Kedvemre való hírt olvastam az újságban, lelkesedésem meg kell osztanom az olvasóval:
"Észak-Korea megalapításának 49. évfordulóján Phenjan új naptárt vezet be. Az új időszámítás 1912-vel, az államalapító Kim Ir Szen születési évével kezdődik. Az új naptárt a hivatalos államideológiáról Juchenak nevezték el. A Juche ideológia szerint az ember minden dolgok mestere."
Ezzel az értelmező kitétellel máris világos a dolog: minden dolgok mestereként az ember úgy számolja az időt, miként neki tetszik. Ez az ideológia egyébként mifelénk is honos - hányan hiszik magukról, hogy a történelem velük kezdődött! Pedig aligha. Az író-pszichológus Mohás Lívia ezt a tévedést úgy fogalmazta meg, hogy az időre "korántsem az a legjellemzőbb, hogy múlik, inkább az, hogy örökké körbejár. Csakhogy annyiféle körítést, koloncot, csip-csup elemet hurcol magával, ezektől nehéz észrevenni, hogy a lényeg egy és ugyanaz. Minden ismétlődik, ha spirálisan is, csak más-más ruhában.
A ciklikusság elvét a történelmi szemlélet hozta előtérbe, amelyben világosan felismerhetőek az ismétlődések, a periódusok, a ritmikus sorozatok. Ezzel szemben a tizennyolcadik századi idealista filozófia elvonatkoztatva vizsgálta az idő természetét és annak folyamatosságára esküdött. George Berkeley felfogásában az idő "az elmémben lévő ideák egymásra következésétől elvonatkoztatva egyenletesen folyik, s minden létezőt felölel"; David Hume szerint pedig "szokatlan pillanatokból tevődik össze". A huszadik század mindenhez hozzászóló gondolkodó-írója, Jorge Luis Borges ezzel szemben tagadja, hogy létezne egy egyedüli idő, amelyben minden történés láncszerűen összekapcsolódik: "Tagadom, hogy - az esetek nagy részében - létezik egymásutániság; tagadom azt is, hogy -az esetek nagy részében - létezik egyidejűség." Borges szerint az idő észbeli folyamat, amelyben minden pillanat autonóm: "A sebezhetetlen múlton semmi sem változtathat, se bosszú, se megbocsátás, se börtön, még csak a feledés sem. Éppilyen hiábavalónak tartom a reményt és a félelmet, amelyek mindig eljövendő eseményekre utalnak; tehát olyan eseményekre, melyek nem velünk esnek majd meg, hiszen mi a parányi jelen vagyunk... Minden átélt pillanatunk önmagában létezik, képzeletbeli összegük azonban nem létezik."
Az időrend tagadása - még abban a formában is, miként Észak-Koreában történt az új időszámítás bevezetésével -, ahogyan Borges írja, nem egyéb, mint kétségbeesés, egyszersmind titkos vigasz. Sorsunk ugyanis irtóztató: visszafordíthatatlan és vastörvényű. Vigaszt egyedül talán a metafizikai megközelítés adhat, az a megnyugvás, amit Daniel von Czepko imigyen fogalmazott meg 1655-ben:
- "Nem volt idő előttem, s utánam sem leszen,
- Énvelem született és sírba tér velem."