" Az isten is csak egy másik művész. Kitalálta a zsiráfot, az elefántot és a macskát. Nincs igazi stílusa. Megpróbál ezt-azt kitalálni."
(Pablo Picasso)
A huszadik század egyik legnagyobb festőzsenije állítólag kijelentette egyszer, hogy a hamisítványokkal nincs különösebb gondja, ugyanis szerinte éppen maga a művészet a legnagyobb hamisítvány a világon. Ha hinni lehet a művész szavainak tolmácsolásában, akkor ezt azzal indokolta, hogy a festékboltban aprópénzért megvásárolhatók a festékes tubusok, az ecsetek meg a vászon, a velük létrehozott kép ára meg milliós összegre rúg.
Nem áll módomban leellenőrizni a kijelentés hitelét, lehet, hogy csupán anekdota, bár a Picassóval folytatott beszélgetésekről megjelent dokumentumok igazolni látszanak egy ilyen - természetesen a hírnév és a vagyon kegyes árnyéka mögül tett - kijelentést.
A spanyol festő ugyanis ettől többet is állított, nem kevesebbet, mint hogy az összes korok összes dokumentumai hamisak! Mindegyik "művészszemmel" ábrázolja az életet. A természetről alkotott képeinket mind a festőktől vesszük át. Mindent rajtuk keresztül látunk. Már csak ezért is gyanakodnunk kellene. Végtére ez a gondolat is arra utal, amire az előző: a művészi ábrázolás hamis, hiszen nem másolja az életet. A természet és az élet másolása - és szerintem ez az igazi hamisítás - éppen Picassótól állt a legtávolabb, és ezért az ő értelmezésében a művészi hamisítás fogalma közelebb került az elvonatkoztatáshoz, az egyszerűsítéshez, az utánzáshoz, a képzelethez, a dolgok magukban rejlő lényegének kiemeléséhez - vagy egyszerre ezek mindegyikéhez. Szerinte elképzelhetetlen, hogy valaki márványból készítsen szobrot, hiszen az csak egy kőtömb, ami nem rejt magában intuitív képeket, szemben egy földből kiásott gyökérrel, egy kimart kővel, a fal repedéseivel, vagyis a képek ott hevernek a művész környezetében, annak csak elő kell hívnia őket - ám nem fotográfus módjára, mert a fényképészet, Picasso szerint megszabadította, értsd: megfosztotta a festészetet mindenféle irodalomtól, anekdotától, még a témától is.
Ahhoz, hogy a műalkotás elérje célját, vagyis befogadhatóvá váljék - és ehhez hasonlítania kell valamire, hogy illúziót legyen képes kelteni -, valamilyen általánosan elfogadott jelrendszer útján kell megszólalnia. Olyan mázolásból, amelynek nincs jelentése, sohasem lesz kép - állította Picasso, noha az absztrakt művészetet közelinek érezte a mázoláshoz és a falszerkezetekhez, értvén ez alatt, hogy az alkotó ember mindig utánoz valamit, akár egy falfelület textúráját, még ha önkéntelenül is teszi. A természet csak jelek segítségével fordítható le a piktúra nyelvére. De a jeleket nem lehet kitalálni. Csak úgy jutunk el hozzájuk, ha nagyon erősen törekszünk a hasonlatosságra.
Talán itt a kulcsszó a picassói műértelmezés megközelítéséhez: a hasonlatosság. Itt mutatkozhat meg a hamisítás és az autonóm alkotás közötti különbség mibenléte. A művészet egyfelől ugyanis nem másolhat, mert az a hamisítással egyenlő. Másfelől nem rugaszkodhat el a valóságtól, illetve az annak a leírásához szükséges nyelvtől, jelrendszertől, mert akkor képtelen lesz felidézni a valóság illúzióját és értelmetlenné, halandzsává válik. Hasonlatosságra és különbözőségre kell tehát törekednie a művésznek, ugyanazon a műalkotáson belül megteremteni a már látott és a még nem látott összhangját, harmonizálni a részleteket.
E törekvés eredményre törő szándéka azonban nem a hamisításban nyilvánul meg, hanem sokkal inkább a kompilációban. Hiszen az élet maga a legnagyobb kompilátor: minden tevékenységünk, reagálásunk, megszólalásunk kompiláció - válogatás az elődeink által megteremtett lehetőségek között.