|
Tan A csak elméletileg lehetséges, valóságosan leheteséges lett, miután megértetted, hogy a cél, az otthon, a boldogság benned van. Ahogy Jézus mondta, az Isten Országát magadban keresd! Ez a belátás csupán egyetlen konkrétumot tartalmaz: azt, hogy mindeddig esélyed sem volt a cél elérésére, hiszen ott kutattál utána, ahol nem lelhetted meg, de most már magadhoz térve kinyílott előtted a kapu, szabad az út. Viszont hogy mit kell még megtenned a világi és a világfölötti között húzódó szakadék áthidalásához, s hogy mikor fog ez megtörténni, arról nem tudhatsz semmi bizonyosat! Jézus szavaival a világ vége teljesen váratlanul fog rád szakadni, úgy jön el, mint a tolvaj az éjszakában. Csak egy a biztos: amíg türelmetlenül várod, addig messze van, hiszen kizárólag az álarcot öltött egód lehet az, aki vágyakozik utána. Valódi éned miért keresné azt, amit sohasem veszített el?
|
|
|
A véges és a végtelen Az embereknek alapjában véve két típusa létezik. Az egyik táborba azok tartoznak, akik létszomjuktól hajtva világi javak, dolgok és sikerek után vágyakoznak, a másikba azok, akik a szenvedések, a kudarcok tapasztalatától belefáradtak már a létezésbe, s az örök megnyugvás, a boldogság honát keresik. Az indiai metafika a kialvó létszomjat, a létezésbe belefáradást a lélekvándorlás tanával magyarázza: azok jutnak el a szamszara bűvköréből való kilépés gondolatáig, akik számtalan létezést átélve, már minden önzés és gőg ösztönözte vágyukat tárgyiasítva, belecsömörlöttek a létezésbe. Akik viszont még nem éltek át mindent, amit átélni szeretnének, azokat továbbra is a létéhség uralja, s a világ nyitottan áll előttük vágyaik kielégítésének élvezetére vagy kielégítetlenségének fájdalmára. A kettő további altípusokra osztható. A létszomj irányította embereknek három alcsoportja létezik: a materialitás és a tudatlanság legsötétebb kötőerejétől (tamasztól) átitatott csandalák, a szenvedélyek és a tennivágyás( a rajas) gunájától uralt sudrák, valamint a tisztaság, a becsületes birtoklás vágyától (a sattvától) áthatott vaisyák. A létszomj fölé emelkedett embereknek szintén három alcsoportja van: a világi érdekeiket elveik alá rendelő, eszményeikhez mindvégig hű ksatriyák, az üdvöt, a végső célt tudatosan kereső misztikusok, a brahmanák, valamint a létéhséget magukból teljesen kiirtott célbaértek, a sadhuk (szentek). Az illető tanköltemény költői énje az útkeresők, a misztikusok táborába tartozik. Az újjászületések körforgásába belefáradt ember (Mélyzuhatag lelkem, / ismét testet leltem;/ kegyeltem fölserdült,/ nyomban fejemre ült), aki jól tudja, e forma után egy másik forma fogja várni, majd újból, végelláthatatlanul (most őt is meg kell ölnöm,/ új testbe felöltöznöm). Belefáradt már ebbe a szüntelen körforgásba (Meddig lesz még vesztem?/ Hányszor kell elesnem/ az úton). Megértette, hogy a létezés világa az illúzió, a maja birodalma (amely hazugság;/ semmi és mellette világ). Messzehangzó, kétségbeesett kiáltással fejezi ki vágyát a szamszarán túli örök béke iránt (Magammá mikor leszek/ már nem forma vér s terhek). Tehát hogy részleges, hamis énjét, egóját elhagyva univerzális, valódi énjéhez térjen (Mikor érem már el a világszivet,/ hogy föleméssze amit napom kivet). Azonban, bármennyire is pozitívnak tűnik a megvilágosodás, a kilépés utáni vágy, az akkor is csak egy vágy. Vágyakozni pedig egyedül az ego tud. Ahol pedig az ego jelen van, ott nem lehet jelen a valódi én is, tehát nem történhet meg a megvilágosodás.Egód, önzésed és gőgöd együttes elnevezése, miután létszomjad kialvasának az elindult folyamatát tapasztalta benned, gyorsan taktikát váltott: álarcot öltve fölcsapott az önzetlenség és az alázat lelkes hívének. S most, akár egy burleszkfilm szereplője, mint egy pandúrnak öltözött tolvaj, gumibotjával hadonászva üldözi a lopót, aki valójában nem más, mint ő maga. Az általa alkalmazott elterelő hadművelet csele rendkívül ravasz, vagyis egyszerű és pontosan ezért nehezen észrevehető: a létazonosságot nem spontán szeretettel, hanem szeretni akarással (a szeretet bizonyosságával, hitével), a tudásegységet pedig nem bensőleg megélt, realizált tudással, hanem ismerettel, elméleti úton szorgalmazza elérni. Egyedül a mélység hatalma, a bölcsesség és a nyitott szív képes megkülönböztetni az elhitetett szeretetet az elfogadásban megmutatkozó valódi szeretettől és a bölcsességet az okosságtól. Ha pedig ez így van, miért várna választ a mélység otthonától vágyát kifejező, türelmetlen kérésére? (De csak hallgatott a végtelen,/ ott a keserű szív mélyében./ Hallgatott a végtelen/ végtelenül csendesen.) És mit is mondhatott volna: az egót úgysem tudná kitépni a létezés körforgásából, a valódi ént viszont nem kell megszabadítania, hiszen az mindig is mentes volt a magába záródott akarattól és a tudatlanságtól!
|
|
|
Tat tvam asi Az előbbiekben már említettük, hogy a szinesztézia a halált juttatja az eszedbe. (Kiléptem és messze mentem,/ fölcseréltem fülem s szemem.) De a létszomj elhalkulása okozta érzék-összemosódás már nem a haláltól rettegő menekvését, hanem a létezésből távozni kívánó vágyódását fejezi ki. Ez már lelki tanatosz: létezésileg vágy a nemlétezésre, tudatilag pedig a vágy halála utáni legutolsó vágy. E legutolsó kívánság már átlát a szeretni akarás és az intellektuális dölyf egoista találmányain. Már tárgyiasításra nem törekvő vágy, tehát olyan, amely kielégítését nem keresi a világban, független az emberektől és a dolgoktól, teljességgel a metafizikai felé fordult türelmes kívánság, várakozás, remény. Az ilyen abszolút vágy pedig az Abszolútum darsanában részesít. Mivel világi szempontból érdektelen, tehát föltétlen, ezért képes a kezdetkor, a születéssel kifordított valóság helyreállítására a tudatodban (fölcseréltem fülem s szemem). Általa a tudás érzékszerve, a hallás, visszakerül benned eredeti helyére, vagyis érzékelésedet a létezéstől, a totális koncentráció révén, visszafordítod a tudatodba, és eközben a tudásegység állapotába kerülsz (szeretkeztem szavaiddal). Neki köszönhetően a létezés, a világ-lás központi érzékszerve, a látás is eredeti helyére tér benned, vagyis a hittől, a vélttől (a mayától) elfordulva a létet egységesen, a létezők fragmentumai nélkül ismét pompázó szépségében, zavartalan harmóniájában tapasztalod (Tested mint egy mennyei dal). De fájó, amikor már kezdted elhinni, hogy célhoz értél, a víziónak egycsapásra vége szakadt, és újból a mindennapi létezés világában találtad magad (Félbehagytam, kellett mennem). Lelkedre viszont a felejthetetlen élmény az ösztönzés kitörölhetetlen pecsétjét nyomta (Ajkad súgta a tiéd vagyok,/ vess el el bennem életmagot!.nappá lett a szívem bennem). Szíved újjáéledt: lelkiismeretedben akaratazonosságod, lényeglátásodban tudásegységed a leírhatatlan élményben, a titokról még ha csak egy pillanatra is lerántott lepel tapasztalatában, kifogyhatatlan erő, megtörhetetlen szándék birtokába jutott. És így már minden esélye megvan, hogy a tudatlanságot fokozatosan igazi tudásra, az önzést pedig valódi szeretetre váltsa fel ( nappá lett a szívem bennem./ Világított, melegített,/ tudóvá és érzővé tett)! A tudásegység és a létazonosság megfelelő fokán már értéssel fogod kimondani minden vallások kulcsgondolatát: a tat tvam asi-t (én te vagyok, te pedig én)! Boldogan hirdeted az Abszolútummal való egységedet: testével (energiájával), a Léttel, (őt szeretem, azt is tudom) és szellemével, a Tudással (ismerem, mert testvérhugom). S ezen a ponton teljesen közömbös, hogy a teológiai vitát képező két ellentétes irányzat közül melyiket vallod: a sankarai advaita (kettősség-nélküliség) közvetlen, reális egységét, vagy a ramanudzsai vishishtadvaita (részlegesen kettősség-nélküliség) elvonatkoztatott, esszenciális (lényegi) megbonthatatlanságát. Ez viszont még nem a végcél. Már a kapu előtt állsz, de csak akkor léphetsz be, ha a megértettet cselekedetté teszed. Tehát ha a tudást realizálod. |
|