"Szíved nem gyúlhat szerelemre, / Ha egyhez mindig hű maradsz! / Az a művészet s élet rendje, / Hogy hol ez tetszik, hol amaz." - írta 1827-ben Goethe a Mai művészet című költeményében, félig-meddig tréfára fogva a dolgot, az igazság megfogalmazását. Ugyanilyen hangulatban fogalmazott a napokban egyik kollégám a jelen pillanat politikai eseményeire vonatkozóan: "Nem lehet igazad, ha nem másítod meg gyakran a véleményedet". Felesleges ennek az aforisztikus gondolatnak az objektivitását keresni, mert tudjuk, a művészetre és az irodalomra vonatkozóan, ha esetükben lehet objektivitásról beszélni, az a két fenti idézet között található, az ízlés és az igazság tényezőinek össze-fonódásában. Amíg az utóbbi viszonylag állandó és általános, addig az ízlés változó és lényegében egyéni; amikor az igazság kimondhatatlan, az ízlés leírható, amíg az igazság megmásíthatatlan, addig az ízlés alakítható. Egyik eszköze ennek éppen maga az irodalom. Hogy Harold Rosenberg gondolatát idézzem: "A giccs elszigetelésének egyetlen módja: ha a művészettel foglalkozunk. Akit ez a foglalatosság betölt, azt a közöny elleni oltás megóvja..."
Az igazságnak azonban van egy másik jellemzője is, mindenek előtt korunk tüneménye: hogy felderíthetetlen, ugyanakkor könnyen elmaszatolható, elkendőzhető, árnyalható, ami természetesen ellenkezik az igazság alaptermészetével. Szemben áll ez az irodalom természetével is, tehát az olyan műveket, amelyek az igazságot az ízléshez kívánják idomítani, vagy valami más alantas cél miatt meg akarják másítani, nem tekinthetjük szépirodalomnak.
Más szerepe van az irodalomnak. Mi és mennyi? Könyvtárnyi tanulmányt írtak erről filozófusok, esztéták, művészek. Itt csupán egy megállapításra szeretném fölhívni a figyelmet, mégpedig a modern esztétikának mint önálló tudománynak a megalapítója, Alexander Gottlieb Baumgarten gondolataival. Még az 1740-es években jegyezte fel, hogy "egy differenciálódó világban külön képesség vált szükségessé, mely az ész által közvetlenül meg nem közelíthetőt közvetíti". Ennek a képességnek a kilombosodása a költőben megy végbe, aki művészetében egyeztetni képes a szenvedélyt, az élményt, a benyomást, vagyis az érzékelést az ésszel, a rációval. Szabályokba önti a megfoghatatlant, a művészet és az önmaga által teremtett szabályokba, mert a szabályokat a költő alkotja. Teremt. A megfoghatatlanból megfoghatót. Felfogásban ennyi telt el azóta, hogy Newton még "zseniális képtelenség"-nek titulálta a költészetet. Ma már inkább alkotó, teremtő képzeletnek hívnánk, ami a kor maximális disszonanciájában a reményt teljesíti be.
Juhász Ferenc mondta Madridban, a költők hatodik világkon-ferenciáján a következőket: "A remény: teremtő akarat! A teremtő kimondás: remény! A költő azzal hiszi és azzal vallja az életremény gyönyörűséges hatalmát, hogy kimondja a valóságot! Azt mondja a valósággal: remélek! Mert nincs más, csak a valóság! A valóság az, ami van. (...) A mítosz az ember végső jóra törő akaratának valósága. És íme: ez a Költészet is!"
A jeles gondolkodók véleményei után hadd kaparjam ide a magam szerény elképzelését az irodalom szebb jövőjéről, ugyanabban a félkomoly stílusban, amelyben írásomat kezdtem. Az esztétikai pluralizmusban, amit egyszerűen az alkotó és az olvasó közötti kommunikációs zavarnak is nevezhetünk, és nagyon szívesen kitartanék a materialista ismeretelméletből átvett fogalomnál, (a Shakespeare-től Lukács Györgyig) a totalitásélmény előidézést lehetővé tevő tükrözésnél, ami a körülöttünk lévő világ ábrázolását feltételezi az irodalmi műben. De csak akkor, ha ez a világ megérdemli, hogy a művészetben megpillantsa arcát.