Örülök Torok Csaba könyvének, a szerző válogatott és új verseit egybegyűjtő Pontos időnek. Annál is inkább, mert ritkán halljuk e költő szavát, a lapokból előbukkanó versei azonban bizonyítják, hogy érdemes odafigyelni a hangjára.
Hasonlóan vélekedhettek azok is, akik indulásakor segíthették, ugyanis viszonylag lendületesen kezdte a pályát, két könyve is megjelent négy esztendőn belül. Elsőként az Örökség 1962-ben, majd 1966-ban a Szégyenfán című kötet. Nem csak alkotói indulása, verseinek képi világa is dinamikus volt, mostantól, huszonöt év távlatából visszatekintve talán túl dinamikus is. Hatalmas energiák összpontosultak Torok Csaba korai verseiben, majd látomást teremtő indulatban sültek ki. Ezekben a korai versekben látszólag válogatás nélkül került egymás mellé a mindennapi szóhasználat közhelye, az oxymoron-értékű szinesztézia, a szürrealista látomás, az abszurd kép és a képzavar. Figyeljük csak meg Körkép című, Vagy ami egy Bartók-lemezre írt 84 soros versből 15 év után megmaradt alcímet viselő költeményének lendületes sorait: "... lepkék puha tánca / kagylók rikácsolása az egyetlen zene / mérges lila sünök messze a sivatagban úsznak / ziháló halak őrködnek / távcsöves szemmel a fákon / valami kötekedve ugat a kövek mögött / faragott bot a kezében"!
A két verseskönyv megjelentét követően Torok Csaba elhallgatott, legalábbis a kötetben való publikálást illetően. A válogatott és új versei között bogarászva felfedezhetjük - igaz, zárójelekkel elkülönítve a vers testétől, de korai költeményeire jellemző bizarrsággal és képszerűségével megfogalmazva - a kifejezőeszközeivel való elégedetlenségének nyomait. Szégyelli a versét - olvasható ki a sorokból, bár ez a kijelentés számomra inkább az ifjú poétai pózt idézi, mint kifakadó vallomást. Sokkal inkább beszédes egy másik helyen, a Lakcímváltoztatási bejelentő című versében, ahol ugyancsak zárójelek között - különös, hogy Torok Csaba a legfontosabb dolgokat mindig zárójelek között mondja el - arról vall, hogy a poéta nem a szürrealista látomásokat kergető fénylény, hanem hús-vér ember, mindennapi gondokkal, fölfokozott érzelmi világgal, túlérzékenységgel megvert egyén, akinek költői alakulását talán egy rossz pillanatban kimondott elmarasztaló szó befolyásolta:
(Ahá! Most tán majd ki lehet hámozni
a sorok közül, miért vagyok mindig
olyan durcás, mert hogy annak szemé-
lyes belsérelmi okai vannak, az biztos,
így aztán lesz min
tiszteletdíj-
nokoskodniuk
az irodalmi
statisztá-
stasziti-
statiszti-
(he!)
kusoknak.)
Elhangzott-e a bántó szó, vagy nem, amiatt hallgatott-e el Torok Csaba, vagy sem - nem fontos. Az annál inkább, hogy költészetének javára vált a szerző befelé fordulása. Ezt újabb versei bizonyítják.