Könyvalakban is megjelent Bori Imrének a magyar irodalmi szociográfia történetéről és műfaji jellegzetességeiről szóló nagyszerű Kilátó-beli sorozata (Szociográfiák nyomában, Forum, 1997.). A kötet írásai felölelik a szociográfia két fényes időszakát: amikor az 1930-as években a társadalmi érzékenység irodalmi vetületeként születtek a fontos alkotások, majd az 1960-as években megújuló szociográfiai hullámot, amely a modern magyar széppróza fejlődésének talaját készítette elő. Foglalkozik a szerző Féja Gézától Moldova Györgyig a legfontosabb szociográfiák szerzőivel, majd alapos részletességgel tárgyalja a vajdasági szociográfiai irodalomnak a folyóiratokban és önálló művekben történő megvalósulását. Mindezt azért, hogy hangsúlyozza a szociográfia művelésének fölöttébb fontos voltát, mert tudja, hogy "nekünk a valóság ismeretére van szükségünk, hiszen a valóságról csak sejtelmeink vannak, találgatásokra szorítkozunk. Az ilyen típusú ismeretek és információk azonban nem teszik lehetővé, hogy reálisan mérjük lehetőségeinket is, teendőinket is egyénenként és közösségként egyaránt".
Ebben a figyelemébresztő és (remélhetőleg) mozgósító könyvben olvasom, hogy a Híd folyóiratnak az 1937 januárjában meghirdetett falukutató programjára elsőként Telecskáról érkezett írás, Szabó Mihály parasztember tollából. Bori Imre a következőket idézi a példaértékű szociográfiából: "A falu a putriépítésről lassan áttért a földszintes, alacsony, nádfedeles, egyablakos házépítésre, amely a tűzesetek sorozatát tette lehetővé és csak a jobbmódúakat bírta ez cseréptetős, polgáriasabb házak építésére. Van azonban a faluban sok ház nélküli kétkezi munkás is, aki házbérben lakik és csak napszámból él..."
Szabó Mihály munkájának azonban volt előzménye is. Telecska (a korábbi-későbbi Bácsgyulafalva) telepítésének ötvenedik esztendejében a Jugoszláviai Magyar Újság 1933. október 29-i számában ifjabb Lakatos István foglalta össze a falu történetét. A szegénységről és nyomorúságról ő sem írhatott derűsebb hangú beszámolót, mint négy évvel később a pártaktivista, Híd-terjesztő Szabó, akinek nyoma veszett a háborúban. Pedig a falu ebben az időben volt a legnépesebb, az 1931-es népszámlálás 3.250 lakost tartott nyilván, 84 százalékban magyarokat, 11 százalékban németeket. Az meg már megint Bori Imre könyvéből olvasható ki, hogy Lévay Endre az 1943-ban megjelent kötetében (Dél kapujában) már vagyonban és gyermekáldásban gazdag faluként látja Bácsgyulafalvát, amelyről fontosnak tartja megállapítani, hogy "A sok vegyes lakosságú bácskai magyar község között ez is fehér 'holló': mondhatni, színtiszta magyar falu. A csöndes kis házakat kemény, akaratos magyarok lakják: szorgalmasak, termékenyek és öntudatosak." A nemzetiségi arányt igazolják az 1953-as adatok is: a németek száma 357-ről 29-re, a szerbeké 129-ről 80-ra csökkent, a magyaroké 2.727-ről 2.917-re emelkedett, arányuk meghaladta a 94 százalékot.
Ma azt sem tudjuk, pontosan hányan lakják a falut. Azt azonban igen, hogy amíg Nyugat-Bácska egykori színtiszta magyar falvaiban az iskolák évről évre kérvényezni kényszerülnek a magyar osztályok megnyitását, mert nincs elegendő kisdiák, Telecskán szerb tagozat nyílott. Egyelőre összevont. S talán ez is egy indok, amiért Bori Imre a szociográfia művelésének fölöttébb fontos voltára apellál.
Maradjunk azonban még egy gondolat erejéig a telecskai "szociográfusoknál". A falu paraszt-poétája, a maga kedvére írogató Lábadi Gyula bácsi az 1970-es évek legelején a hajdani disznótorokat sírta vissza, majd sommás végkövetkeztetést tett:
- Elmúltak a disznótorok, megölte a kultúra,
- Mert hiszen most mindenkinek dísznek kell csak a szoba,
- Díszes szoba, kevés barát, nem hívják már a komát...
- Mindenki csak behúzódik, nem csinálnak lakomát.
- Nagyot változott a világ, felülről a feneke:
- Odújába behúzódott a kultúra embere.
Kíváncsi lennék, mit mondana ma a szociográfia Bácsgyulafalváról. Vajon tényleg a kultúra szomjúsága teszi elzárkózóvá a falu népét, vagy teljesen más körülmények játszanak közre?