A szó megjelenít és felidéz. Ebből a kettős funkciójából eredően rettenetesen fontos, hogy mikor, hol, milyen helyzetben használunk egy-egy szót, ami - szerintünk -, egy-egy fogalommal azonos.
Pedig: dehogy! Semmi se azonos semmivel. A szó nem egy fogalom megtestesítője, se nem egy fogalom megidézője: sokkal több ennél! Az ezekben az esszékben oly sokszor idézett Borges szerint például a szavak valamilyen közös emléket fogalmaznak meg, ezért jelképekké lesznek, s éppezért minden szó a teljes világegyetemre vonatkozik: "TIGRIST mondani annyi, mint minden tigrist említeni, amely azt nemzette, a szarvasokat és teknőcöket, melyeket az felfalt, a legelőket, melyek a szarvasokat táplálták, a földet, mely a legelő anyja volt, az eget, mely világosságot adott a földnek."
Valahogy így gondolom magam is, ezért lepett meg egyik költőnk, a zombori Zoran M. Mandić legújabb kötetében1 egy verssor, ami arra kérdez rá, hogy minek annyi féle név a virágoknak. Furcsán hangzik éppen egy költő szájából a gondolat, hogy valahogy túl sok név, túl sok szó van a világon. Pedig dehogy. Rettenetesen kevés szó van a világon, a nyelv képtelen teljességében megragadni a természetben létező millió és millió variációt, a beszéd alkalmatlan a szavak által felidézett fogalmak matematikai pontossággal való megjelölésére. A szó ezért nem lehet soha azonos az általa jelölt fogalommal, csak felidézheti azt. S ez a költészet lényege: a szó egyfelől felidézi a jelölt fogalmat, ugyanakkor a mögötte fölhalmozott emberi tapasztalat megidézésével teljesen új, egyénenként eltérő értelmezési lehetőségeket kínál fel, eltérő hangulatot vált ki az olvasóból vagy hallgatóból és természetesen más és más érzelmi állapotot is képes előhívni belőle. Ez a "pontatlanság" teszi hitelessé a "költött" szót: a matematika jelrendszere jóval pontosabb a szavaknál - s emiatt alkalmatlan arra a kommunikációra, amit a vers hoz létre a világegyetem és az egyén között.
Az imént említett költő is osztja ezt a véleményt, amikor arról ír, hogy a vers eleve elégedetlenségből fakad. A költő elégedetlen a szavak szolgálatával, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az általuk nyújtott szolgáltatással. Az elégedetlenség a költő esetében alkotóerővé transzponálódik, amelynek eredményeképpen létrejön a vers, ugyanúgy - miként Mandić állítja -, mint a gyöngy, a méz, a könny és a fájdalom.
Akkor meg miért állítja, hogy a virágok megnevezésére túl sok szó áll rendelkezésére, ha elégedetlen a szavak nyújtotta lehetőségekkel? A kötet - ami kizárólag a vers és a költő viszonyát taglalja - hiteles választ ad erre a kérdésre. A költő szerint ugyanis a szó elrontja a leírást, a gondolatot és az értelmet, vagyis alkalmatlan a világ tobzódó tarkaságának kifejezésére, közvetítésére. Mély desperációval állapítja meg, hogy a szavakkal való kifejezés megsemmisíti a tapintás és a szaglás által közvetített érzékleteket, több, igen fontos szervünk nem valósíthatja meg a szavakhoz való ragaszkodásunk miatt funkcióját: agyunk egyik féltekéje is ellustult a szavak önkényuralma miatt!
Vagyis, a legegyszerűbben: sok szót használunk a virágok különböző fajtáinak megnevezésére, mégis keveset, hogy a világot, ha csak a virágok világát is, teljes árnyaltságában szeretnénk ábrázolni. A világegyetem virágoskertjének megfogalmazásához a szavak mellett (a többi érzéklet illúziójának megteremtésére képes) versre van szükség!
1 Nisam nikad napisao pesmu koju sam mogao da napišem. Prosveta, Bg. 1997.