- "A képet a részek eggyé harmonizálása hozza létre."
- (Vaszilij Kandinszkij)
Legutóbbi, a műélvezetről szóló töprengéseimben arra a különös tényre igyekeztem valamennyire elfogadható magyarázatot találni, hogy az emberi szépérzék igencsak tréfás dolgokat hajlamos művelni, amikor minden logikus magyarázatot megcáfolva hol ehhez, hol ahhoz vonzódik. Miként ott már jeleztem, a tetszés és nemtetszés tényét, illetve állapotát jelentős mértékben befolyásolja a befogadó hangulata, indulata, ráhangoltsága, de akkor se tévedünk, ha e tényezők közé soroljuk a napszakok váltakozását, a légnyomást, vagy éppen a műélvező emésztési ciklusának hatását.
Széptan ide, esztétika oda, a tetszési mutató nem a matematika elvei szerint működik. A művészet és a tudomány elméletében egyaránt igencsak járatos Johann Wolfgang Goethe (1749 - 1832) tréfás, a régiek és a modernek között csapongó ízlést gúnyoló verse mégis egy általános emberi tulajdonságot fogalmaz meg: Szíved nem gyúlhat szerelemre, / Ha egyhez mindig hű maradsz! / Az a művészet s élet rendje, / Hogy hol ez tetszik, hol amaz. Ráadásul, ahhoz, hogy ha valami kivívja tetszésünket, nem kell feltétlenül szépnek lennie. Amit meg szépnek tartunk, nem kötelezően értékes, és az se biztos, hogy az képvisel értéket, ami tetszik.
Az helyett azonban, hogy ezeken a kérdéseken tovább morfondíroznánk, inkább azt szeretném szemléltetni, hogy miként vélekedtek a tetszés - szépség - érték tekintetében azok, akik művészetükkel teremtettek hírnevet maguknak.
Engem nem érdekel a szép - szögezte le Picasso: Gyűlölöm a műélvezők szemmel és aggyal űzött esztétikai játékát, a szépséget "befogadó" mandarinokét. Mi az, hogy szépség? Nincs is ilyen. Sose "értékelek" valamit, legfeljebb "tetszik". Szeretem vagy gyűlölöm. Ilyen egyszerű a dolog, állította a nagy spanyol. Egy másik, ugyancsak világhírű festő, Vaszilij Kandinszkij a műélvezőket egy virtuális múzeum látogatóiként szemléltette egyik esszéjében, akik katalógussal a kezükben járják a termeket és magát a művet hidegen és közönyösen szemlélik. A műértők a "mesterségbeli tudást" magasztalják (mintha egy kötéltáncosért lelkesednének), a "festőiségben" gyönyörködnek (mintha pástétomot kóstolgatnának).
Az éhes lelkek éhesen távoznak. A "művészet" tanulmányozásával és egyoldalú magasztalásával nem lehet az embereket a szépre nevelni: életnek, mindennapi biológiai funkcióinknak és a teremtésnek egybe kell folyniok, közös nívón élniök. (...) ... a szenzációk szenzációját így is, úgy is maga az élet adja, virágzó nők és vajúdó szilvafák, minek technikákat és trükköket kitalálni utánzására, kifejezésére, jelképezésére vagy metamorfózisára (szóban, hangban, színben)? Az egyetlen plusz, amit hozzáadhatunk: a beállítás, a póz, a dinamikus perspektíva, elvágás, felnagyítás, ferdítés, duplázás, árnyba-ölés, fénybe-ölés - teszi hozzá a kérdésben mindenképpen kompetens Szentkuthy Miklós. Folytassa a párbeszédet a festő: A legtöbb ember a siker alapján ítéli meg a műveket... De hol van az megírva, hogy a siker mindig azoké legyen, akik kiszolgálják a közízlést?... A sikerem oltalma alatt megcsináltam, amit akartam... mindent, amit akartam. Ha ez így megy tovább, nemsokára eljutok oda, hogy csak az aláírásomat meg a dátumot kenem rá a teljesen érintetlen vászonra. Nincs is szebb dolog egy szűz vászonnál! Noha csalóka ez a szabadság: Fogolyként élek. Senkinek, legádázabb ellenségemnek sem kívánom a hírnevet - panaszolja a festő. Majd az író: "Wert" és "Wesen" ("Érték" és "Lényeg"): kétségtelen, hogy életünk alapvető és állandó vonása az örökös értékelés és érték szerinti igazodás, de kérdés, hogy ezért az érték valóban érték-e? Az értékben és érték-élményben elemi biológiai ösztönök, teoretikus meggondolások, gyakorlati elképzelések legszétválaszthatatlanabbul keverednek. (...) Az érték az ember irracionális transzendencia-ösztönének egy kielégülése, végső elemzésben (ha ugyan van itt és általában az "elemzés" szónak igazság-értelme) kétségbeesett idealizmus: nihilizmus kifejezése.
Végül zárjuk az idézetsort Szentkuthy összegzésével: A művészet számomra valami eksztatikus passzivitás, szemben a tudomány és politika folyton tovább és még tenni akarásával. A művészet lényege egyáltalában nem a teremtés és alkotni-vágyás, az már csak neurotikus utóbetegsége, mellékzöngéje. Lényege egy bizonyos szemléletmód, belső, "kultikus" transz, a világnak egy elfogadni tudása, az a különös részeg állapot, melyben a világot minden betegség, halál és 'insolence of A3'-telítettsége ellenére igenelni vagyunk képesek. Ez a motiválhatatlan, irracionális elfogadás-élmény: úgy hiszem, ez a szépség, a művészet középpontja.