Két felhívás is érkezett közel egyszerre a címemre; a Szenteleky-napok Tanácsa élő antológiát tervez a Hol tartok? kérdés megválaszolására, a Symposion főszerkesztője pedig Hogyan olvas Ön? címmel kíván csokrot összeállítani a felkért szerzők/olvasók vallomásaiból.
Látszólag kevés az összefüggés a két kérdés között, ha csak az nem, hogy mindkettő hangsúlyozottan fontos és lényegbevágó. Számomra azonban természetes a kérdések összetartozása: többünknek tették fel a kérdést, hogy hol tartunk, meg hogy miként olvasunk, ezért én afelett mélázom töprengőn, hogy hol is tartunk az olvasással.
Az írott szóhoz való viszonyunk ugyanis - történetileg szemlélve - bonyolultabb, mint tűnik. A szóbeliség korában, az ókorban - miként azt Jorge Luis Borges nagyszerű, A könyvkultuszról című esszéjében kifejti -, az embernek az írott szó csupán a kimondott szó pótléka volt. Platón, aki Püthagorasszal szemben már lejegyezte töprengéseit, idéz egy egyiptomi fabulát, amely azzal érvel az írás (és egyben az olvasás) ellen, hogy miatta elhanyagolják az emberek a memóriájuk edzését és függővé válnak a jelképektől. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy a könyvek lényegében a festményekhez hasonlatosak, mert "úgy állnak előttünk, mintha élőlények volnának, de ha kérdezel tőlük valamit, méltóságteljesen hallgatnak".
Borges szerint a negyedik század végén vette kezdetét az a folyamat, amelynek eredményeképpen az írásbeliség háttérbe szorította a szóbeliséget. Ennek a folyamatnak, ennek a paradigmaváltásnak már író, nem is akármilyen író volt szemtanúja. Szent Ágoston a negyedik század utolsó negyedében tanítványa volt Szent Ambrus milánói püspöknek, majd megírta főművei legnépszerűbbikét, a Confessionest. Ezen Vallomások második kötetében, tizenhárom év távlatából emlékezik vissza Ambrusra: "Olvasás közben szeme siklott az oldalakon. Szíve az értelmet kutatta, hangja és nyelve azonban csendesen pihent. Ha nála voltunk (...) gyakran így láttuk őt. Másképpen soha, csak szótlan olvasásban. (...) Találgattunk. A lelke megüdítésére szánt, idegen ügyek gondjától mentes, igen rövid időre talán nem akarja, hogy másfelé lekössék? Talán vigyáz, hogy valami tépelődő és figyelmes hallgatónak ne kelljen kifejtenie egy-két homályos dolgot az olvasott könyvből, mert így néhány nehéz kérdés körül esetleg vitatkozásba döntenék?(...) Bár a hangja is igen könnyen rekedősre fordult, és annak kímélése máris elég ok lehetett, hogy csöndben olvasgasson." Ágoston még nem értette Ambrust, sem a paradigmaváltást, ami abban áll, hogy az olvasó a hang kihagyásával az írásjeltől közvetlenül jutott el a leírottak megértéséig.
Persze nem biztos, hogy ez volt a helyes út. A néma olvasás magányos tudománnyá tette az írást, s manapság, mintha egyre többek számára megfejthetetlen jelképekkel történő üzengetésnek, a vitalizmussal szembeni titkolt impotenciának tűnne a betűkkel és írásjelekkel történő varázslat, a jelsorok intuitív megértése, pedig már A keletkezés könyve (Széfer Jeciráh) szerint is "Huszonkét alapbetű: Isten lerajzolta, bevéste, összekapcsolta, megmérte, cserélgette őket, s velük alkotott meg mindent, ami létezik, s ami létezni fog".
Így a beszédet, az élőszóban való előadást is. Ami oldja a magányt.