Kedvelem, ahogy a nők írnak az irodalomról. Van benne valami báj, ahogy egyensúlyt képesek teremteni a téma tudományos megközelítése és saját befogadói szubjektumuk kifejezése között.
Persze az is meglehet, hogy azt szeretem, ha az irodalommal foglalkozó könyv valamivel melegebb hangot képes megütni, mint a Logaritmus-táblázat, vagy Hvar-szigetének csapadék-statisztikája. Ha nem zárkózik be a figyelemmel kísért tematikus vonulat szigorú határai közé, hanem tükröt tart a szerző elé is. Ha nem a tanulmány fegyelme, hanem az esszé szellősebb levegője árad belőle.
S íme, néhány mondat után máris kiderül, hogy lényegében nem is a női hozzáállás a megkapó számomra az irodalomról való beszédben, hanem egyszerűen jobban vonzódom egyik műfajhoz, mint a másikhoz.
A kezdeti zavart pedig az okozta, hogy két női szerző irodalomról szóló könyveit olvastam legutóbb, s mindkettőből ez a bensőséges beszédmód áradt, annak a közvetlenségnek a jele, ami az irodalommal való együtt élésre mutat. Olyan szerzői alapállásra, amely nem engedi a szerzőnek, hogy a tudomány fellegvárából vagy az esztétika elefántcsonttornyából tekintsen az irodalomra, de azt sem, hogy a róla való beszédből újabb művészi alkotás keletkezzen. Ez a magatartás az irodalom megismerésére törekszik, amiben biztonságos fogódzót jelent a tudomány, majd megértésére, ami a róla való beszédre késztet. A megismerés egyben önmegismerés is, és így természetes, hogy az irodalomról való beszéd egy kicsit a beszélőről is szóljon. Bensőségesen az irodalomról, bensőségesen a beszélőről.
Szemléltesse mindezt egy idézet az egyik említett szerző, Toldi Éva könyvéből ("Összetartozó neszek". Forum, Újvidék, 1997), ahol egy másik könyvről szól, illetve arról, amiről itt én, hogy miért áll az közel a szívéhez:
"A meglepetés erejével hatott rám, amikor a kötet vége felé saját olvasói alaphelyzetemről olvastam, amiről azt gondoltam, csak azok tudják igazán átélni, akik valaha ugyanazt tapasztalták valamely határ túloldaláról, mint én: 'Tudjuk, hogy a másik kínjait, a mások, mondhatjuk a másfélék sorsát valójában mélyen az tekintheti a magáénak, aki ugyancsak átélte a szenvedést, melynek alapja az, hogy máshol és mások számára ő is másmilyen.' A mindenkori kisebbségi alaphelyzetet fogalmazza meg, melyben együttérzés helyett az egyet érzés játszik fontos szerepet. A szenvedés történeteit olvasva ezért is került hozzám különösen közel ez a könyv."