Vannak gyűjtők, akik önkifejezésük megkönnyítése céljából halmoznak tárgyakat, van aki művészetének alapját látta a "talált tárgyak"-ban, miként Marcel Duchamp, a pop art apostola az object trouvé és readymade alkotásaiban. Én azért gyűjtök tárgyakat, hogy használjam őket. S ahogy hétről hétre írom ezeket a jegyzeteket, látom, témáikat ezek a talált és gyűjtött tárgyak adják.
A napokban például kezembe került a Kossuth Rádión 1987 szilveszterén sugárzott kabaré fölvétele. Ki tudja hanyadszor hallgattam meg tíz év alatt, bár az is lehet, hogy éppen ez a kazetta rejtőzött legeredményesebben a fiók alján, mindenesetre most taglózott le a műsor, majdhogynem fizikai értelemben is. A műsorvezető ugyanis bejelentette az előadót, Dinnyés Józsefet, aki gitárjával a mikrofon elé állt és elénekelt egy szerzeményt, A városlakó táncát. Már a cím jelzett a fülemnek, majd a rövid énekelt vers meghozta a bizonyosságot: Kontra Ferenc költeménye köszönt vissza egy tíz évvel ezelőtti kabaréból.
Egy olyan vers, amely megjelenésekor, s ma is hiteles, maró iróniával megfogalmazott látlelete az urbánus elidegenedésnek. A költemény Kontra Ferenc első kötetében, a Jelenésekben látott napvilágot 1984-ben. Idézem:
Természetesen leállítottam a visszajátszást, elővettem a Kontra-könyvet, leellenőriztem: stimmel. A szalagon azonban még egy énekelt vers következett, mégpedig egy olyan költemény, amely számomra negyedszázada a költészetet és a kisebbségi lét ábrázolását jelenti. Gulyás József Végre című négysorosa. Ennek a versnek a (magán)történetét 1995-ben írtam meg, valahogy így:
" A közelmúltban, talán nem a líráról beszélgetve hívta fel a figyelmem Brasnyó István arra, hogy az általam igen kedvelt és sokszor elmondott, szinte egyetlen fejből tudott költeményt a leggyakrabban pontatlanul idézik, ha szóba kerül. Észrevétele megingatta az én önbizalmamat is: lehet, hogy rosszul emlékezem a diákkorom óta magamban hordott négysorosra?
Kimondatott végre / váratott soká / van honnét szökni / de nincs hová. Emlékezetem így idézi Gulyás József sorait. Ha ő nem így írta, az se baj, s ha Brasnyónak van igaza, hogy mások (is) pontatlanul idézik, az se. Gulyás József verse ez esetben már-már a folklór részévé vált, szövegromláson ment keresztül, tehát már nem is ugyanaz a költemény, amit egykor olvastunk, ám e karcsú négysoros - író barátunk tapasztalatára hivatkozván állíthatom - sokunknak többet jelent a kis kezdőbetűs "költemény"-nél, legyen mondjuk, akkor a nagy V-vel írt Vers, ami nem az iskolai biflázásnak köszönhetően maradt meg az elmúlt évtizedekben. nem is az emlékezetünkben, hanem a lelkünkben, idézésekor ezért igazítunk rajta parányit, hiszen a sorokat már nem a költő mondja, hanem mi, akik idézzük, akik azonosultunk Gulyás Józsefnek e négysorosban kifejezett életérzésével. Valamikor az 1970-es évek legelején."
Persze tévedtem, a Gulyás-vers helyesen így hangzik:
- Végre kimondhatod,
- váratott soká:
- van honnan szökni,
- de nincs hová.
Dinnyés József helyesen énekelte el a tíz évvel ezelőtti kabaréban a verset. Ami neki akkor kabarétéma volt, az nekünk keserű valóság. Ma is az. Bár az se elhanyagolandó adat, hogy a műsorban két énekelt vers hangzott csak el, s mindkettő vajdasági szerzőtől.