésnek kell követnie, már nem is nyomasztotta a csend, a hallgatás. (Mit mondhatnék ezután?) |
|